Vonatutazások Kínában

Két kínai vonatozás története egy magyar diplomata szemével. Odze György írása.

2022. október 24., 11:05

Mindenki utazik

És valóban. Kínában évente három, egy-egy hetes szabadság-időszakot ismernek, amit hétvégék ügyes áttornázásával tíznaposra növelnek januárban, májusban és októberben, amikoris aztán mindenki útra kel, hogy felkeresse rokonait. A szegényebbek napokig vonatoznak vagy buszoznak, a tehetősebbek repülnek, ám a zsúfoltság mindenhol óriási, hiszen gyakorlatilag arról van szó, hogy félmilliárd ember az ország valamely pontján felkeresi a másik félmilliárdot, majd ugyancsak egyazon napon hazaindul. Kínában amúgy sem divat a nyári szabadság, mert a „pihenés” nem szerepel az időtöltések szótárában. Őszi hétvégéken két-három millió ember kirándul az amúgy gyönyörű és csakugyan illatos Illatos Hegyekre, mi magunk is többször jártunk ott, és mindig pontosan olyan érzésem volt, mint gyerekkoromban a Népstadion bejáratánál egy kettős rangadó előtt, amikor egyszerre százezer szurkoló igyekezett bejutni a kapukon.

Titkárnőm egy alkalommal kérte, hogy elmehessen a vasútállomásra, szeretne időben menetjegyet venni tervezett családi utazásához. És aznap már nem is jön dolgozni, tette hozzá. Mert a sor olyan hosszú, hogy egész nap ott kell állnia. Na és mit tesz az, akinek a főnöke nem ilyen nagyvonalú, kérdezem. Sokan sorbanállókat bérelnek, akik helyettük várakoznak. Ünnepek előtti héten mindenki őrült módjára vásárol, felszerelkezik, ünnep után pedig teljes a kimerültség. Jó ez nekik?

– Ez a szokás – mondja titkárnőm, kínai módon. Felel, de nem válaszol. És azért sok igazság is van benne. A szokásoktól nem lehet egyik évszázadról a másikra megválni. Az ország hatalmas, a rokonokat évente egyszer-kétszer látni kell, útra kell tehát kelni. És hát megint, megint a méretek. Az egyik hivatalban mondja kínai partnerem, hogy édesapja beteg, meg kell látogatnia. Csunmingban lakik. Vonaton megy, hetvenkét óra. De nincs a hangjában helye panasznak vagy méltatlankodásnak.

A vonatutazás amúgyis a nagy kínai kihívások egyike. A jegyvásárlást többnyire csakugyan az indulást megelőző napokra kell időzíteni, a sorok ugyanis hosszúak, az ügyfelek többnyire a pénztárnál tájékozódnak a menetrend lehetőségeiről, ezért aztán hosszú ideig tárgyalnak a pénztárossal, egyes esetekben mobiltelefonon felhívják családtagjaikat, hogy együtt alakítsák ki döntéseiket.

Ezek a cikkek is hasonló témákról szólnak

Én magam egy alkalommal eleget tettem olthatatlan kíváncsiságomnak és hálókocsival utaztam Pekingből Sanghajba. Méghozzá nem is a külföldiek által kedvelt, úgynevezett „soft-sleeper” megoldást választottam, hanem a kínaiak által használt „hard-sleeper”-t. Igen, pusztán kalandvágyból. Végülis egy éjszakáról van szó.

És azt gondoltam, nem lehet rosszabb, mint a szovjet belföldi repülőjáratok, amelyeken fiatalkoromban utaztam.

Nem ide tartozik, de el kell mesélnem, hogy egyszer egy zajos és olajszagú IL-62-es típúsú repülőgépen utaztam Moszkvából Habarovszkba. A mintegy nyolc órás utazás közepefelé felkerekedtem, hogy megkeressem az illemhelyet. A kis helyiség ajtaja nyitva volt, és legnagyobb meglepetésemre a lehajtott vécéfedőn egy utas szundikált. Passzazsír, mondta róla némi utálattal a légiutaskísérő. Ő ott utazik. Kinek hol jut hely. De a férfi udvarias volt, a szükségemre álló időre elhagyta a mosdót és a folyosón várakozott, majd visszatért és folytatta a szunyókálást. A kínai vasutakon nem utaztak a mosdóban, ám szaguk és látványuk alapján megállapítható volt, hogy igen komoly forgalmat bonyolítottak le a hosszú út alatt.

De hát az ember ennyi tapasztalat birtokában már semmin sem lepődik meg.

Vagy legalábbis azt gondolja.

A hard sleeper nem más, mint egy viszonylag normális, háromszemélyes utazófülke, amelyiknek ülése fölött este a kalauz két további ágyat nyit ki, ily módon mindenkinek lehetősége nyílik az éjszaka vízszintes eltöltésére.

– Arról, hogy akár egy percre is lehunyod a szemed, ne is reménykedj – mondta előre egy amerikai diplomata-ismerősöm, ám akkor úgy gondoltam, csupán elkényeztette őt a nyugati civilizáció.

A kupéban természetesen nem hárman, hanem négyen (három férfi és egy nő) szorongtunk már induláskor, az enyhe létszámtöbblet azonban sem utastársaimat, sem a kalauzt nem zavarta, én pedig nyelvi akadályok miatt nem voltam véleményformáló helyzetben. Időnként látogatók is érkeztek hozzánk, meg az én utastársaim is felkerestek másokat, mintha legalábbis veterán diákok osztálykirándulásán lennénk.

A vonat időben kihúzott a pekingi központi pályaudvarról, ettől kezdve a kis társaság – olykor vendégeikkel együtt – lényegében megállás nélkül táplálkozott, különböző dobozok, termoszok, konzervek és üvegek kerültek elő a táskákból, és amikor már azt gondoltam, hogy több termosz, konzerv és üveg már nem kerülhet elő a táskából, természetesen újabb termoszok, konzervek és üvegek következtek. Étkezések közben – a tilalom ellenére – rágyújtottak, egy táskát az oldalára fordítottak, azon kártyáztak, rádiót és magnetofont hallgattak, előkerültek a kisméretű televíziók és DVD-lejátszók. Láthatóan élvezték az utazást. A vagonban csak egy mellékhelyiség volt található, ami előtt minden időpontban hosszú sor kígyózott, hiába, a természet megköveteli a magáét. A vécét gyengébb idegzetűeknek nem ajánlanám, ezúttal még a leírásától is tartózkodom.

Este megjelent a kupéban a kalauz, kinyitotta az ágyakat. Enyém volt a legfelső, miután jóindulatú és tapasztalt ismerőseim külön felhívták a figyelmemet ennek fontosságára: és igazuk volt, a legalsó ágyat ugyanis gyakorlatilag belepték az ételmaradékok, az azokból áradó igencsak kellemetlen szagok pedig már cigarettafüsttel és a kiböfögött sörrel egyre erősebben terjengtek a légtérben. A legalsó ágyat az egyik férfi foglalta el, egy népes társaság kártyacsatát vívott, hangosan nevettek közben, egyik cigarettáról a másikra gyújtottak. Középen aludt a másik férfi a társaság hölgytagjával és amennyire a hangos zakatolás mellett hallottam, szoros fizikai kapcsolatra is léptek egymással.

Minden olyan zavarosnak tűnik. Vagy csak nekem?

Másképpen

Ezúttal nem kell kínaiak között aludnom hard-sleeper-en: európai diplomaták utaznak a külügyminisztérium meghívására szakmai kirándulása Taiyuanba, közép-Kínába. Kellemes, őszi idő, este találkozó a pekingi főpályaudvaron, természetesen VIP-váró, a már megszokott tea és sütemény, izgő-mozgó, hipertevékeny kínai kísérők, kísérőhelyettesek és kísérők kísérői, valamint kísérők kísérőinek kísérői. Kaczmarczekkel, lengyel kollégámmal alszunk egy kupéban, ami kicsi és rideg, fürdőszoba és mellékhelyiség csak a vagon végén, de hát ez egyrészt Ázsia, másrészt kaland, így kell felfogni, Kaczmarczek egy ideig szintén így fogja fel, de azután előhúzza táskájából a feketecímkés Johnny Walkert, aminek az a sajátossága, hogy ilyen helyzetekben fokozottan fejti ki jótékony hatását. Rövidesen megjelenik John Dennis, a brit, és O’Reily, ír útitársunk, négyesben préselődünk a két keskeny ágyon, arra, hogy a hálókocsi-kalauztól jeget szerezzünk, gyakorlatilag nincs esély, hajnalig különböző történeteket mesélünk egymásnak korábbi állomáshelyeinkről, közben papírpoharakba töltünk egymásnak. Van időnk, kísérőnk, Miss Zhong még induláskor közölte, hogy a reggeli hét órakor lesz, egyúttal kér mindenkit a pontos megjelenésre.

Hat óra tájban felkeresem a zuhanyozót, a rózsából éppencsak folydogál a víz, se nem meleg, se nem hideg, inkább langyos, a lefolyó eldugult, a szappanos lé a bokámat nyaldossa, de hát én mondtam, hogy ez egyrészt Ázsia, másrészt kaland. Fogas sehol, fürdőköpenyemet és törülközőmet a kilincsre akasztom, úgy látszik, a kínaiak az ilyesmiben találékonyabbak, mint az elpuhult európai utasok. A kalauz, aki beengedett, legalább háromszor rám nyit, nem vagyok-e készen már, mutatja, hogy hosszú sor kígyózik a folyosón. Nem kis egyensúlyozási készséget követel a tisztálkodás a váltókon szédületes sebességgel száguldó és időnként keményen fékező vagonban, és csak nosztalgikus álmaimban idézem fel a japán gyorsvasutat, ahol az ülés előtti asztalkán még a víz sem rebbent a pohárban. Végülis boldogulok, az ember áldozzon, ha igényei vannak testi higiéniájában.

Miss Zhong türelmetlenül járkál a folyosón, rögtön hét óra, induljunk az étkezőkocsiba, mondja. Már együtt a társaság, ámde a két vagon közötti ajtó nem nyílik. Először próbálja a kalauz, mosolyogva, majd elszántan, rángatja, húzza, nyomja, nekifeszül, aztán jön a főkalauz (a konfuciuszi elvek alapján neki aztán csakugyan tudnia kellene, mi a teendő), később érkezik egy szerelő, kitűzője alapján „leading expert”, de minden hiába. Mi türelmesen sorjázunk a folyosón, odakint már süt a nap, sivár vidéken haladunk, a tájat csak egy-egy kisebb falu tarkítja, mellettünk széles autóút, teherautók karavánjaival.

– Any problem? – kérdezi O’Reily Miss Zhongtól.

– No problem – feleli ő mosolyogva, miközben hát ott a probléma előttünk, de mi mást mondana, elvégre Kínában vagyunk.

Húsz percnyi tanakodás és telefonálgatás után sem jutunk előre, akkor John Dennis-nek támad az az ötlete, hogy esetleg megállítanák a vonatot, mi átmennénk reggelizni, majd ugyancsak megállítják, ha végeztünk. Ez volt a gyakorlat Angliában száz évvel ezelőtt, és ragyogóan bevált.

– Ahhoz, hogy a vonatot megállítsuk, a vonatparancsnok engedélye kell – közli külügyi kísérőnk a vasutasokkal és a további kísérőkkel történt hosszú, de szenvedélyektől mentes konzultációt követően.

– Hát akkor kérjék az engedélyét – nyomatékosít a brit diplomata, aki fiatalabb éveiben a Királyi Flotta naszádparancsnoka is volt, tehát a tettek embere.

Újabb konzultáció, majd a főkalauz a szerelvény telefonján hosszú beszélgetést folytat valakivel. Miután letette a kagylót, még hosszabban tájékoztatja a kínaiakat.

– Esetleg beavatna bennünket is? – kérdezem ingerülten.

– A vonatparancsnok azt mondta, hogy előbb beszélnie kell a ügyeletes pályaparancsnokkal – hangzik a felvilágosítás.

– És beszél? – érdeklődik Kaczmarczek.

– Igen. Majd visszahív bennünket.

Ragyogó. Tíz perc múlva O’Reily azt javasolja, hogy hívjuk fel a vonatparancsnokot.

A főkalauz engedelmeskedik, kísérlete azonban eredménytelen.

– A pályaparancsnok nincs a helyén.

– Hol lehet?

– Valószínűleg értekezleten van.

– És onnan nem lehet kihívni?

Miss Zhong elmosolyodik, de nem igazi mosoly ez, csak ál-mosoly.

– Biztosan olyan fontos értekezleten van, ahonnan nem lehet kihívni. Ha ki lehetne hívni, akkor az értekezlet nem lenne fontos, abban az esetben a pályaparancsnok nem lenne ott, hanem a helyén lenne.

– Világos – bólintok. Ennél világosabb semmi sem lehetne.

Negyedóra múlva újabb kísérletet teszünk, ezúttal a felelős személy veszi a hívást. Hosszú traccs, majd újabb kínai eligazítás.

– A vonatparancsnok beszélt a pályaparancsnokkal, aki viszont ilyen jellegű megállás ügyében nem illetékes, de felhívja a tartományi vasúti diszpécsert, és ha ő úgy látja, hogy ez megoldható, akkor kiadja az engedélyt, amennyiben a biztonsági szabályoknak eleget tudunk tenni. De csakis abban az esetben.

– Milyen szabályokra gondol? – kérdezem.

– Azt nem tudom, a szabályokat csak a diszpécser ismeri. Sőt, lehet, hogy csak a fődiszpécser. Vannak olyan szabályok, amiket a diszpécser nem is ismerhet, mert ha mindent ismerne, akkor nem lenne szükség fődiszpécserekre.

– Logikus – vélem.

Dennis az órájára pillant, és megállapítja, hogy röpke húsz perc múlva megérkezünk Taiyuanba.

– Szerintem ne reggelizzünk a vonaton, majd eszünk valahol a városban – ezt a gondolatát mindnyájan magunkévá tesszük.

– De a programban az szerepel, hogy a vonaton kell reggeliznünk – mondja türelmesen Miss Zhong.

– De hát itt, ugye, nem tudunk reggelizni – mondom kissé ingerülten, de Miss Zhong nem jön zavarba.

– A program módosítását meg kell beszélnem a főnökömmel, Mr. Tang-gal – közli a hölgy. – Ő már Taiyuanban van és vár bennünket.

– Akkor gondoskodjon reggeliről egy közeli étteremben – veszi át a kezdeményezést Dennis. – Nekünk a Macdonald’s is megfelel.

Miss Zhong feljegyzi a javaslatot a jegyzetfüzetébe.

Taiyuanban aztán nagy fogadóbizottság köszönt bennünket, szokásos üdvözlő beszédek a pályaudvar VIP-termében, újból tea és sütemény, újabb kísérők csatlakoznak. Beírás emlékkönyvbe, fényképezés. Mr. Tang szerényen a háttérbe húzódik. Felszállunk a buszra, Miss Zhong magához ragadja a mikrofont és közli, hogy első úticélunk a Jinci Templom, ami a Tang-dinasztia korában épült és szinte romlatlanul megőrizte annak a kornak a szellemét.

– És a reggelivel mi lesz? – érdeklődik ír kollégám

– Nincs a programban – forgatja kezében a kis füzetet Mr. Tang. – Igazán sajnálom, de minden új javaslatot még Pekingben kellett volna felvetniük. Ha azonban a javaslat észszerű, természetesen elfogadjuk. Láthatja, hogy igyekszünk rugalmasak lenni.

Közben Miss Zhong odahajol Mr. Tanghoz, a fülébe súg valamit, a férfi arca felderül.

– Megérkezett a tartományi vasúti fődiszpécser engedélye. Megállíthatják a vonatot.

Na, hát azért ez is valami.

(Kiemelt kép fotó: Odze György)