30

– Mennyi?

– Harminc.

– Mi harminc?

– Mi mennyi?

Hát a 168 Óra című újság életkora. Harminc esztendő. Az első évfolyam első száma 1989. május 9-én jelent meg, ötvenezer példányban. A próbaszámból ugyanennyi fogyott. Kicsit hitetlenkedve mondtuk magunknak: „elkapkodták”. A negyedik héttől aztán százezret rendeltünk. A keresleti csúcs Nagy Imre temetésének a hetében volt. 1989. június 11-én 160 ezer példányban jelentünk meg.

Igaz, ennek az újságnak a címét százezrek ismerték már megjelenése előtt. Hiszen ezen a néven létezett a 168 Óra című rádióműsor, az egyik ős, amelyet 1971-től minden szombaton négy és fél hat között hallgathattak az érdeklődők. Ez a közéleti magazin preformálta a közönséget 18 évig, és egy kulturális hetilap, vasárnap tizenegy és tizenkettő között, a hajdani Gondolat–Jel öt évig.

Az ezekben elhangzó interjúk, riportok utánközlése céljából jött létre harminc évvel ezelőtt a 168 Óra című közéleti hetilap. Megjelenése szenzációnak bizonyult. Az egyenirányított, állami tápon tartott, épp csak eszmélkedő, ekkor még lefedetlen lappiacon, amelynek olvasói ki voltak éhezve a „nem pártos”, polifón sajtóra, példányszáma az egekbe szökött.

A 168 Óra kiugró sikere nyomán más lapok is elindultak hasonló, utánközlő profillal. Azonban sem a televízió, sem a rádió más műsoraira építő vállalkozások nem bizonyultak tartósan életképesnek.

A politikai fordulatnak is talán legrangosabb dokumentátora volt a 168 Óra, amit az is jelzett, hogy Helmut Kohl és Németh Miklós közös, exkluzív nyilatkozatot adott nekünk. A teljesítmény szakmai elismertségét mutatja, hogy 1991-ben, a magyar Pulitzer-emlékdíj kiosztásának premierjén elsőnek a 168 Óra szerkesztősége nyerte el ezt a kitüntetést.

Ez az újság nem jöhetett volna létre Mester Ákos nélkül, aki kitalálta, szerkesztette és működtette a lapot. Ő volt a rádiós magazin felelős szerkesztője. A Gondolat–Jelé pedig magam voltam.

Az 1986-os sajtótörvény nevesítette a sajtószabadságot, amennyiben a közlés „nem ütközik a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjével”. S hogy ütközik-e vagy sem, nem a szerkesztői, nem a kiadói lelkiismeret, koncepció döntötte el, hanem a kormány Tájékoztatási Hivatala, illetve a párt agit-prop osztálya, a barátságos nevű, de szigorú és csökött APO. Az ütközés tényét vagy gyanúját a szőnyeg szélén magyarázták el illetékes illetéktelenek a delikvensnek. S hogy ne forduljon ki a világ a maga gyémánttengelyéből, ne legyen a nyilvánosság préda, akárki nem alapíthatott lapot. Csak bombabiztos állami szerv vagy konform társadalmi szervezet, egyesület adhatott ki ilyet 1989 tavaszáig. Amikortól már nem kellett engedélyeztetni az új lapot, hanem elég volt regisztráltatni a megjelenést. Aztán meg is szűnt a Táj. Hiv. És hamarjában 127 új lap indult.

Mások között megjelent a Beszélő, a Fidesz-közeli Magyar Narancs (kéthetente), az MDF-es Magyar Fórum, a Reform, a Kapu, a Kacsa, a Demokrata, a Ring stb. Eltűnt viszont az Új Tükör, az Ország-Világ, a Film, Színház, Muzsika. A hetilappiac abszolút favoritjai a nagy múltú klasszikusok voltak: az utolérhetetlen HVG, valamint a tekintélyes Élet és Irodalom.

Vége lett a szamizdat korszakának is, hiszen már meg lehetett jelenni. Igaz, vagy 150-160 befulladt újságért nem kondult lélekharang, ezek főleg üzemi lapok voltak, igencsak korlátos nyilvánossággal.

Láthatóan különleges idők készülődtek. Igény támadt az eszmecserékre, mindenki el akarta mondani a magáét. Reflektáltabb lett a nyilvánosság. A 168 Óra című közéleti hetilap első évfolyamában egymás mellett fejtegette nézeteit Németh Miklós és Kis János, Pozsgay és Demszky, Für Lajos és Berend T. Iván, Várszegi Asztrik és Berecz János, Habsburg Ottó és Heller Ágnes és Horn Gyula, Szabad György, Kövér László, Csurka, Kónya, Orbán, Magyar, Torgyán, Tőkés, Szűrös, Szájer, Wittner Mária és a többiek. Ekkoriban még a politikusok is következetesen arra használták az újjászületett nyilvánosságot, amire valójában való. Később minden másra is.

Nekünk, rádiósoknak meg kellett tanulnunk írott lapot csinálni. Betűre váltani a hangot. Használni az írott sajtóban szükséges publicisztikus stílust, tisztelni a terjedelmet, magyarul: „lyukra írni”. Címet adni, fotóról dönteni, tördelési kérdésekben állást foglalni. Új rovatokat kitalálni, közönségkapcsolatot építeni. A sajtóhibákkal megküzdeni. Nem mindig sikerült. Egyik reklámszlogenünk e mozgalmas hónapokban így hangzott: 168 Óra – támpont a zűrzavarban. Ám egyszer lemaradt az ékezet a kulcsszóról, s ez számunkra is váratlanul kitágította a kifejezés értelmezési körét, lehetőségeit.

Élveztük a címadás feladatait. A szakmában legendás Valahol a tengeren most ölik a kapitányt abszurdja minket is megtermékenyített. Egyik címsorunk így szólt: Nem sztrájkol az ócsai kém. Hogy aztán ki volt ez a címoldalon emlegetett vicinális spion, s ha nem sztrájkolt, vajon miért nem – ez már az örök titkok közé tartozik.

Nagyon népszerű volt éveken át a Kérünk egy képaláírást! akciónk. Olyannyira, hogy induló esztendőnk utolsó számának címlapjára is egy ilyen, nem épp szokásos protokollfotó került, abból az alkalomból, hogy Németh Miklós meglátogatta az elképedt Mrs. Thatchert Londonban.

Nagy siker volt a szokatlanul terjedelmes, akár többoldalas Levélhullás rovat is. Olvasóink írásaiban ugyanazt a felszabadult megszólalási és befogadási készséget láttuk, mint a közélet hivatalos megszólalóinak szavaiban. Igaz, ez a „háztáji” hozott mindent: dicséretet, szidást, ötletet, együttérzést. Még Japánból is kaptunk lapot, Kiotóból, a rendszerváltó Magyarországot biztosította rokonszenvéről Shoi Tatano: „Csak ügyesen, szorgalmasan, Magyarország!”

Igyekeztünk.

Kajánkodtunk is korunkon és lehetőségeinken. Hirdettük a lapban: Ön is támogathatja nyugati rokonát, ha megrendeli neki forintért a – 168 Órát. Hisz ha idetalált a posta, akkor oda is eltalálhat, nem?

1989 a meglepetések éve volt. Becsukódtak kapuk és kinyíltak mások. Meghalt Kádár. Ugyanaz nap Nagy Imrét rehabilitálták. Egy hónap múltán pedig megtalálták „Petőfit” a távoli Barguzinban.

A rámenős, ásató kazánkirály, Morvai, aki aztán a kisgazdák között tűnt fel („azt hittem, Csurkának és Torgyánnak igaza van”), azt állította, hogy valahol letartóztatták a nagy halottat, és hogy „vannak itt Petőfi-ellenes elvtársak”, akik nem akarják belátni. Ezért írt levelet munkatársunk a hazát/nyelvet váltott költőnknek Dorogoj Pityófi címmel, jelezve, mit várhat itthon. „Akárhogy fordul, a dzsidát azért hozd magaddal!”

Az általános fellélegzés időszakában ritkaság volt az olyan megcsökött nyilatkozat, amilyet megengedett magának Antoniewicz Roland, a kommunista Magyar–Lengyel Országjáró Diákszövetség elnöke, állítólagos örmény herceg. Szerinte Nagy Imrét igazságosan ítélték el. Ez a politikai analfabéta adta ki aztán a haszontalan, visszhangtalanul maradt jelszót is: Vissza az illegalitásba! Sok követője nem támadt.

Megtaláltuk a vérbírót, aki a Nagy Imre-perben a halálos ítéleteket hozta. „Nagyon sok embert ítéltem halálra” – mondta Vida Ferenc, és azt hangoztatta, hogy a törvény szerint és helyesen járt el. Nemigen értettek vele egyet.

Kivételes szereplő volt Krassó György is. Így mutatta be magát: „horizontál-vasesztergályos, ételhordó segédmunkás, bélyegválogató, okleveles közgazdász, fordító, újságíró, rádiótudósító, pártalapító vagyok” (Magyar Október Párt).

A liberális Orbán Viktor ekkor arról tépelődött: valamiképpen meg kell találnunk a módját annak, hogy kiléphessünk a KGST-ből és a Varsói Szerződésből. Mégpedig békésen, semlegesként.

Nagy tanácstalanságokba is belebotlottunk ekkoriban. Egy minisztériumi illetékes odanyilatkozott, hogy fideszes ne menjen Moszkvába egyetemre. Hogy melyiket féltette a másiktól, nem volt világos.

Választottunk magunknak szépségkirálynőt, tragédia lett a vége. Talán nem minden recept alkalmas a honosításra.

A kisgazdák hibátlan politikai érzékkel felkértek köztársasági elnöknek egy királyfit, Habsburg Ottót. Szerencsére nem csapott le az ajánlatra.

Amúgy meg lázasan pártosodtunk. Az egypártrendszer monotóniája után a hirtelen sokszínűség szinte rikított. Megalakult a Pofosz, a Szent Korona Társaság, a Szolidaritás Szakszervezet. Országos lett a Szeta, színre lépett az Új Márciusi Front, a Magyar Függetlenségi Párt, a Magyar Néppárt, a Magyar Kereszténydemokrata Párt, a Kereszténydemokrata Néppárt, a Recski Szövetség, a BIT, a Magyar Cigányok Pártja, a Magyar Október Párt, a Magyarországi Zöld Párt, a Szabadság Párt, a Münnich Ferenc Társaság, a Vállalkozók Pártja. Ismét szervezkedtek a kisgazdák (mindjárt duplán), a szocdemek. Növelte súlyát az MDF, az SZDSZ, a Fidesz.

Igazi gyűjtőpártnak volt tekinthető a népfrontnyi kapacitású Nemzeti Keresztény Demokrata Munkáspárt. Ide aztán mindenki beférhetett. Vagy így, vagy úgy…

A pártszaporító lendületet nem csak a felszabadító változások hozták. Hanem a lehetőség, hogy a pártok finanszírozása érdekében pénzekhez lehetett jutni. Mégpedig a párttagok számának arányában. Így aztán hirtelen minden szervezet tele lett titkos tagokkal. (Ahol a titok véget ért, ott kezdődött volna a sajtószabadság.) A támogatók nevét nem lehetett nyilvánossá tenni, hiszen egyesek – úgy mondták – tartottak a visszarendeződéstől. Erre hivatkozva a névsorokat, ha voltak, dugdosták, a taglétszámok bemondásra híztak, akkor is, ha teljesen valószínűtlen volt az adat, az igény. Negyvenvalahány tülekedő párt igényelte a magáét a kincstártól. Egy év múlva, az első szabad választáson közülük csak tizenketten indulnak majd a voksokért.

A politikai tapasztalatszerzés mellett akaratlanul is belebotlottunk korunk groteszkjeibe is. Így például felfedezhettünk egy „zártkörű nyilvánosházat”. Szembesültünk azzal, hogy tréfásék azt kérdik: ha valóban kivonul a szovjet hadsereg, visszakapjuk-e az óráinkat? Vagy hogy az MDF tele van ügynökökkel – állította lapunknak Csurka. Pislogás nélkül. Végül is dramaturg volt a tanult mestersége. Színházi gyakorlattal.

Ez volt az a rendszerváltoztató esztendő, amelyben Esterházy Péter azon csodálkozott, hogy ebben az országban tízmillió színkuruc él, labancból viszont nem akad egy szál sem.

Ez volt az az esztendő, amelyik egy korszak biztos végét s egy új korszak bizonytalan kezdetét jelentette. Összeomlott az NDK, Csehszlovákia, Románia… (Amelyről azt mondtuk a rádióban 1989. december 19-én: neki „elég egy délután”. Két nap múlva a Kárpátok géniusza menekülni kényszerült.)

Címlapra is került az az aggódó latolgatás is, hogy mi lenne velünk, ha Gorbacsovot elütné egy autó. Moszkvai főtitkárt még ekkora bizalom és remény nálunk nem övezett.

Itthon pedig elkezdődött az elit vedlése. Ki-ki megpróbált az új kihívásokhoz idomulni. A pártgarázs bezárt. Grósz is átszállt villamosra. Be kellett jelenteni a vadászfegyvereket, akkor is, ha KGB-s ajándék volt, mint az irgalmatlan veszprémi Pap János exbelügyminiszter gravírozott puskája, továris Szemicsasztnijtól. Két év múlva ezt tölti meg, ennek a csövét emeli a szájához Pap.

Az újrakezdések ideje volt ez az év. A majdani kormány majdani miniszterelnök-jelöltje korábban orvostörténelemmel foglalkozott, muzeológiával, könyvtár szakot végzett, családi gyökerek húzták a politikához. Egy vidéki prókátorból, akit a közlekedési ügyek specialistájának tartottak, esztendőre belügyminiszter lett. A Rózsadomb piknikus, nagyhangú, önimádó fiskálisából elébb képviselő és népvezér, majd egyre lejjebb csúszó, boltoló, bohóckodó köztársaságielnök-jelölt, majd „pancserpuccs” tárgya. Történészből honvédelmi államtitkár, vendéglátóipari góréból titkosszolgálatokat felügyelő főhivatalnok és így tovább.

Nem véletlen, hogy ennyi amatőr tevékenységét látva csakhamar ismét a vágy tárgyává lesz a szakértő kormány. Micsoda Kánaán lehetne itt, ha még értenénk is hozzá! / Bölcs István