Keleten a helyzet változatlan

Az ukrán vezérkari főnök azt nyilatkozta a Reutersnak, hogy országát támadás fenyegeti. Valóban van ilyen veszély?

A csapatösszevonás ténye igazolt, de hogy valóban támadási szándékot jelezne, azt már nehezen lehetne bizonyítani. Nem a legmodernebb orosz fegyvereket szállították az ukrán határhoz. T–62, T–62M, korai T–72 harckocsikat vontak össze, nem pedig azokat az eszközöket, amelyek segítségével egyértelműen fölényben lennének az ukránokkal szemben. Lehetséges, hogy a szeparatisták védelmi állásának megerősítére vonták össze a csapatokat. A támadó erőkoncentráció nem így nézne ki. Nem számítok arra, hogy Moszkva katonai eszkalációra készülne Kelet-Ukrajnában. Sem gazdaságilag, sem politikailag nem érdeke. Látszik az orosz közvélemény-kutatási adatokból, hogy a lakosság belefáradt a konfliktusba. A Krím megszerzése utáni „Krím nas”, azaz „a Krím a miénk” eufóriája mostanra elmúlt. A Levada Center adatai szerint ha az embereket megkérdezik, mi a legfontosabb most a számukra, akkor a hagyományosan fontos ügyek, a gazdaság állapota vagy a nyugdíjrendszer reformja állnak az első helyen.

A naszádkonfliktust ön szerint ki provokálta ki a Kercsi-szorosban?

Nemzetközi jogilag elég nehéz megindokolni azt, amit Oroszország tett. Óvatlanságból vagy felületességből a konfliktus kezdetén, tehát november 25-én kikerült a világhálóra az a videó, amelyen orosz hadihajó ökleli fel a nála sokkal kisebb és lassúbb ukrán vontatót. Azóta Moszkva kommunikációs szempontból vert helyzetben van. Az ottani médiából meg kiderül, hogy orosz politikusok már az incidens előtt napokkal arról beszéltek, hogy hamarosan történhet valami. Nemzetközi jogilag a 2003-as megállapodás érvényes az Azovi-tenger és a Kercsi-szoros használatáról. E szerint az ukrán hajóknak joguk van használni a szorost. Ezt a megállapodást az oroszok nem mondták fel. Az egyezmény még akkor is érvényes volna, ha elfogadnánk, hogy a Krím legitim módon került orosz kézbe. Az egyezmény nem szól arról, hogy az áthaladás függene a Krím hovatartozásától. Azt rögzíti a megállapodás, hogy ukrán és orosz hadi- és kereskedelmi hajóknak korlátlan joguk van ott hajózni.

A NATO elutasította, hogy a konfliktusba avatkozzék.

Nem is tehetett mást. A 2003-as egyezmény úgy rendelkezik, hogy harmadik országok kereskedelmi hajói áthaladhatnak a Kercsi-szoroson, ha ukrán vagy orosz kikötőbe tartanak. Erről tájékoztatniuk kell a másik felet, vagyis az orosz kikötőbe tartó külföldi hajónak az ukrán hatóságokat. Harmadik ország hadihajói viszont csak az egyik szerződő fél meghívására és a másik beleegyezésével jelenhetnek meg az Azovi-tengeren. Ha Ukrajna meghívná a NATO hadihajóit, abba Oroszország nyilván nem egyezne bele, és feltehetően ezért is mondott nemet a NATO az ukrán invitálásra.

Amikor a Krímet megszállták, a hírek szerint az ukrán flotta zászlót cserélt, és átállt. Hogy áll ma a helyzet?

A kérdésben szereplő állítás csak félig igaz. Az ukrán flottának 2014-ben 17 nagy felszíni egysége volt, és összesen körülbelül hatvan hajója. A hajók legnagyobb részét a kikötőben, lehorgonyozva foglalták el az oroszok. A tengerészeknek egy része állt át. Mindenki Gyenyisz Berezovszkij ellentengernagyra, az ukrán flotta parancsnokára gondol, aki átállt, s erre szólította fel alárendeltjeit is. De nem követte mindenki. Ő meg is kapta a jutalmát az árulásért, 2017-ig az orosz fekete-tengeri flotta parancsnokhelyettese volt. Sok hajót erővel foglaltak el. Az oroszok használták korábban Szevasztopol hadikikötőjét, amely már a cári flottát is kiszolgálta. Az ukrán flotta a Donuzlav-öbölben, a félsziget nyugati részén lévő kikötőben horgonyzott. Az öböl kijáratát az oroszok egy teherhajó elsüllyesztésével lezárták, így az ukrán hajókat lehorgonyozva foglalták el. Egy nagyobb hajójuk maradt az ukránoknak, a Hetman Szahajdacsnij nevű fregatt, de az is csak azért, mert akkor épp a szomáliai partoknál a kalózok elleni műveletben vett részt. Van néhány újabb, kis parti őrhajójuk, ilyeneket fogtak el november 25-én az oroszok. Ezek a kercsi hídban képtelenek volnának bármilyen kárt okozni, az orosz indoklás ezért is képtelenség.

És az ukrán hadsereg is ilyen csekély erőt képviselne?

Nem. Az elmúlt években nagyon komoly haderőreform történt Ukrajnában. A háború előtt százezer körül volt az ukrán hadsereg létszáma, de ebből tízezer embernél kevesebb volt hadra fogható. Mostanra nagyjából 250 ezer fős az ukrán haderő, de a létszámnöveléssel együtt olyasmit hajtottak végre, amit mások még nem. Gyakorlatilag minden egységük megjárta a kelet-ukrajnai frontot. Szinte mindenkinek van harci tapasztalata. Összesen az azóta leszerelt sorkatonákkal együtt több mint 350 ezer katona járta meg a frontot az eddigi rotációk során. Ma Európában az ukrán hadsereg az egyik legnagyobb és valószínűleg a leginkább harcedzett. Az oroszokról katonailag az ukrán hadsereg tudja a legtöbbet. Sok fegyelmi problémáról, korrupciós ügyről is hallani persze. A 2017-es évből vannak olyan adatok, hogy a nem harci veszteségek, baleset, emberölés, öngyilkosság stb. meghaladták a harci veszteségeket.

Van készség arra, hogy szembeszálljanak az oroszokkal hasonló feszült helyzetben?

Feltétlenül. A frontvonal 2015 nyara óta stabil, sőt Ukrajna 2017 januárja óta lassacskán, lopakodva visszahódít kisebb, pár négyzetkilométeres területeket. Képesek tartani a frontot, kivéve egy nagy léptékű teljes orosz támadás esetét.

Most is az orosz hadsereggel állnak szemben.

Két-három éve a harcokban nagy számban vettek részt reguláris orosz alakulatok is. Mára változott a helyzet. A két szeparatista „népköztársaságnak” van egy-egy hadserege, létszámuk összesen harmincötezer felett van. Ezek gyakorlatilag az orosz hadsereg részei, megegyezik a fegyverzet, a felszerelés, a kiképzés, a struktúra. A szakértők az ilyeneket „proxy”, azaz helyettes hadseregnek nevezik. Oroszországnak tehát van két, teljes hadtestértékű egysége Ukrajnában. A legénységi állomány helyi emberekből áll. A területen nincs más megélhetés, mezőgazdaság nincs, az ipari üzemek leálltak. Az irányítás az oroszok kezében van, ha nem is formálisan, általában a parancsnokhelyettesek oroszok az egyes egységeknél. A két helyettes hadseregnek irtózatos mennyiségű nehézfegyverzete van, négyszáz harckocsi. Ez több, mint ahány bevethető tank van a német és a francia hadseregben összesen. Ahány valóban működik. Ez biztosíték arra, hogy Ukrajna katonai erővel képtelen legyen megoldani a konfliktust. A mostani csapatösszevonás feltehetően ezt a helyzetet hivatott megerősíteni. Ha az oroszok támadásra készülnének, akkor a legmodernebb harckocsikat vitték volna oda, T–90, T–72B, esetleg Armata harckocsikat. De olyan eszközöket látunk, amelyek elsősorban védelemben hatékonyak, tehát nem a csúcshaditechnikát. Viszont rengeteget.

Oroszországnak sok fegyvere van, de van-e elég pénze? Sok elemző feltételezi, hogy a belső gazdasági problémák és a rendszer népszerűségvesztése miatt kezdeményezték a konfliktus felújítását. Igaz ez?

Én sok tehetetlenségi tényezőt látok számos, sokak által másként értelmezett mozgásban. Ma már tudjuk, hogy a Krím elfoglalására hozott döntés mögött kizárólag katonai-stratégiai motivációk álltak. Ez annyira így volt, hogy állítólag Szergej Lavrov külügyminiszter csak másnap tudta meg, hogy ilyen döntés született. És mivel a Krím elfoglalása sikert hozott, elhitették Putyinnal, hogy ugyanezt meg lehet csinálni Kelet-Ukrajnában is. Aztán tapasztalhatták, hogy ez mégsem megy. Az oroszok legalább négyszer változtattak stratégiát. Először azt tervezték, hogy megismétlik a krími eseményeket, lehetőleg Ukrajna minél több területén. Volt oroszbarát felkelés Harkivban, Dnipróban, Mariupolban, Odesszában. Kiderül, hogy nem lehet így megszerezni Ukrajna oroszok lakta részeit, erre redukálódott a terv Donyeckra és Luhanszkra. Ott sem volt hajlandó erre a teljes lakosság, az ukrán hadsereg pedig ellentámadást kezdett. Ekkor álltak elő a Novorosszija-projekttel, a két „népköztársaság” összevonásával akartak kvázi államot gründolni. Ez sem ment. Ekkor egy hasonló projektet kezdtek, mint amilyen a tiraszpoli székhelyű Transznisztria Moldovában. Ezután azt akarták elérni, hogy Ukrajna föderalizálódjon. Ezekről a tervekről mind kiderült, hogy nem működtek. Beleszorult a Kreml a konfliktusba. Nem gondolom ezért, hogy a kercsi konfliktus azért tört ki, mert Putyin javítani szeretne a népszerűségi mutatóin. A Krím esetében sem ez állt a döntés mögött, hanem az, hogy az orosz katonai vezetés félt tőle, hogy elveszítik a krími flottabázisokat, és hogy Ukrajna a NATO tagja lesz. A népszerűség javulása plusz hozadék volt. Amikor november 25-én az oroszok megtámadták az ukrán hajócskákat, Kijevben nem tudhatták, hogy ezzel nem kezdődik-e el egy nagyarányú orosz támadás. Az oroszok persze tudták, hogy nem. Meg sem próbálták elsüllyeszteni a három hajót, amelyeken összesen 24 fős személyzet szolgált. Arra jó volt, hogy az orosz közvélemény figyelmét az ukrán ügyre tereljék, miközben nem alakul ki nagyszabású konfliktus, hogy további szankciók bevezetésétől kelljen tartaniuk.

Elképzelhető, hogy Oroszország akár gazdasági célok érdekében is katonai eszközökhöz nyúl?

Természetesen. Az orosz nemzeti biztonsági stratégia és a nyilvános katonai doktrína is úgy fogalmaz, hogy a katonai erő szerepe növekszik a nemzetközi kapcsolatokban. Ezt tapasztalhattuk a grúziai, az ukrajnai háborúban, a szír polgárháborúba való orosz beavatkozásban.

Akár a piac megtartásáért is? Oroszország mostanában újabb gázvezetékeket hozott létre, de egyre több Európa számára az alternatív gázforrás is. A Földközi-tenger keleti medencéjében, a román partoknál a Fekete-tengeren találtak gázt, és olcsóbbá vált az amerikai, katari cseppfolyósított földgáz is. Európa akár le is mondhat az orosz gázról.

Igen, és ez kellemetlen Oroszország számára. Hiába vannak újabb csővezetékek, a Gazpromnak egyre nagyobb versennyel kell szembenéznie.

Miközben a szénhidrogének eladása az orosz költségvetés fő forrása.

A nagy pénz a kőolajban van, nem a gázban, de semmi jel nem mutat rá, hogy képesek lennének belátható időn belül változást elérni. Alekszej Kudrin számvevőszéki elnök, volt pénzügyminiszter jelentése is azt állítja, hogy nem lesz érdemi gazdasági növekedés, ha a jelenlegi modelltől képtelenek megválni.

Ha ekkora a probléma, akkor miért hajtják a rendkívül költséges katonai fejlesztéseket, például a stratégiai rakétaerők fejlesztését?

Az orosz elit összetételében vannak az okok. A katonai-biztonsági elit rendkívül konzervatív, a szovjet idők óta lényegében változatlan. A másik ok a nemzetközi fegyverzet-ellenőrzési megegyezések eróziójában van. Az oroszok azt mondják, ezt nem ők kezdték. A kezdőpont az ő változatukban az, hogy az Egyesült Államok 2001 decemberében egyoldalúan felmondta a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló ABM-szerződést, és nem sokkal később megkezdte a maga új rakétavédelmi rendszerének fejlesztését. Ezt követte az oroszok kilépése az európai hagyományos fegyverzetek ellenőrzéséről szóló egyezményből. Ebben a sorban a következő, ami most az INF-szerződéssel, a közép-hatótávolságú rakéták tilalmáról szóló szovjet–amerikai egyezménnyel történik. Az oroszok úgy vélik, nem lehet bízni a nyugatiakban, és ezért időben elkezdték a fejlesztését, létrehozták többek között a Novator rakétát. Az amerikaiak pedig erre hivatkozva mondanák fel a harmincéves Gorbacsov–Reagan-megállapodást. Pár hete volt Szergej Rjabkov orosz külügyminiszter-helyettes sajtótájékoztatója az INF-szerződés kapcsán. Ott elismerte a Novator létezését, aminek legfőbb ideje volt, mert a fegyver már legalább 2014 óta létezik. Azt állítják, nem sértik a fegyverrel az INF-szerződést, hiszen nem tesztelték 500 kilométernél nagyobb hatótávolságon. A legutóbbi lövészeten 480 kilométer távolságon próbálták ki. De a szerződés nem azt mondja ki, hogy a fegyvert milyen hatótávolságon tesztelték, hanem azt, hogy mire képes. Az érvelés a szerződés betűje szerint sem helytálló. Az oroszok azt állítják, hogy ez a fegyver a létező Iszkander-M módosított változata, nem teljesen új fejlesztés. Nem tudjuk, hogy ez igaz-e, de az látszik, hogy közös hordozó járműve van az Iszkanderrel, viszont majdnem két méterrel hosszabb annál. Ha az oroszok be akarnák tartani az INF-szerződést, akkor annak értelmében az Iszkanderek összes hordozó járművét is meg kellene semmisíteniük mint olyan platformot, amelyről az INF-szerződést megsértő fegyvert lehet indítani. Igencsak valószínűtlen, hogy ezt meg akarnák tenni. Tehát az, hogy Rjabkov elismerte a fegyver létét, szerintem azt jelenti, hogy Oroszország nem akarja betartani az INF-megállapodást.

Kimondhatjuk, hogy új fegyverkezési verseny indul, az orosz–ukrán fronton pedig nincs jele enyhülésnek?

A mondat első részére azzal válaszolnék, hogy nem indul, hanem zajlik. Az orosz–ukrán-konfliktus pedig teljesen befagyott. / Miklós Gábor