A műgyűjtő, aki sosem tévedett
Azt kérdezem Törő Istvántól, a galéria ügyvezető igazgatójától a kiállítóterem közepén – mögöttünk Rippl-Rónai József egyedülálló kukoricás festményei a Róma villából, előttünk Vaszary János Korzója, egyik oldalon Kádár Béla Csendélete hölgyekkel, a másikon Perlmutter Izsák Szalonja meg Czóbel Béla Hátaktja, amely a titokzatos gyűjtő első képe volt –, hogy az ötvenhét alkotás közül hány lenne méltó a legjelentősebb hazai közgyűjtemények darabjának lenni. Törő István némi habozás után válaszol: a magyar közgyűjtemények nagyon jó minőségűek, tele vannak remekművekkel, kevés a hiány, de a mostani kiállításnak legalább tizenöt képe múzeumi rangú. A gyűjteményt Vaszary Korzója fémjelzi, teszi hozzá, aztán Moholy-Nagy László nemzetközi mércével is jelentős képét (A léghajózás emlékműterve) mutatja, de van itt Kassák-alkotás, és ebben a magángyűjteményben talált otthonra Bortnyik Sándor Vörös palackja is. Mindegyik alkotó szorosan kötődik a nemzetközi trendekhez és a modernizmushoz. De miként lehet előképzettség nélkül ilyen kompakt, szinte kizárólag főműveket tartalmazó gyűjteményt felépíteni? Tanácsadókra hallgatott?
Törő azt mondja, ismer olyan vidéki gyűjtőt, aki állattenyésztéssel foglalkozott, és kulturális beágyazottság nélkül mindig képes volt a jelentős műveket megvásárolni. Megkérdezte tőle, honnan ez a képessége. Azt válaszolta: a hetvenes-nyolcvanas években jól keresett, és elhatározta, hogy festményekbe fekteti a pénzét. Megfigyelte, hogy a bizományi áruház kiállításain melyik képek vannak középen, azok számítottak ugyanis a legértékesebbnek, és így elsajátította az esztétikai értékítéletnek a műkincspiacon legfontosabb szempontjait.
A Londonban bankárkodó művészetkedvelőnek viszont szerencséje volt abban, hogy találkozott a Magyarországon született, de Bécsben élő műgyűjtővel, Eisenberger Jenővel, akinek a francia és német pallérozottsága erőteljesen hatott rá.
A most kiállító tulajdonos gyűjteményének magját azok a képek alkotják, amelyeket Eisenbergertől vásárolt meg. Később azonban már éles szemmel látta meg az értékeket, sokat áldozott is rájuk. Mindenből mindig a legjobbat akarta. Az ötvenhét kép mintegy kétmilliárd forintot érhet. Nehéz persze pontosan fölmérni a piacot. Törő szerint Vaszary János festményeinek az értéke például az elmúlt három év alatt megháromszorozódott.
A képek ára már csak azért is szóba kerül, mert a mostani kiállítás azt vetíti előre, hogy a gyűjtő valószínűleg megválik az önálló művészi alkotásnak beillő gyűjteményétől. Milyen vevőkörre számíthat – ha valóban így dönt – idehaza és külföldön?
A magyar festészetnek szűk, de masszív vevőköre van külföldön, állítja a galéria ügyvezetője. A hazai műkincspiacot pedig évi mintegy 25 milliárd forintosra becsülik. Ennek nagyjából a fele a látható (aukciók, vásárok), a másik fele a láthatatlan zónában (közvetlen vásárlások, cserék) valósul meg. A teljes műkincspiac 75 százalékát a festmények teszik ki, a többit a tárgyak, ékszerek. A látható festménypiacon tehát évente mintegy kilencmilliárdos a forgalom.
Ezt az összeget jelentősen megemelhetné, ha egy ilyen gyűjtemény gazdát cserélne, főleg, ha bekerülne a nemzetközi piac vérkeringésébe.
Jó volna talán együtt tartani ezt a gyűjteményt, hiszen a modern magyar festészetnek koncepciózusan, mesterien ugyan, de öntörvényűen válogatott darabjai együtt többet mondanak el alkotójukról és az őket körülvevő világról, mint egyenként. Bárhogy lesz is, nem érdemes kihagyni az e képekkel közös együttlét elragadó élményét. / Hajba Ferenc
