A prágai postaláda

A nagy reményű törzstiszt a harmincas években, rövid párizsi betanulás után három évig Varsóban, majd 1934–38 között Prágában volt katonai attasé. Az amerikai hírszerzés a háború után ott gyűjthette be az egykori magyar kém bizarr történetét. A snájdig, nőtlen, akkor negyvenéves alezredes szép villában lakott, amelynek berendezéséhez vonzó ifjú hölgy is tartozott, és az attasét csehszlovák megfigyelői szerint általában inkább a dolce vita, mint a munka érdekelte. Más szinten, de hasonló életet élt alárendeltje, bizonyos Kovács tiszthelyettes. Vele dorbézolás közben összebarátkozott a csehszlovák elhárítás egyik embere, akinek a magyar őrmester panaszkodott: unatkozik, péntekenként például mindössze annyi a dolga, hogy bélyegeket vegyen az alezredesnek. Az pedig megy leveleket bedobni, biztos a szeretőinek – vélelmezte Kovács.

Ez persze nyomra vezette a helyi illetékeseket, akik megállapodtak a posta főnökével: a kémelhárítás embere kap postásruhát és kulcsot, hogy kiemelhesse a ládából a gyanús küldeményeket. De hol fogja Ujszászy azokat bedobni? Szerte a városban megszervezték a figyelést, majd nem hittek a szemüknek, amikor látták emberüket kilépni a magyar királyi követség épületéből, kezében maroknyi felbélyegzett borítékkal, majd valamennyit bedobta a levélszekrénybe, mindjárt ott, az utca túloldalán.

Jött az álpostás az álkulccsal, és vitte a zsákmányt. Mint kiderült, az attasé csak közvetítő volt, Budapestről lezárt borítékok érkeztek, címzettjeik az ország különböző részein éltek, a Szudéta-vidéktől Szlovákiáig. A megfejtett szövegekből kiderült, hogy azok régi keletű, folyamatos üzenetváltások részét képezik. A magyar hálózat irányítói nyugtázták a megkapott értesüléseket, sürgették a megbízások teljesítését, és a biztonsági előírások megtartására intették az ügynököket. Az egyik borítékban jó pár bankjegy is lapult. A szövegeket „láthatatlan” tintával írták, és a csehek először azt hitték, félre akarják vezetni őket, ugyanis valamennyi szövegnél ugyanazt a tintát használták – mégpedig olyan fajtát, amelyet közönséges fotóelőhívóval vagy ibolyántúli fénnyel különösebb gond nélkül meg lehetett jeleníteni.

A csehek elrendelték a címzettek állandó megfigyelését. Nyilvánvaló, hiszen így felderíthetik azokat is, akik közreműködnek a kémkedésben. A vezérkar főnöke azonban módfelett felháborodott, amikor a levelekből kiderült, hogy jó ismerőse, Josef Skladal, nagyra becsült vezérkari százados, az 1. Hadsereg mozgósítási tervének kidolgozója is az érintettek között van. Őrá lecsaptak, és a házkutatásnál további budapesti levelek, valamint nagy pengő- és líraösszegek kerültek elő. Skladal hamarosan bevallotta, hogy szinte minden fontos adatot továbbított Budapestre, amihez hozzájutott. Az indok: felesége szépségét csak a hölgy anyagi igényei múlták felül. Azok azután végképp kielégítetlenül maradtak, mert a kapitány pár nap után felakasztotta magát a börtönben.

A nyomozók most okkal aggódtak, hogy ha Budapest tudomására jut az ügy, új alapokra helyezi az ügynökeivel a kapcsolattartást. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor két hét elteltével Ujszászy alezredes a szokott napon, a szokott időben és a szokásos borítékokkal a kezében kilépett a magyar követség kapuján, hogy bedobja a leveleket ugyanabba a szekrénybe. A valószínűtlen történet még két éven át folytatódott. A csehszlovák elhárítás az attasé gondatlansága következtében 1936 és 1938 nyara között 253 Magyarországnak dolgozó embert tudott felderíteni, a hivatásos kémektől a futárokig, titkos rádiók kezelőiig. Tudtak a címükről, minden lépésükről, arról is, hogy Budapestről, Miskolcról, Komáromból vagy éppen Bécsből irányítják őket. Letartóztatásukra csak a németek elleni 1938-as mozgósítás előtti napon került sor, és a házkutatásoknál előkerült levelek alapján tagadni nem lehetett. Felszámoltak kilenc titkos rádióadót, és amíg lehetett, hatot hamis híreket sugározva tovább működtettek.

A kémügy legnevesebb szereplője Opocensky vezérkari alezredes, a csehszlovák katonai hírszerzés vezetőjének jó barátja volt. Vele Budapest közvetlenül, futár útján tartotta a kapcsolatot. Az ő esetében felfigyeltek arra, hogy ismeretlen személlyel találkozott. Azt a férfit bevitték, és bevallotta, hogy mi volt a dolga. Az alezredes tagadott, de a vezérkar épületében ott volt a nyilvántartás, ki mikor lépett be oda a hét végén, amikor üres volt az épület. Opocensky elismerte: két évig állt a magyar hírszerzés szolgálatában, hogy kifizethesse tetemes adósságait. Még tartott a vizsgálat, amikor szívroham vitte el.

Josef Kukla alezredes öt évig volt magyar zsoldban, ő Ujszászy „levelezőlistáján” szerepelt. Szintén mindent beismert, majd öngyilkos lett. Az osztrák származású Stoces századost, az egyik titkos rádióadó üzemeltetőjét felakasztották, akárcsak a határőrség egyik altisztjét. Antonin Medricky Szudéta-vidéki vállalkozó is horogra akadt, és 25 évet kapott. Alig ült, hiszen bevonultak a németek.

Ujszászy 1938 nyarán, mit sem tudva ezekről a leleplezésekről, kényes kérdésben fordult ismerőséhez, a csehszlovák kémelhárítás főnökéhez. A vonzó ifjú hölgyet ugyanis, akivel a villájában élt, meggyilkolták. Nyilván jó alkalom lett volna, hogy annak barátját megzsarolják a furcsa ügyben, de Prága úgy számolt, jobban járnak, ha tovább figyelik a magyarok hálózatát. Kovácsot ugyan beszervezték, ám az őrmestert, akárcsak Ujszászyt, hamarosan hazarendelték: az attasé immár ezredesként, a katonai hírszerzés főnökeként folytathatta pályáját. Prágai utóda, Somogyi őrnagy előrelátóbbnak bizonyult. Nem a legényére bízta a leveleket, hanem maga ült kocsiba, és a városban gyorsan körbehajtva dobta be azokat a postaládákba – így egyre kevesebb küldeményt tudtak megszerezni az elhárítók.

A CIA titkosítás alól feloldott aktája végül megemlékezik a sokkról, amely a cseheket Opocensky alezredes halála után egy évvel érte: nyomozójuk sápadtan jelentette a főnökének, hogy éppen látta az elhunytat a Vencel téren sétálni. A nyomozást aztán hamar lezárhatták, kiderült, hogy a magyarok eltemetett főkémjének az ikertestvére volt. / Heltai András