Az államilag támogatott fenegyerek

Vezérigazgatóként talán ön volt a legnyugatibb stílusú vezető, kiváló szabású öltönyében, szivarral a szájában, egészen biztosan a legjobban öltözött lehetett. Emlékszik magára?

Az csak a külsőség volt, én büszkébb vagyok a hajógyárban befutott pályámra. A kezdet kezdetén gyakorlatilag az utcáról sétáltam be a gyárba.

Miért pont oda?

Többféle történetem is van erről, elmondom a vidámabbat. Olyan helyre akartam elszerződni, amit tömegközlekedéssel is elérhettem. Mármost a lakásunk előtt járt a 15-ös villamos, ami végigment a Váci úton. Felszálltam, rátaláltam a hajógyárra, ami azért tetszett meg, mert a bejárat előtt volt két szobor. Furcsa volt: egy gyár szobrokkal? Bementem, és azt mondtam, jó napot kívánok, én egy fiatal közgazdász vagyok, ide akarok jönni. Kapva kaptak rajtam, mert akkor, a hatvanas évek közepén közgazdász alig volt a cégnél. A másik, komolyabb történet az, hogy a közgazdasági egyetem elvégzése után elhatároztam, hogy én zseni leszek, de anyám azt mondta, az nem egy szakma, inkább menjek el három évre dolgozni egy vállalathoz. Elmentem három évre a hajógyárba, aztán harminc évre ottragadtam.

Tiszta Amerika. A gyakornokból később vezérigazgató lett. De hogy ment ez a kései Kádár-korban? Minek vagy kinek kellett megfelelnie?

Ennek is van több változata. Az egyik az, hogy olyan tehetséges és okos voltam, hogy azt mondták, a belső emberek közül talán én vagyok a leginkább alkalmas. A kinevezésem ügyét azonban úgy is lehet nézni, hogy amikor kiderült, a régi vezér el akar menni nyugdíjba, megindult a csata a különféle nagyágyúk között, mert a hajógyár vezetése elit beosztásnak számított. A jelentkezők egymást fúrták-faragták, végül ki is készítették, így én maradtam a terepen egyedül, akit senki nem fúrt, mert nem is tudták, hogy én is jelölt vagyok. Végül rám szavaztak.

A nevető harmadik. De túl ezen, lehet, hogy öntudatlanul, az önt kinevezők egy új, dinamikus, beszólogatós stílusra is szavaztak. A nyolcvanas évek első felében a tévéstábok egymásnak adták a dolgozószobája kilincsét, mert az volt a híre, hogy nem a hivatalos dumával operál, hanem saját mondatai vannak.

Valóban voltak kemény konfliktusaim, amikor megpróbáltam képviselni a vállalatom érdekeit. Volt egy kollégám, aki államilag támogatott fenegyereknek hívott. Igazából magányos harcos voltam, nem tartoztam az MSZMP ókonzervatív szárnyához, de a reformerekhez sem, mert úgy gondoltam, hogy nem eléggé átgondoltan mondják, amit mondanak. Voltak szép ötleteik a rendszerváltásról, a társadalmi haladásról, de ezek igazából nem voltak megalapozottak, ami később be is bizonyosodott. A rendszerváltás után vagy tíz évig Magyarország lejtmenetben volt, megszűnt másfél millió munkahely, eltűntek gyárak, és a privatizációt is eléggé hebehurgya módon készítették elő.

Tulajdonképpen inkább a liberális közgazdászokhoz sorolta volna magát?

Nem sorolom én magam sehova. Én csak egy társadalmi szereplő voltam, aki inkább csak vállalatvezető próbált lenni, volt azzal elég dolog. Nagyon közel voltunk az államhoz, tehát alkukat tudtunk kötni a hatalom képviselőivel, de hát épp e védettség miatt alkalmatlannak bizonyultunk arra, hogy versenybe szálljunk a nemzetközi piacon, ráadásul tőkeszegények voltunk, nem tudtunk a nagy cégek mellett labdába rúgni. Ezzel együtt ma is azt mondom, csinálhattunk volna egy nyerő céget a világpiacon, ha nem sodor el engem meg az egész nagyvállalati szektor jelentős részét a rendszerváltás és az azt követő privatizáció meg egyéb balesetek. Merem állítani, hogy a termék, amit mi előállítottunk, jó minőségű volt. A hajóiparban többféle módon lehet terméket gyártani. Van, aki nagyon szép hajókat épít, mi viszont, és ez elsősorban a szovjet piac igényeinek tudható be, nagyon tartós termékeket tudtunk csinálni. A mi hajóink negyven, ötven évig is úszkáltak a vízen, és ez egy olyan versenyelőny, amivel ma sem tudnak sokan megbirkózni. Nálunk nem a szokásos magyar gagyi munka folyt, nekünk be kellett tartanunk a nemzetközi szabványoknak megfelelő előírásokat.

De mit csinált volna másképp a rendszerváltás környékén?

Először: igenis voltak magyar cégek, amelyek talpon maradtak, például most ünnepelték a Ganz 175. születésnapját. Felismerték azt, amit én kezdetben nem láttam, hogy a tulajdonos kiléte nagyon fontos. Ha valakinek egy cég csak befektetés, ami vagy hoz pénzt, vagy sem, az baj. Egy vállalatnak lelke van, emberei vannak, és azokkal törődni kellett volna, többet és jobban, mint én. A rendszerváltás idején az állam már nem állt mögöttünk, de volt vagyonunk, például az Óbudai Hajógyár, amelynek az ingatlanja sokkal többet ért, mint maga a gyár, ami egyébként a legrégebbi, legszebb, legkedvesebb gyárunk volt. Ha azzal sikerült volna egy tőkealapot teremtenünk, az a cég többi részlegének a működését is megtámogatta volna. De hát belerúgtak a fenekembe, amikor ilyeneket akartam csinálni.

Az állam inkább el akarta adni a gyárakat, mert nem volt pénze a működtetésre. Lehet, hogy ez nem volt észszerű, de kényszer volt.

Igen, de ezek az eladási körülmények és feltételek nagyon hitványak voltak. A Tungsram eladása volt az egyik első nagy privatizációs hadművelet, amivel a General Electric megtanította a magyar államot arra, hogy hogyan lehet őt kijátszani. Beszállt a vállalatba ötven százalékért, aztán hirtelen leértékelte a tőkét. A magyaroknak nem volt pénzük, hogy a tőkeleértékelés utáni szükséges befektetéseket megcsinálják, a General Electricnek viszont igen, így rögtön több mint kilencvenszázalékos tulajdonos lett. Ezek egyszerű trükkök voltak, akik értettek a tőkepiachoz, ezt rögtön láthatták. Ott volt például a jászberényi Lehel, a mai Elektrolux, ahol környezetvédelmi fejlesztések, illetve karbantartás címén a céget tulajdonképpen ingyen kapta meg a beruházó. Tehát itt sok nagy szamárság, hozzá nem értés volt, és ennek a magyar gazdaság jelentős szegmense áldozatul esett.

Lehet, hogy egy kicsit sértő lesz, amit mondok, de úgy érzem, az ötletei kivitelezésében túlságosan magára hagyatkozott. Említette, hogy egyik oldalhoz sem tartozott, vagyis nem igazán voltak szövetségesei. Ugyebár azt mondta az édesanyjának, hogy szeretne zseni lenni. Csakhogy az magánnyal jár.

Talán valóban az volt a baj, hogy kevés volt a szakmai szövetségesem, a politikai szövetségeseim pedig bizonytalanok voltak. Természetesen azok a munkások sem álltak mellém, akiket például az Óbudai Hajógyárban azzal riogattam, hogy el fogjuk adni a gyárat. Aztán az egésznek vége lett, mert az Antall-kormány ipari minisztere, Bod Péter Ákos elbocsátott. Erre szoktam mondani tréfásan, hogy az úgynevezett egyszékes módszerrel. Ez egy vicc. Úgy szól, hogy megkérdik tőled, tudod-e, hogy mi a különbség a szék meg közted. Az, hogy a szék marad. Nem így mondta persze, de ez volt a lényeg. Még azt a szakmai hibát is elkövette, hogy azt mondta, megszünteti a vezérigazgatói állást. Ezt amúgy nem lehetett, a vállalati törvény nem engedte meg. De eszem ágában sem volt vitatkozni vele, tudomásul vettem, és azt mondtam, hogy kész, vége, ez a történet lezárult, megyek tanítani az egyetemre. És csináltam ott magamnak egy második karriert. / Szénási Sándor