Cseh kettő, csel ezer

„Ha harmincévesen meghalnék, a fejfámra azt írjátok: élt harminc esztendőt, de jól” – emlegette a bohém Cseh II, akiről sokan azt sem tudták, hogy László a keresztneve, mivel mindenki Matyinak szólította. A zseniális képességű labdarúgó negyven évet élt. De nem azért hunyt el ilyen fiatalon, mert léha volt, hanem mert súlyos betegség támadta meg. Gyomorbántalmai miatt már huszonhárom esztendősen szanatóriumba utalták az Országos Társadalombiztosító Intézetbe, majd a harmadik iksz betöltése előtt és után a gyógyszállók rendszeres vendégévé vált nyomasztóan gyorsan romló tüdejével.

Néhány hónappal azt megelőzően, hogy a gyomra rendetlenkedni kezdett volna, így írtak róla: „Ez az alig huszonegy éves fiú alig két esztendő alatt a legjobb magyar csatárok sorába fejlődött fel. (Azért a két esztendő, mert a méltatás 1933-ban látott napvilágot, és Cseh 1931-ben igazolt a BSE-től a Hungáriához, vagyis az MTK-hoz – A szerk.) Hogy a Matyi becenévre hallgat, az esetében majdnem szó szerint értendő: egyike a leghallgatagabb embereknek a futball színes birodalmában.” Ugyanakkor (1933-ban) Schaffer Alfréd, azaz I. Spéci, a futballkirály szokásos szerénységével azt mondta: „A mai fiúk közül csak egyet látok, aki szóhoz jutott volna közöttünk is. Az a Cseh gyerek.”

Legendák keringtek arról, miket művelt a pályán a rajongott Matyi. Közszájon forgott évtizedekig, hogy kicselezte az egész védelmet a kapussal együtt, majd a gólvonalon megállította a labdát, letérdelt, és fejjel segítette a kapuba a golyót. Hogy ez melyik meccsen történt, annak sehol sem lelni az írásos nyomát, az viszont megjelent: „Cseh rongylabdával is egészen kivételes tehetség, egy ízben a Jósika utcában 1894-szer duplázott a falhoz.”

De mielőtt azt hinnénk, ez a trükkös svihák semmi mást nem csinált, csak ide-oda döntögette a védőket, majd bontogatta a pezsgőket, próbáljuk meg befogadni: első hét MTK-s évadában 173, azaz szezononként átlagban 25 gólt szerzett. Nem lehet azt állítani tehát, hogy elmerült volna a fölösleges cselekben. Harmincötben (23 dugóval) és harminchétben (36-tal) gólkirály volt, harminckettőben (26) Takács II mögött másodikként, harmincháromban (25) harmadikként jegyezték a listán, míg harminchatban (24) „csupán” a kék-fehérek házi mesterlövészeként emlegették. A nevezetes hét évad során csak egyszer maradt húsz gól alatt, és az MTK első osztályú meccsein összesen 201-szer küldte a labdát az ellenfelek hálójába. Száznyolcvannégy találkozón az nem olyan kevés.

Pláne nem, ha felidézzük: a sportszerű életmód és Cseh II valóban nem állt szorosan közel egymáshoz. Már fényes Hungária úti karrierjének legelején effélékről számoltak be a lapok: „félméteres szivart szív”, „a kávéházak és szórakozóhelyek világában legalább olyan népszerű, mint a futballközönség előtt”, „adóssága és mulató jókedve párhuzamosan nőtt népszerűségével”, „a klub vezetőségének legalább annyi munkát adtak viselt dolgai, amennyi örömet szerzett kivételes labdarúgótudása”. Mikor aztán azt is kinyomtatták, hogy „nagy játékosnak indult, de megtorpant”, szembenézett helyzetével, és huszonnégy évesen vallomást tett: „Sokat vétkeztem önmagam, családom és a sport ellen. A klubról nem is beszélek, hiszen Brüll elnök úr többet vesződött velem, mint édesapa a rossz gyerekével. Belátom, könnyelmű voltam: alul is, felül is égettem a gyertyát egyszerre. De a léha Matyi mostantól meghalt!”

Hitték is, nem is. Akadt orgánum, amely komolyan vette, hogy „hadat üzent a tokaji és badacsonyi nedűnek”. Ám volt olyan is, amely maró gúnnyal tette közzé: „Mostanában azt terjesztik róla, hogy tejet iszik. Mondani sem kell, ez a híresztelés minden alapot nélkülöz.”

Még abból is rosszul jött ki, hogy inasnak állt egy Nyár utcai kis nyomdaüzemben. Mindjárt megjegyezték ugyanis, hogy „régebben egy kártyagyárban már tanulta a szakmát, de rossz nyelvek szerint szívesebben játszott a munkával, mint törődött vele”.

A pályán viszont ász volt. Képzeljük el, hogyan imádhatták, ha megengedhette magának: minden alkalommal, amikor az MTK a nagy rivális FTC-vel találkozott az Üllői úton, karmesteri mozdulatokkal vezényelte a ferencvárosi kórust, amint az biztatni kezdte a zöld-fehér csapatot. Elnézték neki azt is, hogy kiderült, 1934 májusában öt pengőt tett az angolok legalább ötgólos budapesti győzelmére. Cseh II azon a válogatott mérkőzésen nem játszott – jóllehet már 1932-ben bemutatkozott a címeres mezben –, az Üllői út 35 ezres közönsége pedig bódultan ünnepelt, mert a magyar csapat 2:1-es diadalt aratott a brit „tanítómesterek” ellen. Az öt pengő elvesztését Matyi sem bánta, de sokáig egyébként sem marcangolta magát tévedései miatt. Amikor a Hungária–Bayern München-találkozón (4:1) Fink kivédte Cseh büntetőjét, a csatár így kommentált: „Kijelentem, hogy a vasárnapi tizenegyes egészen jól volt rúgva, csak mázlija volt annak a felhőkarcolónak, és pont arra dűlt, amerre rúgtam. Megjegyzem, aznap nagyon rosszul ment nekem a játék, nem is szándékoztam rúgni a tizenegyest, mondtam is, rúgd, Müller, de nem akarta.”

Előfordult máskor is, hogy kihagyta a büntetőt, ám egy ilyen alkalommal egyenesen hős vált belőle. Pedig a Hungária–Ferencváros örök rangadón 1:1-nél kétszer is elhibázta a tizenegyest. Előbb a felső lécre lőtt, de Gombos játékvezető megismételtette a rúgást, mert Laki befutott a büntetőterületre. A vendégszurkolók körében ez végképp felzúdulást keltett, mivel a ferencvárosi drukkerek hevesen vitatták már azt is: Lázár – amúgy nem csak szerintük – vétlen kezezése miatt miért kellett egyáltalán a pontra mutatni. A vészes felháborodást aztán lecsendesítette, hogy Kutasi kapus kiütötte Cseh második rúgását. Igen ám, de Matyi a dupla rontást kétszeresen javította. Előbb bepasszolta Titkosnak a kapufáról kipattanó labdáját, majd olyan lövést küldött kapura, amelyet „mintha dróton húztak volna a bal sarokba”. A Szabó – Mándi, Bíró – Sebes, Turay, Dudás – Sas, Müller, Kardos, Cseh II, Titkos összetételű Hungária 3:2-re győzött, és diadalával – miután három fordulóval a befejezés előtt hét pontra növelte előnyét – elnyerte a bajnoki címet is. Cseh II-t a vállukra emelték a mámoros MTK-szurkolók, és csak akkor tették le, amikor a rádiósok kikönyörögték, hogy nyilatkozatot adhasson a mikrofon előtt.

De nem mindig volt ilyen vidám kimenetele a Hungária–Ferencváros-derbinek. Harmincnyolcban az Üllői úton – ahol Dudás hagyta ki a kék-fehérek tizenegyesét – a zöld-fehérek nyertek 1:0-ra Sárosi dr. góljával, majd a következő beszámoló jelent meg az újságban: „Cseh László taxin robogott vasárnap éjfélkor a Ferencváros kedvenc vendéglőjéhez. Sürgős dolga volt. Nem akarta másnapra halasztani Korányi Lajossal függőben levő ügyét. Kihívatta a vendéglőből játékostársát, akivel annyiszor játszott együtt a magyar válogatott csapatban. Korányi kilépett az utcára. Cseh is kilépett a taxiból. Néhány szó, néhány ütés. Utána felháborodott kifakadások. Másnap a futball botránykrónikájába új lapot írtak.” A verekedés előzménye az volt, hogy Korányi a meccsen „kitette” Cseh II-t, aki elterült a salakon. A sértett egy hónappal később azt olvasta dr. Dietz Károly szövetségi kapitánytól: „A Cseh, Sárosi, Zsengellér belső hármasról az őszi bécsi győzelem után dicshimnuszokat zengtek a semleges szakértők is. Sajnos, ezt a belső hármast nem tudtuk teljesen átmenteni a tavaszi idényre. Cseh súlyosan megbetegedett, Sárosi dr. bordatörést szenvedett a szezon elején. (…) Noha Cseh bámulatos gyorsasággal visszaszerezte egészségét, a formájáról már nem mondhatom el ugyanezt. Az egész tavaszi idény során csak két mérkőzésen nyújtott elfogadható játékot.”

Így aztán minden idők legnagyobb magyar virtuózainak egyike – akárcsak 1934-ben – lemaradt a világbajnokságról. Ezt harmincnégyben könnyebb volt megemészteni a kudarcos szereplés miatt, ám harmincnyolcban vb-döntőt vívott a válogatott. Melynek imént említett belső hármasát „agytrösztnek” nevezték, jóllehet dr. Sárosi György és Cseh II attól kezdve nem feltétlenül voltak nagy barátságban, hogy Matyi is centert szeretett volna játszani. Egy 3:3-as FTC–Hungária után a két gólt szerző Sárosi azt mondta a szintén duplázó Csehről: „Szerencséje volt. Engem fogtak, őt nem.” Ezen a meccsen Cseh II ziccerben Háda kapus kezébe passzolta a labdát. Kérdezték, ez miként eshetett meg. A válasz így hangzott: „Olyan kétségbeesetten nézett rám.” Ami pedig a Dietz szakvezető által említett osztrák–magyart illeti, a császárvárosban Cseh bravúros győztes gólt ért el (2:1), hiszen azután lőtt a kapuba, hogy az egyik bíró kiállította a másik Bírót. Ez 1937 októberében történt. Abban az évben a Hungária zágrábi vendégszereplése után azt olvashatták a futball barátai: „Cseh szokásos játékát produkálta. Szédületes technikai mókákkal szórakoztatta az ellenfél hátvédeit és a közönséget, de saját játékosait nemegyszer felmérgesítette.” Majd a Szürketaxi elleni 7:0-s bajnokiról ez jelent meg: „Cseh mind a hét gólban benne volt. Előkészített, leadott, cselezett, driblizett és gólokat lőtt.” A cseles Matyi mesterhármast jegyzett, akárcsak a Hungária osztrák csatára, Heinrich Müller. Az ellenfél csapatában meg a „kis Takinak” becézett nagy Takács II játszott sérült bokával, Pollatschek doktor tiltása ellenére. Nem érte meg vállalni a kockázatot, a korosodó klasszissal együtt is tényleg szürke volt a taxi.

A Cseh–Dietz-kapcsolatot nem ásta alá a Mondial-mellőzés. A franciaországi világtorna után fél évvel, a skót–magyar előtt honfitársaink öltözőjében fölöttébb vidám volt a hangulat: Matyit harsányan megéljenezték a többiek, amikor a kapitány közölte, hogy ő lesz a csapatkapitány. Nem először fordult elő ez. Már 1936 áprilisában, az 5:3-as diadallal zárult bécsi osztrák–magyaron Cseh volt a „cséká”, és a kétgólos csatárról így áradoztak: „Jó kapitány volt, mindenütt feltűnt, elöl is, hátul is segített, lelkesített, magyarázott, buzdított. Fő részese a nagy győzelemnek.”

Ám 1939-ben már így beszélt róla Braun „Csibi”, az MTK edzője, a korábbi legendás jobbszélső: „Cseh újabban nem az, ami valamikor volt. Hogy erő kevés van benne, az nem új keletű, de mostanában azokból az egykori kitöréseiből is vajmi keveset láttunk, amelyekkel zavarba hozta a hátvédeket, és amelyekből a góljait lőtte.” Ez komorabb kritika volt egy 1935-ös fricskánál: „Igaz, hogy ezt a Hadrévit meg akarja venni a Hungária? – Úgy hallom, igaz. – De hiszen alszik a pályán! – Éppen azért. Cseh Matyi ugyanis fél egyedül aludni.” Még keserűbbé vált a légkör, miután Cseh 1940-ben – mielőtt a klubot a szép emlékű Horthy-rezsimben feloszlatták – feljelentette az MTK-t, mondván: a klub nem fizeti ki járandóságait. Brüll Alfréd, aki addig fogadott fiaként kezelte kedvencét, letétbe helyezte a követelt összeget, de Cseht nyomban eltanácsolta a Hungária útról. Főként, hogy ilyen eset már másodszor fordult elő. Az extraklasszis 1933-ban azt állította, az átigazolásáért megígért hatezer pengő helyett csupán négyezret kapott. (Volt tanúja is, aki azonban csak ötszáz pengős hátralékról beszélt a vizsgálat során.)

Cseh elment a Gammához. Új csapatában remekül debütált 1941. március 9-én: az Újpest ellenében 2:1-es sikerre vezette a kiesőjelöltet. Nem győzték dicsérni: „Hogy a Gamma, amely a Nemzeti Bajnokság hátsó régióiban vívja élet-halál harcát az első osztályban való bennmaradásért, legyőzhette a favorit Újpestet, az elsősorban a nagy hirtelen átigazolt Cseh II pompás játékának köszönhető. Csehvel szinte szárnyakat kapott az eddig béna Gamma-csatársor.”

Majd néhány nappal később megint szanatóriumba kellett vonulnia mindinkább kezelhetetlen tüdőbetegsége miatt. Aztán negyvenkettő tavaszán sugárzó arccal mondta: „Tökéletesen meggyógyultam. Visszatért a régi kedvem, soha ilyen jól még nem éreztem magam.”

Hiába volt a derűlátás, Antal Zoltán és Hoffer József Alberttől Zsákig című könyvében ez áll róla: „Azt a bizonyos harminc évet megérte, de sorsa ez után már csak egy évtizedet engedélyezett számára. 1950 januárjában sok régi tisztelője kísérte könnyes szemmel utolsó útjára.” E kötetben az is szembeszökik: „A maga területén művész volt, de az élethez nem sokat értett.”

Azért koránt sincs kizárva: az utóbbi tekintetben is pislákolt benne valami. / Hegyi Iván