A mi fajtánk
Őszintén sajnálom a miniszterelnököt. Hallgatva a rádióban múlt pénteken elmondott panaszait, átéreztem a fájdalmát. Valami olyasmit érezhetett a sok támadás kapcsán, mint a bokszoló az ellenfele jól bevitt gyomrosa nyomán.
Sok volt, amit Brüsszelben kapott az utóbbi hetekben. Ott kering a levegőben a 7-es cikk körüli eljárás ügye; a néppárti elvtársak támogatása is kiszámíthatatlan; ki tudja, hogyan fogadja majd el az ottani parlament az új költségvetést; kikötik-e, hogy csak az kaphat pénzt, aki betartja az uniós jogállami normákat. És tudjuk, ő mást gondol ezekről az ügyekről, mint ott a nyugati végeken az a sok mitugrász libernyák. Ráadásul az Európai Bíróság is meghozta a verdiktet: az általa nem kis munkával Budapestről kiebrudalt „Soros-egyetem” törvényes kitoloncolását sem találták az unió közízlésének megfelelő módszernek. Mindenki láthatja, mi van emögött: az amerikai pénzember felszólította az unió intézményeiben dolgozó jól fizetett alkalmazottait, hogy büntessék meg őt, és személyén keresztül Magyarországot. Mert a kettő egy és ugyanaz.
Ebben a lelkiállapotban talán érthető is a legutóbbi kifakadása. A politikai adok-kapok csatáiban megfáradtan időnként tévútra vihetik a gondolatai. Nem akarom leírni annak az egykori európai parlamenti képviselőnek még a nevét sem, aki először tett különbséget nyilvános megszólalásában magyar ember és magyar ember között, egyeseket a saját fajtái közé sorolva, másokat kitaszítva onnan. Akkoriban, 2010 táján, antiszemita felhangja volt a „fajtánk” fogalmazásnak, de nem tételezem fel a miniszterelnökről, hogy - bármilyen mély legyen is most a baloldal áskálódása miatti fájdalma - megfordulna a fejében az ilyen megkülönböztetés.
Persze tudnia illene, hogy a múlt század közepe óta sokakat érzékenyen érint, ha bizonyos szavak felbukkannak a politikai közbeszédben. Az emberi rasszok tudományos kutatásával egyidőben kezdett kialakulni a rasszizmus, az a tudománytalan elmélet, amelynek képviselői politikai és gazdasági megfontolásokból, alacsonyabb rendű és magasabb rendű emberfajtákat, illetve népeket különböztettek meg. Akadnak olyanok is, akik egyenesen náci gondolkodásnak tartják, ha valaki „a magyar ilyen-és-ilyen fajta” szerkezetet használja. Amikor Orbán Viktor beszédeiben visszatér a „biológiai gondolkodáshoz”, nála aligha jelentenek többet ezek a fél mondatok, mint ami a kocsmapultnál, a focilelátón szotyizva, vagy akár otthon, a konyhaasztalnál, szűk családi körben naponta elhangzik. Kicsúszik az ilyesmi az ember száján. Hallhatta ezt ifjúkorában is, még „egyszerű falusi gyerekként”. Most alighanem ezeket idézi föl, háborgó lelkiállapotában elfelejti, hogy ma már „minden magyarok” miniszterelnöke, s az ilyen beszédet nem engedhetné meg magának.
Megszólalásaiban mégis újra és újra visszatér a fajta fogalmához. Egyik alkalommal dicsérve azt mondja, hogy a magyar ember komplikált, szemérmes fajta, máskor egyedi, veszélyeztetett fajtáról beszél, vagy éppen érzékeny, komplikált, netán hős fajtának titulálja nemzetét, ám ezeket a dicsérő szavakat nála nem mindenki érdemli ki. A minap – a brüsszeli mélyütések kapcsán - kijelentette: „A baloldalnak van valami… (Kövér László óta tudjuk, genetikai hibából fakadó torzult karaktere),... ősi ösztöne, hogy örömét leli abban, hogy a saját fajtájával szemben az idegenekkel fog össze, és azoknak ad igazat.”
Az idegenekkel összefogó, nemzetvesztő baloldallal egy kalap alá veszi a teljes ellenzéket, amelyet mára a fideszes politikai narratíva „fajta-idegenként” állít szembe a tisztességes magyarokkal, a vele egy nézetet vallókkal. Orbán Viktor csak az utóbbiakkal vállal fajta-közösséget. Szerinte magyarok különböznek magyaroktól. Baloldalak a jobboldaliaktól, az ellenzék a kormánypártiaktól, a keresztények a más vallásúaktól. Más fajtához sorolandók a heterók mint a melegek, a jó módú falusiak és a romatelepek nyomorgói.
Már csak az a kérdés, egy kalap alá vesz mindenkit, akikkel nem vállaja a fajta-közösséget? Kirekeszti a nemzetből a a mi fajtánkat, a nem a Fideszre szavazó magyarokat?
