Ennél már csak jobb jöhet

Magamról annyit, 44 éves nő vagyok. Nagymamám nevelt, mivel édesanyám 1995-ben meghalt. 9 évesen belecsöppentem a felnőttek világába. Pénz, rezsi, kiadások, ezeket mind velem beszélte meg nagymamám. Mivel beteg lettem, nem tudtam dolgozni, ezért bátyám, aki egyre jobban és többet ivott, olykor sokszor fizikailag és verbálisan bántalmazott. Úgy éreztem, ha eltűnök, nem fog idegeskedni miattam annyit a nagymamám.

Egy napon sétálni indultam, jött egy belső sugallat, s mire feleszméltem, már a Budapestre tartó vonaton ültem. Ott álltam a Keleti pályaudvar lépcsőjén. Pénzem nem volt, így visszaút sem. Láttam, hogy emberek tolonganak a farkasordító hidegben, és valamit esznek. Tétován ugyan, de odamentem. Kinéztem egy velem egykorú csapatot, és odamentem hozzájuk. Mondtam: „most érkeztem vidékről, nincs hol aludjak”. Mikor elindultak, csak annyit mondtak: „Na, jössz?”

Hajléktalanéletem 2005 február 5-én így kezdődött. Családi okok miatt választottam ezt az utat. Így kerültem életemben először hajléktalanszállóra. A hely neve: Fűtött Utca. Elsőre sokkolt a látvány és az orrfacsaró szagok. Emberek feküdtek mindenhol, ágyon, matracon, asztalon, csupasz kövön. Piszkosak és büdösek voltak. Első reakcióm: döbbenet.

Bekerültem egy fiatalokból álló csapatba. Esténként mindenki kirakta, amit szerezni tudott: kenyér, felvágott, kinek mi sikerült azon a napon. Ott ismertem meg későbbi párom, akivel 15 évig voltunk együtt. 16 hónapot töltöttem a Fűtött Utcán. Minden reggel és minden este ezzel a mondattal feküdtem le: ennél már csak jobb jöhet. 8 évig ez a mondat tartott életben. Megtanultam, az étel, a ruha, a tisztálkodás, a mosás mind megszerezhető, csak legyen biztos fedél a fejem felett.

16 hónap után egy ismerőshöz költöztünk Budaörs erdőjébe, egy hajléktalan kolóniába. Sátor, bogrács. Napjaim azzal teltek, hogy bementem Budapestre egy melegedőbe. Mostam, fürödtem, és annyi élelmiszert gyűjtöttem, amennyit csak tudtam. Visszaérve a sátorhoz meggyújtottam a tüzet, hoztam vizet a kútból, megfőztem a bográcsban, kiraktam lábasba az ételt, föltettem a fürdővizet, mire a párom megjön, minden készen legyen.

Mint kiderült, vendéglátónk pszichopata volt. Valahányszor ivott, fel akarta gyújtani a kis fakulipintyóját. Megkéselte a kutyáját. Rettegés. Szegény pára halálsikolyát rémálmaimban még mindig hallom. Miután már egy hete nem aludtam a rettegéstől, mert nem lehetett tudni, mikor gyújtja ránk a sátrat, mikor szúr le minket egy éjszaka, hátrahagyva mindenünket, menekültünk. Még soha nem rettegtem ennyire. Soha nem féltem a haláltól ennyire. Nem baj, ennél már csak jobb jöhet.

Budapesten feltörtünk egy romos templomot. Eleinte volt áram és gáz, nyugodt volt az életünk. 4 évet laktunk ott. Ember nem volt annyiszor kilakoltatva, mint én. Aztán már sem áram, sem gáz nem volt. Befalazták az ajtót is. Ablakon, rácsok között közlekedtünk. Nem baj, ennél már csak jobb jöhet.

Az utolsó telünk a templomban nagyon durva volt. Borzasztó hideg tél volt. Végigsírtam az éjszakákat, éreztem, mindjárt megfagyok. Nem baj, ennél már csak jobb jöhet.

Akkor döntöttük el, jelentkezünk a Kőrakás parki Átmeneti Szállóra. Azonnal felvettek bennünket. Mivel szépen teljesítettük a kötelességeket, időben fizettünk, rendszeresen fizettük az előtakarékosságot, átraktak minket a Kocsis Szállóra. Egy év alatt elértük, hogy elnyerjük a lakhatási támogatást. Albérletbe költöztünk.

No, mondtam, ennél már csak jobb jöhet! 8 év alatt belém égett ez a mondat. / Susan Bell