A szabadság határai

 Hogyan született meg a Mosolygó?

A Mosolygó igazi „szerelemgyerek”, a férjemmel közös alkotásunk. Hosszú út vezetett a születéséhez. Első munkahelyem a Budai Gyermekkórház volt, amely szakmai műhely és igazi családias közösség is. Osztályunk főorvosának, Kovács Ferencnek köszönhetem mindazt, amit pszichológusként tudok. Nyolc évet töltöttem itt klinikai gyermekpszichológusként, majd éveken át vezettem a III. kerületi nevelési tanácsadót, amikor megszületett a kislányom. Egyértelmű volt, hogy a vezetői munka kicsi gyermek mellett nehézséget okozna, és nem volt kérdés, hogy számomra mi a fontosabb. Ekkor kezdett körvonalazódni a Mosolygó terve. Barátságos, kellemes helyszínt szerettünk volna teremteni, ahová bármikor be lehet térni egy teára, egy beszélgetésre. Fontos volt, hogy a helyszín közel legyen a természethez, madárcsicsergés és fák vegyenek körül. A férjem kertészmérnök, a kert és az épület az ő keze munkája. Később egyre több segítő szakember is tagja lett a közösségnek, így felajánlottuk a lehetőséget, hogy a Mosolygóban – ami már önmagában is terápiás környezet – folytassák segítő, oktató munkájukat.

 A Vissza a gyökerekhez című, nemrég megjelent könyv német szerzői szerint napjaink számos problémája arra vezethető vissza, hogy a mai gyerekek – és persze a felnőttek is – elszakadtak a természettől, miközben egyre többet beszélünk a környezettudatosságról. Hogyan kerülhet, maradhat ma kapcsolatban egy nagyvárosi gyerek a természettel?

Az evolúció során természetesen változik agyunk működése, reakcióképessége. Egyes készségeink javulnak, mások visszafejlődnek. Ugyanakkor ez a változás közel sem olyan gyors, mint amilyen ütemben a bennünket körülvevő világ változik. A városi emberek – és már a gyermekek is – folyamatos túlingerlésnek vannak kitéve: zajok, fények, látványok rendkívül gyorsan változnak, vibrálnak. Talán már fel sem tűnik, de ez a rengeteg inger folyamatos stresszt is jelent, amely megterheli a testi és a pszichológiai immunrendszerünket is. Ezzel szemben az erdőben sétálva a madárcsicsergés, a formák, az illatok megnyugtatnak, békességet sugároznak. A természet emellett még rengeteg értékes tudást is adhat egy gyermeknek, például a változás természetességének megértését és elfogadását, vagy a sokféleség értékének megismerését. Ráadásul mindez ingyen van. A városi parkok szabadon használhatók, és rendkívül fontos, hogy ez így is maradjon. Egy kirándulás vagy egy könnyebb túra különleges élmény már egészen kicsi gyermekek számára is. A kislányom hat hónapos volt, amikor hordozóban elvittük a Holdvilág-árokba. Azóta is elmegyünk minden évben, de már a saját lábán teszi meg az utat. Közösségi kertek is megjelentek a városokban – ahogy a Mosolygó kertje is az –, ahol nemcsak a természethez kerülhet közel egy gyermek, de a növényekkel végzett munka örömét és eredményét is megtapasztalhatja.

 Napjainkban mintha sokkal több lenne a problémás gyerek – a diszlexiástól a viselkedési zavarosokig –, mint a korábbi évtizedekben. Ez kortünet, vagy csak a felnőttek váltak türelmetlenebbé?

Két különböző oka is van annak, hogy ma több a tanulási, magatartási, beilleszkedési és érzelmi zavarral küzdő gyermek. Az első és egyszerűbb kérdés a felismerés. Amíg a pedagógiában a diszlexia vagy diszkalkulia fogalma nem volt ismert, addig csak buta vagy lusta gyermek létezett. Ma már tudjuk, hogy a részképességi zavar nem butaság, sőt kiemelkedően magas IQ-jú gyermekeknél is előfordul. Ugyanakkor ha egy gyermek nem jó matekból, attól még nem feltétlen diszkalkuliás, elképzelhető, hogy a tanulás során valahol „elvesztette a fonalat”, több időre és segítségre lenne szüksége. A mai iskolarendszerből azonban pont ez hiányzik: az idő és a lehetőség az egyéni képességek figyelembevételére. Egyre több ismeretet próbálnak megtanítani a gyermekeknek egyre felszínesebben, ebből adódóan kevés sikerrel. A kevesebb ez esetben biztosan több lenne. De nem csak erről van szó. Nagy tudású főorvosom mondta gyakran: a nevelés hiánya bizony nem betegség. A magatartási problémák hátterében gyakran találkozunk szocializációs hiányosságokkal, elhanyagolással, de akár ennek ellentéte, a túlzott engedékenység, elkényeztetés is okozhat gondot. A felnőtt-társadalom biztosan türelmetlenebb lett, ez azonban nem csak azt jelenti, hogy többet és gyorsabban várnak el a gyermekektől. Sokszor ahhoz sincs türelmük, hogy valódi figyelmet fordítsanak a gyermekeikre, játszanak vagy beszélgessenek velük.

 Régi pedagógiai vita, hogy hol húzódjon a határ a gyerekek szabadsága és korlátozása között. Megtalálhatjuk-e egyáltalán a megfelelő határt?

A gyermeknevelés nem lehet demokratikus, hisz a felek – a szülő és a gyermek – nem rendelkeznek egyenlő jogokkal és lehetőségekkel, de ez önmagában nem baj. Jó esetben a szülő szeretettel és bölcsességgel olyan döntéseket hoz, amelyek a gyermek érdekeit szolgálják, akkor is, ha ezeket a gyermek életkoránál fogva nem képes belátni. A liberális neveléssel kapcsolatban is vannak fenntartásaim, mert ez a gyakorlatban sokszor egy „laissez faire” attitűd, melynek hátterében a szülő konfliktuskerülő magatartása áll: ráhagyunk mindent a gyermekre, ha ezzel elkerülhetjük a dühkitörést, hisztit. Sajnos ez a folyamat egyre nehezebb helyzetekhez vezet mindkét fél számára. A gyermek szemében a szülő mindenható: ő a biztonság forrása. Képzeljék el, mit él át az a kicsi ember, amikor azt látja, hogy a felnőtt – akinek őt meg kellene védenie – mennyire tehetetlen és kiszolgáltatott még vele szemben is. Az értelmes szabályok és keretek biztonságot adnak a gyermeknek, feltéve ha következetesen kezeli ezt a kérdést a szülő. A kereteknek ugyanakkor flexibilisnek is kell lenniük, de a rugalmasság ne a felnőtt hangulatától, hanem a gyermek fejlődési szintjétől függjön, annak megfelelően változzon. Szerintem megtalálható az egyensúly a szabadság és a korlátozás között, de nem a tankönyvekben. Minden esetben a gyermek személyisége, szükségletei és érettsége határozza ezt meg, és szülőként bizony rendszeresen érdemes átgondolnunk, szükség esetén korrigálnunk a határokat.

 Azt is felvetik a Vissza a gyökerekhez szerzői: nagyon fontos úgy nevelni a gyermeket, hogy felismerje a veszélyhelyzeteket. Itt nyilván még nehezebb meghúzni a határt, de az biztos: semmiképpen sem egészséges a széltől is óvni őt.

Nem egészséges, nem szükséges és nem is lehetséges. „Hagyd, hogy elessen! Kicsi gyerek, közel van a földhöz, kicsit fog esni. Ha ezt nem tapasztalja meg, akkor nem tanul meg kitámasztani, ügyesen esni” – ezt a férjem mondta nekem gyakran, mert bevallom, hajlamos voltam én is túlfélteni a lányunkat. Ugyanez a helyzet lelki, pszichológiai értelemben is. Ha egy gyermek nem tanulja meg elviselni, hogy elveszik a lapátját a homokozóban, és nem jön rá arra, hogyan szerezze vissza, akkor később is védtelenül, tehetetlenül áll majd a konfliktushelyzetek előtt. Hasonló a helyzet a frusztrációs toleranciával is, a késleltetés képességével. Ha egy „tökéletes szülő” mindig mindent és azonnal megtesz, akkor a gyermeknek ez lesz a természetes, és nem érti majd, hogy máshol miért nem így működik a világ.

 A mai gyerekek nagy része kütyüfüggő. Míg a könyv szerzői ezt nem helyeslik, mások úgy látják: ha nem ismerkednek meg idejekorán a korszerű technikai eszközökkel, hátrányba kerülnek az életben.

Érdekes elképzelés, bár tapasztalataim szerint a kütyüt nem „fejlesztő” szándékkal adják a legtöbben a gyermek kezébe, egyszerűen csak egy kis nyugalmat szeretnének. Ilyenkor bármi megteszi, ami leköti a gyermek figyelmét. Ennek a pillanatnyi nyugalomnak azonban nagy ára van. Az a gyermek, aki ilyen intenzív impulzusokhoz szokik hozzá, a hagyományos tevékenységeket unalmasnak fogja tartani. Hogy hátrányba kerül-e, aki nem kezeli profin a kütyüket gyermekkorában? Szerintem semmiképpen sem. Érdemes tudomásul venni, hogy valaminek a választása minden esetben valamiről való lemondást jelent. Konkrétan ha a gyermek a laptoppal játszik, akkor nem a társaival épít a homokozóban, nem kisautót tologat és nem mesekönyvet nézeget. Ez természetesen szülői döntés kérdése, de míg bizonyos dolgok szinte minden életkorban elsajátíthatók, másoknak megvan az érzékeny periódusuk, amikor igazán fogékony és nyitott rá egy gyermek. Ilyen a kreativitás, a fantázia vagy éppen a szociális készségek fejlődése.

 Hogyan alakult át a kreatív játékok jellege és szerepe az elmúlt évtizedekben?

Meggyőződésem szerint minden – hagyományos értelemben vett – játék kreatív, és ezzel párhuzamosan fejleszti is a gyermek képességeit, legyen az ugróiskola, bújócska, babázás vagy homokozás. A tapasztalatok szerint minél egyszerűbb egy játékszer, annál jobban lehet vele játszani, sőt egy műanyag flakon is remek eszköz lehet, hisz egyszer rakéta, másszor kastély lesz belőle, ahogyan a gyermek fantáziája megkívánja. Minél speciálisabb egy játék, annál kevesebb teret enged a gyermeki képzeletnek. A beszélő, ugató, sétáló játékok – bár nagyon vonzók – rövid időre kötik csak le a gyermek érdeklődését, hisz már minden ki van rajta találva, nincs benne semmi kihívás. A kreativitás minden gyermekben megvan, csak időt és lehetőséget kell hagyni a számukra, hogy megélhessék, kibontakoztassák szárnyaló fantáziájukat. Ez azt is jelenti, hogy nem kell folyton programokkal és elfoglaltságokkal szórakoztatni őket!

 És talán a legfontosabb: hogyan tudjuk gyermekeinket arra nevelni, hogy figyeljenek környezetükre és egymásra?

Nem lesz újdonság, amit mondok: példamutatással. A gyermek elsősorban nem azt tanulja meg, amit mondunk neki, hanem azt utánozza, amit tőlünk, felnőttektől lát. Ha anya egyfolytában kütyüt nyomogat, apa pedig autóvezetés közben agresszív jelzőkkel illeti a többi embert, akkor nehéz lesz rávenni, hogy ne beszéljen csúnyán és ne üljön egész nap a számítógép előtt. Ha egy gyermek olyan környezetben nő fel, ahol a felnőttek tisztelik egymást és tisztelik őt, a gyermeket is, ahol természetes dolog megköszönni, kérni vagy dicsérni, akkor az ő számára is ez a viselkedés lesz a természetes. Kiemelten fontosnak tartom az érzelmek hitelességét a családban. Akár a pozitív, akár a negatív érzelmek szabad kifejezése segíti a gyermeket abban, hogy ő maga is megtanulja felismerni, kifejezni és kezelni a saját érzéseit. Nem az a jó szülő, aki a „mindent a gyermekért” elv jegyében boldogtalan áldozatszerepet vállal. A gyermekközpontúság helyett a családközpontúság a cél, egy olyan rendszer megteremtése, ahol mindenki megtalálja a helyét, ahol van öröm és szeretet, de helye lehet a szomorúságnak is. Ha egy gyermek hiteles érzelmek és értékek mentén, szeretetben nő fel, akkor ő is kellő érzelmi intelligenciával, felelősségteljesen fog viszonyulni a környezetéhez és önmagához is. n