Lebunkózott sokaság

A bunkók lesznek a világ urai – ezzel a címmel és sötét jóslattal jelent meg Almási Miklós amerikai választást értékelő-elemző cikke néhány hete a 168 Órában.

A kijelentés sokakban rémületet kelthet. Különösen azokban, akiket az utóbbi hónapok-évek futószalagon gyártott rémhírei, fröccsöntött apokalipszis teóriái, vírustartalmakkal terjesztett világvége-elméletei már eddig is jól megdolgoztak. Számukra egyértelmű, hogy a történelem egy jól meghatározható pont (jelesül: a vég) felé halad, a szereplők jól azonosíthatók, megnevezhetők, a magyarázatok pedig kizárólagosak, egyértelműek és megfellebbezhetetlenek. Valakik győznek majd másvalakik fölött, akik vesztesek lesznek. A vita csupán arról folyik, kik a győztesek (meg a vesztesek), és mi az oka a győzelemnek (és a vereségnek).

Almási cikke egy a sok, manapság forgalomban lévő leegyszerűsítő válasz közül ezekre a kérdésekre – ámbár a szerző maga is jelzi, a saját verziója átvétel és továbbgondolás. Bernard Henri-Lévy francia filozófusra hivatkozik, akinek a Nagy-Britannia uniós kiválásáról szóló népszavazás, a Brexit után a Le Monde-ban megjelenő szövegét említi (Különös vereség Londonban – Etrange défaite à Londres, Le Monde, 2016. június 25.). A Brexitet a hülyék nyerték meg – idézi Almási Miklós, hogy érthető legyen, kik azok, akik világuralomra törnek. Ugyanebben az idézetben magyarázatot is találunk, kiket értsünk „hülyéken”. Nem értelmileg korlátozott emberekre gondol a magyar vitairat szerzője (bár a „szűkagyúakba” akár őket is beleérthetjük), hanem „a hajótörőkre, a balos bunkókra, a részeg szkinhedekre, az írástudatlan hőbörgőkre, a bikanyakú neonacionalistákra”.

Valóban ennyi lenne a magyarázat? Mi köti össze a hajótörőket (?) meg a balos bunkókat például a bikanyakúakkal? Ezen a ponton Almási és Henri-Lévy magyarázatai eltérnek, illetve ellent is mondanak egymásnak.

Olyan mondat például, amely a 168 Óra cikkében idézőjelben szerepel, „A Brexitet a hülyék nyerték meg”, és amelyet a szerző Bernard Henri-Lévynek tulajdonít, az eredeti, Le Monde-ban közölt szövegben ebben a formában nem szerepel. Almási egyenlőségjelet tesz a képzetlenek, tájékozatlanok, agresszívek, funkcionális analfabéták, idegen nyelveket nem beszélők, saját anyanyelvüket sem értők, valamint a képzettek, de „nem gondolkodók” között, akik dühüket „népszavazásokon” és tömeggyűléseken (vagyis fontos demokratikus véleménynyilvánító fórumokon) „vezetik le”. A francia filozófus ennél sokkal árnyaltabban, a politikai felelősségeket, szereplőket, folyamatokat pontosabban megnevezve fogalmaz. Nem a demokratikus alapintézményeket, hanem a demagógiát utasítja el. A Brexit nem a nép, hanem a populizmus győzelme – szól az eredeti kezdőmondat. Ezt követően a francia vitairat tömören, érintőlegesen összefoglalja, hogyan kerekedik a mérsékelt jobboldal fölé a szélsőjobb, a „balliberális” oldal fölé pedig a „szélsőbal”, s miként határoz meg mindent a bevándorlóellenes idegengyűlölet, valamint a belső ellenséggel szembeni megszállottság.

A magyar verzióban ez a politikai folyamatábra nem rajzolódik ki. „Ez a Fritz Lang Metropolisában megjelenített tömeg győzelme” – idézi Almási Bernard Henri-Lévyt, és a győztes „tömegbe” az idegen nyelveket nem beszélőket ostorozó szerző beleérti a hajótörőket is. Ez a különös csoport eredetiben „déjeuner des canotiers”-ként szerepel, de nem „hajótörőket” jelent, hanem azt, hogy „az evezősök ebédje”. Ez Renoir híres festményére utal, amelynek éppen ez a címe (bár fordítják reggelinek is). A francia mondat valójában így hangzik: „Ez [a Brexit] Európa »megszűnése«, a tömeg győzelme az ebédelő evezősök felett.” Az utóbbiak tehát nem tettesek, hanem áldozatok. Henri-Lévy a békeidő, az ismerősség, az együttlét, a családiasság, a reményteljesség, a meghittség ismert jelképeként utal a festményre. A francia vádirat, amire Almási tévesen hivatkozik, valójában arról szól: ki, mi a felelős azért, hogy ez az együttlét (a demokratikus politikai közösség) és a békeidő odalett.

Marc Bloch 1940-ben írta Különös vereség című szövegét, erre utal már címében is a 2016-os francia cikk. Hét és fél évtized után ugyanolyan szenvedéllyel, szinte ugyanarra a következtetésre jut Henri-Lévy, mint Bloch hetvenhat éve: a cinikus jobboldalt, a dogmatikus baloldalt, a működésképtelen, célját tévesztett parlamentet, a feladatait ellátni képtelen francia elitet teszi felelőssé Franciaország korabeli bukásáért. Ez az a társadalomkritika, amelyet Almási nem ismer fel, és nem is gyakorol. Az általa közölt szövegben a „tojásfejűek”, vagyis az értelmiség nem felelős, nem is cselekvő résztvevő, csupán áldozat. A tömeg- és közösségi média elszabadította a poklot (azzal, hogy hallhatóvá, láthatóvá és olvashatóvá tette, mit gondol a sokaság), létrejött a „bunkoszféra”, ami nem jelent mást, mint „a többség uralkodását”.

Ennyi hát az egyszerűsített képlet: a krízis, amit átélünk, nem más, mint a társadalmi nehézkedési erő. Olyan ez, mint a gravitáció, semmit sem kezdhetünk vele. Csakhogy Almási következtetése nem csupán téves, de végtelenül káros is, és a magyarországi válság számos okára rávilágít. Legfőképpen arra, hogy a demokratikus intézmények működését azok sem értik, akik hivatkoznak rá, és azt hiszik, hogy védelmezik.

Nem vonható kétségbe, nem korlátozható az állampolgári közösség tagjainak (ők volnának a „tömeg”) részvétele – az a demokrácia korlátozását jelentené. A politikai, a társadalmi, az osztályalapú stigmatizálás nem oldja, hanem növeli a feszültségeket. Akkor is, ha a demokratikus (vagy demokratikusnak vélt) célok, intézmények (ahogy mondani szokás, „értékek”) védelmében folyamodik valaki mások megbélyegzésének eszközéhez. A társadalmi kommunikáció terei (a tömegmédia, a közösségi média) nem korlátozhatók, nem kárhoztathatók – hiszen ezek a demokratikus érdekegyeztetés, véleménycsere, vita keretei. Az, hogy ezek nem működnek jól, ellenben igen hatékony a manipuláció, a hangulatkeltés, az egyértelmű, követhető, bizonyítható. Mégsem igaz, hogy „semmit sem tehetünk”. A propaganda alakváltozásai számosak, ám a kritikájának is megvan a maga története, léteznek az ellenszegülés elvi és technikai lehetőségei. Almási szövegéből pedig éppen ez hiányzik: az Henri-Lévy és Bloch által is gyakorolt kritika, önreflexió és a következtetések levonása.

Az egyoldalú értelmezéssel az a baj, hogy egy antidemokratikus, a sajtó- és véleményszabadságot semmibe vevő országban jelent meg, ahol kormányprogram a szembeszegülő csoportok megbüntetése – Almási cikke ezt a gyakorlatot bírálva maga is osztályokat és csoportokat bélyegez meg, valamint a demokratikus intézményeket és a nyilvánosságot ostorozza. Mégpedig olyan verbális agresszióval, bunkózással, hülyézéssel teszi ezt, ami igazolhatatlan. Így biztosan nem lehet sem megérteni, sem fölülemelkedni a krízisen. Viszont szemléltetni lehet azt, hogy a nemzetinek nevezett ünnepen miért köpdösik és ütlegelik egymást az emberek a Parlament előtti téren.