Leonardo és kora

Hunyadi Mátyás kortársaként született az itáliai Vinciben 1452-ben. Amikor meghalt, hét éve volt Magyarországnak hátra Mohácsig. Dózsa György sült húsa még itt szaglik. Barbár a világ erre, és veszélyes.

Amikor a film kezdődik, egy asszonyi arcot bámulhatunk. Mona Lisáét. Ki volt ő? Hiába az adatok elősorolása, ha nem tudjuk hova tenni ezt a félmosolyt. Mit jelent? Várandós volna? Szerelmes? Csak boldog? És „csak”-e, ha igen? Nő-e vagy férfi ez a személy? Horribile dictu: maga a művész lenne női ruhában? Vagy a művész anyja? Esetleg egy milánói hercegnő? És hogyhogy látta Napóleon hálószobáját is?

Hány évente ad a sors esélyt arra, hogy ilyen tehetség szülessen, mint a Vinciből jött Leonardo? És hova lettek vajon a statisztikailag valószínűsíthető többiek? Mégis csak kellett lennie valami rendkívül rendkívülinek a korban, hogy egyszerre két remekmű is készült itáliai ágyakban: Leonardo (1452–1519) és Michelangelo (1475–1564). Ikercsillagok.

Sokoldalúan tehetségesek. Da Vinci büszkén hivatkozik arra, hogy meg tudja védeni a gályákat ütközetben, el tudja süllyeszteni az ellenségéét, hogy a madár szárnycsapásait utánozva repülhetnénk, hogy ismeri az ember anatómiáját, hogy birtokában van a tér mértéke, a vitruviusi emberalak. Hogy alkatról, sorsról, korról mindent tud – és mindent meg is tud mutatni a Sziklás Madonnától a vöröskréta öregemberszelfiig, a hermelines hölgytől Az utolsó vacsoráig. Azt mondja: festő, szobrász nála jobb aligha van. Illik ez az öntudat a reneszánsz emberhez, pláne, ha ennyi elemből szerkesztődik össze.

Képzőművész, költő, író, zeneszerző, feltaláló, tudós, mérnök, polihisztor stb., akinek elméleteit – amint itt látható – félezer esztendő múlva is érdemes kipróbálni földön, vízen, levegőben. Amikor utoléri a technika a teóriát.

(A Leonardo 500 című filmet Francesco Invernizzi rendezte.) / Bölcs István