Aranykor után
1896. január 11-én Aradon az Izraelita Nőegylet a Fehér Kereszt Kávéházban évadnyitó álarcosbált tartott. A kis helyi hírnek metaforikusan szélesebb körű a jelentése, akár az is lehetne a könyv alcíme: A zsidó asszimiláció a kiegyezés és a nagy háború között, amikor aranykorát élte Magyarország. Ahhoz képest, ami volt, és ahhoz képest, ami lesz.
A mezőgazdaság válsága miatt a város az ismeretlenség, idegenség urbánus terepe lett a „változatlan, népi vidék” számára, s benne a zsidó a gyökértelenség és a modernitás megtestesítője. Új foglalkozások művelője (ügyvéd, orvos, pénzember), új filozófiák hordozója (az egyén méltósága, az elme szabadsága, a közjó keresése – amint a liberalizmus diktálta), új hatalmak emeltyűinek kezelője (nagykereskedés, export-import, banktőke, földbérlet). Tegyük hozzá, hogy ezekhez a foglalkozásokhoz az úri Magyarország ifjú képviselőinek nemigen fűlt a foguk. Melyik dzsentri ambicionálta volna a rosszindulatú daganatok gyógyítását? Melyik szeretett volna statikát számolgatni? Kapcabetyárt védeni törvényszéken?
Ebben az országban a szabad vallásgyakorlást és a vagyonbiztonságot megtaláló zsidóság a nemzetet Szent Istvántól Bródy Sándorig vélte-látta egységesnek. Elvegyülésre érdemesnek, kiválásra alkalmasnak.
A történelmi botrányokon, persze, nem lehet túllépni: Tiszaeszlár, a holokauszt, a fehérterror, a munkaszolgálat, a gettó, a pogrom örök tanulság.
Ez a kötet párhuzamosan vizsgálja az asszimiláció folyamatait nálunk és Nagy-Britanniában. Az ottani zavartalanabbul történt. Akik túl akartak lépni az adott kereteken, azok megtalálták a kijáratot az Egyesült Államok felé, és angolosan távoztak.
(Janet Kerekes: Álarcosbál a Fehér Keresztben – A zsidó asszimiláció. Fordította Farkas Flóra. L’Harmattan Kiadó.) / Erdélyi S. Gábor
