Hallgatni csak az igazi férfiak tudnak

„Az aljas indokból, különös kegyetlenséggel és különös visszaesőként elkövetett emberöléssel vádolt 47 éves Kriminár János nem is elsősorban a bűncselekménye, hanem a tárgyaláson tanúsított »speciális« magatartása miatt vált emlékezetessé”, kezdte a Népszava 1987. február 26-i számában megjelent tudósítását a nyolcvanas évek talán legnagyszerűbb bűnügyi újságírója, Schmidt Attila. Az önmagát beszédesen csak Krimiként emlegető Kriminárt különös visszaesőként ítélték halálra, miután megfojtotta az élettársát, majd tizenhat évvel később ugyanezt tette a húgával is, aki börtönévei és szabadulása után az egyetlen támasza volt.

Az alföldi parasztcsaládból származó férfi valamiféle súlyos, szexuális jellegű gyermekkori traumán mehetett keresztül, amely komoly szerepet játszhatott később elkövetett bűncselekményeinél. Apja ivott, és a második világháború után halt meg betegségben. Kriminár elvégezte a nyolc általánost, szakmát nem tanult, hanem elment dolgozni a bányába Pécsett. Lopás és nemi erőszak kísérlete miatt is elítélték. Egyik tárgyalásán ismerkedett meg egy nővel, Máriával, akivel se veled, se nélküled kapcsolatban éltek. János erőszakos volt, többször megverte az asszonyt és annak anyját is. 1969 telén aztán megfojtotta a nőt, miután Marika azt mondta, hogy nekik ketten nincs tovább együtt.

A gyilkosság után kezet mosott, a holttestet felfektette a kanapéra, összekulcsolta a kezeit, visszadugta a nyelvét és letakarta. Sötét ruhába öltözött, aztán rendőrt hívott és közölte, hogy

„hazavágtam az asszonyt”.

Ezzel szerinte igazságot szolgáltatott, szolgáltassanak igazságot rajta is. A tizenkét évnyi szabadságvesztést nagyrészt a szegedi Csillagban ülte le. Testvérei közül kizárólag a húgával, Irénnel tartotta a kapcsolatot. Az akkor még házas (később elvált), egygyerekes nővel rendszeresen levelezett, és az összesen negyvenezer forintnyi rabkeresményét is elküldte neki, ami jelentős összeg volt. Ehhez jött még húszezer forintnyi örökség, amit az anyjuk öngyilkossága után kapott. Ebben a tragédiában szerepet játszhatott az is, hogy János megölte az élettársát.

1981-ben szabadult, és a húgához költözött Budapestre, a XIX. kerületi Tálas utca 10. szám alatti lakásba. (Ez a környék mára már teljesen megváltozott. A Shopmark nevű pláza mögött húzódó utca ugyan még létezik, de boltok és benzinkút található itt, lakóház már egy szál sem.) A házban öt lakás volt, Irénéké a kaputól az első, egy szoba-konyhából álló lyuk, amit János szabadulása előtt alakítottak át úgy, hogy ezt a kis „odút” is szobának rendezték be. Ezután vagy János, vagy Irén, vagy a nő Edit nevű lánya aludt ott. Kriminár a húsiparban helyezkedett el mint darálós betanított munkás. Minden idejét és energiáját a munkára fordította, szabadidejében pedig leginkább sörözött. Szeretett berúgni, egy tanúvallomás szerint „Jancsiban mindig volt ital, de az ritkán fordult elő, hogy totál részeg lett volna”. Dupla műszakokat, túlórákat vállalt, mellette fusizott is, és jól keresett. A munkatársakkal viszont nem jött ki, féltek tőle, mert sokszor volt agresszív.

A Tálas utcai lakás udvarán lebontották a nyári konyhát és felhúztak helyette egy kis épületet. Kriminár ezután ide költözött át, de egy szomszéd özvegyasszony többszöri felszólítás után hivatalos panaszt tett, mert a kéményből felszálló füst pont az udvarába szállt, és ez zavarta. A tákolmányt le kellett bontani, Irént ráadásul még meg is büntették az engedély nélkül felhúzott épület miatt.

Négy évtized távlatából lehetetlen visszafejteni, hogy az erőszakos, de a húgához addig kifejezetten ragaszkodó Kriminár elméjében mikor és mi történt, ami után minden rosszra fordult. Az elvált Irén megismerkedett egy férfival, aki hozzájuk költözött. A bátyjának ez nem tetszett, a tákolmány lebontása után ráadásul mennie kellett a Tálas utca 10.-ből. A kibékíthetetlen konfliktus gyökere talán az lehetett, hogy János kikezdett a mindössze tizennégy éves Edittel, sőt, Irén egy nem sokkal később tett feljelentésében arról számolt be: a bátyja felé is szexuálisan közelített. Elképzelhető, hogy Kriminár vonzódott a húgához, és a lakrész miatti hercehurca csak ürügyként szolgált a konfliktusra? Irén új párjára, az állítólag ugyancsak börtönviselt és agresszív Kabai Imrére csak mint húga „bikájára” hivatkozott, aki miatt a nő elűzte őt otthonról. Úgy viselkedett, mint akit megcsaltak.

Azt állította, hogy húga pénzt vett el tőle, bár Irén a hatvanezer forintot a szabadulás után odaadta neki. Kriminár képtelen volt megemészteni a vélt vagy valós sérelmeket, és többször is fenyegetően beszélt Irénről. Azt hangoztatta, hogy bosszúból megöli a nőt, aki a sokadik ilyen alkalom után feljelentést tett a rendőrségen. Ekkor panaszolta el, hogy testvére vele és a lányával is kikezdett. Megtörtént, hogy János – aki ismerősöknél, a munkahelyén vagy nővére kertjében, egy sátorban aludt – bemászott Irénék udvarába,

letaposta a virágokat, kitépkedte a falból a szomszédok csengővezetékeit, vagy éppen rohadt káposztát és szemetet hajigált be a portára.

(Kriminárt egészen furcsa eset miatt is feljelentették: Bugyi főterén fényes nappal részegen közösült egy nővel.) Pár héttel a második gyilkosság előtt olyasmi történt, amit már végképp komolyan kellett volna venni. János elment húga volt férjéhez, ahol utóbbinak csak az új párja volt otthon. János a számára teljesen ismeretlen nőnek azt mondta, meg fogja ölni a húgát, és mivel már fojtott meg embert, tudja, hogyan kell megragadni a nyakat. Ezután olyan erővel szorította meg a nőt, hogy annak bekékült a válla. A rémült asszony közvetett úton figyelmeztette Irént.

Irént többször meghallgatta a rendőrség, de a nő egyik esetben sem ragaszkodott testvére megbüntetéséhez, aki ezért megúszta egy figyelmeztetéssel.

Fotó: Budapest Főváros Levéltára

1985. július 29. egy hétfői nap volt. Kriminár építkezésen dolgozott, aztán feltankolt jó pár üveg sört, és átment egy barátjához, aki a Tálas utcában lakott a párjával. János a kutyának tortát vitt csemegének, mert szerette az állatokat. Miután pár sört megivott, szórakozni támadt kedve, de a cimborája és élettársa nem állt kötélnek. János faképnél hagyta őket és elindult a Tálas utcán. Este kilenc óra után már sötét volt, az utcai lámpa a fák miatt nem világította meg a 10.-es szám alatti ház udvarát. Irénen és a lányán kívül a házban szinte kizárólag nyugdíjasok laktak, akik korán nyugovóra tértek. A kaput mindig mindenki kulcsra zárta, ezért János bemászott a kerítésen és várt. Irén és Edit már túl voltak a fürdésen, a nőn csak egy virágos mintás otthonka volt. Vajon megtörténik-e a tragédia, ha a nő nem megy ki az udvarba kiteríteni a vizes törülközőt a lakásukkal szembeni ruhaszárító kötélre? A sötétben megbújt Kriminár rátámadt a húgára, akinek kétségbeesett sikoltozására a lánya rohant ki. Amikor felismerte anyja támadóját, a szomszédos lakásokból próbált meg segítséget kérni. Irén ekkor már csupa vér volt, mert a dulakodás közben eleshetett és beverte a fejét.

„Elvérzek, te marha!”,

kérlelte a bátyját, aki a szomszédok szerint egyre csak valami papírról és tartozásról hadovált „ennek a ringyónak”. Bár úgy tűnhet, mintha minden pillanatok alatt történt volna, de Kriminár legalább fél órán keresztül ütötte-verte, fojtogatta húgát a belső udvaron. Először az egyik szomszédasszony szólt rá az őrjöngő férfira, hogy fejezze be, de János közölte, jobb lesz, ha nem avatkozik közbe. A sikoltozásra és ordibálásra ekkor már a következő szomszéd, egy 74 éves, valamilyen lábsérüléssel küszködő férfi is kiment. Kriminár ekkor a földön fekvő húga mellett térdelt és miközben ütötte, őrjöngve kiabálta neki, hogy „elzavartál a bikádért, a pénzemet meg elvetted”. A nyugdíjas is megpróbálta lerángatni Jánost a húgáról, de a férfi ekkor belerúgott egyet. „Megöli anyut!”, sikoltozott Edit, aki éppen a házban élő utolsó szomszédot riasztotta. Ebben a lakásban is idősek éltek, Kriminár pedig erős volt, képtelenség volt megfékezniük. A férj és a felesége is megpróbálta kiszabadítani Irént, de János mindkettőjüket megütötte. Irén kihasználta a pillanatot, amikor a bátyja nem szorította annyira, és lányával bemenekült a házaspár lakásába. Az ajtó kifelé nyílt. Kétségbeesetten próbálták befelé húzni, Kriminár pedig kívülről igyekezett feltépni. Az idősek ismét megkíséreltek beavatkozni, mire újabb pofonokat kaptak. A férfinak meg sem kottyant, amikor a húga védekezésképpen egy sörösüveget vert szét a fején. A lakók szerint úgy rángatta vissza az udvarra a nőt, mint egy darab rongyot. Irén ekkor már testileg és lelkileg is megtört, képtelen volt küzdeni az életéért. János testsúlyával áldozata nyakát a földre szorítva fojtogatta. Így csinálta 1969-ben is, amikor megölte Máriát.

A sikolyokat és az ordítozást a párhuzamos utcában is hallani lehetett, a kapun kívül összegyűltek közül többen úgy emlékeztek vissza, sejtették, hogy valami nagyon nagy baj történik. Kriminár Jánost végül két fiatalabb szomszéd férfi szerelte le, akik átugrottak a kerítésen, a sárga ingét lerángatva – mintegy kényszerzubbonyként használva – leszorították a karját. Edit a közelben lévő telefonról hívta a rendőrséget, akik gyorsan kiértek a helyszínre és megbilincselték Irén gyilkosát. Az asszony felcsúszott otthonkában, csupasz alsótesttel, véresen hevert a földön. A halál oka: fulladás.

„Nem halott, csak szimulál”,

mondta oda a gyilkos.

Nem egyértelmű, de elképzelhető, hogy Irén már nem is volt együtt Kabai Imrével. A férfi Irén halála után – de még a tanúmeghallgatások előtt – öngyilkosságot követett el.

A Tálas utca 10. szám alatti ház udvarában a történteknek több szemtanúja volt. Kriminárt ez hidegen hagyta. Nemcsak az idős, így számára veszélytelen lakókkal szállt szembe, hanem az őt végül lefegyverző férfiaknak is próbált nekiugrani. Semmi sem érdekelte, ott és akkor csak Irén létezett. Irén, akivel korábban karon fogva sétáltak bevásárolni, Irén, akiről aztán azt gondolta, hogy elárulta, átverte és cserbenhagyta.

A gyilkosságot a nyomozás és a bírósági szak alatt is a szemtanúk elmondása alapján rekonstruálták. Ez a folyamat inkább munkaigényes lehetett, mint kérdésekkel és rejtélyekkel teli, hiszen mindenki ugyanazt mondta a történtekről, csak össze kellett illeszteni a kockákat. Ám Kriminár máshogy akart emlékezni. Szerinte őt támadta meg a húga és az unokahúga, amikor elsétált a ház előtt. Aztán a lakók is nekiestek. Igaz, hogy Irént válaszul agyba-főbe verte, de nem fojtotta meg. „Én a húgomat ütöttem, vágtam, rúgtam, lehet, hogy az egyik kezemmel fogtam a torkát, a másikkal pedig adtam neki.” Ezt az életszerűtlen védekezést a bíróság tételesen cáfolta. Mekkora a valószínűsége annak, hogy Irén, aki ekkor már a fenyegetések miatt egyébként is rettegett, otthonkában, papucsban álldogálva, jobbján tinédzser lányával várja a kapu előtt közismerten erőszakos bátyját, akiről azt sem tudhatta, hogy aznap este majd arra felé ballag?

Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet Fotó: Marjai János / MTI

A gyanúsítottat az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben is vizsgálták, de kijelentette, hogy nem kísérleti nyúl, hagyják békén, különben is, miután megfojtotta Máriát, ezt a kört már lefutották vele. A vádemelésig a kihallgatásán és az ügyésszel is kommunikált, és kitartott amellett, hogy őt támadták meg. Pontosan tudhatta, hogy ha beszámíthatónak találják, fel fogják akasztani. A büntetőügy többszörösen minősítő körülményekkel – különös kegyetlenség, aljas indok – és különös visszaesőként elkövetett emberöléssel ment vádra.

A bírósági tárgyalásra 1986 júniusában, majdnem egy évvel a gyilkosság után került sor. A vádlott már nem volt hajlandó beszélni, írásban reagált, vagy gyakorlatilag eltáncolta, elmutogatta mondandóját (úgy vélte, „hallgatni csak az igazi férfiak tudnak”). Ha nőkről volt szó, kezeit úgy rakta maga elé, mintha nagy melleket formázna velük. A kérdésre, hogy elismeri-e a bűnösségét, kétszer pofon ütötte magát. A tárgyalóteremben írt levelei – ezek legtöbbje

„Méjen Tisztelt Bíróság”

megszólítással kezdődik – alapján egy békés, udvarias és nem teljesen normális személyiség rajzolódik ki. Olyan ember, aki szerint egyvalaki nem hibás a történtek miatt: Kriminár János. Ez volt a elhárító mechanizmusa akkor is, amikor megfojtotta élettársát. Akkor az anyósa tehetett mindenről, akinek elvette az eszét a pálinka, és elmarta mellőle a szerelmét.

Az előzetes letartóztatásban töltött idő alatt senkivel nem tartotta a kapcsolatot, de vele sem akart érintkezni senki. Nevelője szerint teljesen magára maradt. „Primitíven szentimentális” volt, minden versben olvasott vagy rádióban hallott tragédiára elsírta magát. A zárka takarításakor többször „elgurult nála a gyógyszer”, miután felhozták neki, hogy milyen ügyetlenül önti ki a felmosóvizet. Ilyenkor ököllel csapkodta a saját fejét. Aztán mintha mi sem történt volna. A Fővárosi Bíróság Kriminár Jánost bűnösnek találta emberölés bűntettében, terhére az előre kiterveltség kivételével valamennyi minősítő körülményt megállapította, és vele szemben halálbüntetést szabott ki. Az ügyészi vádban a minősítő körülmények között még ugyan az előre kiterveltség is szerepelt, de a bíróság ezt nem állapította meg. Ezt büntetőjogi nyelven úgy indokolták, hogy Kriminárt ugyan már régóta foglalkoztatta az ölés gondolata, de az nem volt egy valós „ölési terv”, mert nem terjedt ki a végrehajtás részletes, előzetes megtervezésére. Ennek megléte nélkül pedig az előre kiterveltség nem állapítható meg. A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az elítélt reménykedett benne, hogy az Elnöki Tanács elfogadja a kegyelmi kérvényét, de nem így történt. Ezt 1987. április 1-jén délután háromkor közölték vele. „Végrendelkezni nem akarok”, véste fel egy papírra. A Kurirnak tíz évvel később az utolsó hóhér azt mondta (névtelenül ugyan, de minden bizonnyal Pradlik György lehetett), az csak mese, hogy a halálsoron minden kivégzésre várónak volt egy utolsó kívánsága. Annyi igaz, hogy utolsó vacsorára lehetett például csirkét kérni. Kriminár János kolbászt kért.

A kivégzés 1987. április 2-án hajnalban megtörtént a Budapesti Fegyház és Börtönben. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ő az utolsó olyan magyarországi kivégzett, akit Budapesten elkövetett bűncselekményért akasztottak fel. Holttestét, egy egyszerű átadás-átvételi elismervény tanúsítvány szerint a szomszédos Rákoskeresztúri új köztemetőbe szállították.

Budapesti Fegyház és Börtön 1989-ben. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan

Az ötös tanácsban tárgyalt ügyben Nagy János volt az elnök, Diós Erzsébet pedig a másodbíró. Nem sokkal korábban, 1984-ben került a Fővárosi Bíróságra, és azelőtt nem igazán gondolkozott azon, hogy halálbüntetés párti-e vagy sem. Nem is volt rá szükség, mert korábban nem tárgyalt ilyen ügyeket. Emlékszik rá, hogy Kriminár valóban nem szólalt meg, jött-ment a tárgyalóteremben, mint aki éppen Activityt játszik. Azt próbálta elmutogatni, hogy a gyilkosságot nem ő követte el.

„Az elsőfokú bírónak, a tanács elnökének kellett volna részt vennie a kivégzésen, de felmerült, hogy helyette én is mehetek”,

mondta a 168 Órának Diós Erzsébet. „Mi akkor már régóta gyereket terveztünk, küzdöttünk érte, és pont a kivégzés napján kellett kórházba mennem. Boldog voltam, hogy a sors így hozta, vagyis hogy nem tudtam ott lenni az akasztáson. Aztán később meg is született a fiam, úgyhogy »eredményesen« hagytam ki a kivégzést. Már az ítélet meghozatalakor éreztem azonban, hogy nem szeretnék több olyan ügyet tárgyalni, ahol halálbüntetés kiszabására is sor kerülhet. Kriminár János ügyében a bűnösség kérdése a bizonyítékok alapján nem volt vitás, és a többszörösen súlyosabbnak minősülő cselekmény esetében nem is jöhetett szóba más, mint a halálbüntetés. Bennem azonban nagy ellenérzés támadt a halálbüntetéssel mint büntetési nemmel szemben. Úgy éreztem, hogy még ilyen súlyos bűncselekmények elkövetőinek az életét sincs joga az államnak elvenni. Később az álláspontomat csak megerősítette, amikor olyan ügyekről is hallottam, amelyeknél utóbb kiderült, hogy akit elítéltek és kivégeztek, az valójában ártatlan volt”, mondja Diós, aki több mint negyven évig volt bíró.

Máig élénken él benne, hogy mire a fia születése után visszament dolgozni, eltörölték a halálbüntetést, mert azt az Alkotmánybíróság 1990-ben alkotmányellenesnek nyilvánította. Így az élet ezt a kérdést megoldotta.

„Az embereket mindig foglalkoztatta a halálbüntetés, de amikor nekem kell kimondanom, hogy azt a másik embert öljék meg, az egészen más.”

De ha nem a halál, akkor mi? „A tényleges életfogytiglan. Költségesebb, mint kivégezni valakit, de ha a fokozatosságot nézzük, akkor is ez következik a halálbüntetés helyett mint legsúlyosabb büntetés.” Ma Magyarországon a tényleges életfogytiglan az úgynevezett csúcsbüntetés.

A bíró sem értette, hogy Kriminár mitől volt annyira dühödt, miből táplálkozott ez a fajta rettenetes agresszió. „A nyári konyha lebontása önmagában nekem nem tűnt elég meggyőző indítéknak. Ez a fajta zsigeri indulat jobban illett a szexuális motívumok körébe. A bosszú egyik motívumaként fel is merült a vádlott vélt vagy valós szexuális sértettsége. Ezt egyaránt táplálhatta, hogy a húga egy másik férfival létesített élettársi kapcsolatot, de az is, hogy az áldozat sérelmezte, amikor a bátyja nem csak vele, de még a lányával is ki akart kezdeni. Ez is oka lehetett annak a féktelen indulatnak, amit senki és semmi nem tudott csillapítani.”

Edit, aki tizenhat évesen, egy szál hálóingben volt kénytelen végignézni, ahogyan nagybátyja a saját udvarukon megöli az anyját, a jogerős ítélet után megkapott pár korábban lefoglalt bűnjelet. Anyja egyik papucsát, amelyik akkor esett le a nő lábáról, amikor éppen az életéért küzdött. És a saját hálóingét, amelyet az anyja vérezett össze, miközben menekülni próbáltak. 

(A cikk megírásához a Budapest Főváros Levéltárában őrzött vonatkozó bűnügyi iratokat és a korabeli sajtóban megjelent cikkeket használtam fel forrásként, valamint nagy segítségemre volt a Diós Erzsébettel folytatott személyes beszélgetés.)

Ha érdeklik hasonló bűncselekmények, látogasson el a szerző Facebook-oldalára.

(Kiemelt képünk forrása Budapest Főváros Levéltára)