Odze György: Két nő, két találkozás, két tragédia
Vannak pillanatok, amikor az ember átéli a történelmet. Két fontos nő, akikre mindig emlékezünk, és akikkel nem sokkal tragikus haláluk előtt találkoztam.
Indira Gandhi
Delhi, 1984, október 31. A miniszterelnöki villa éppen félúton volt munkahelyem, a kulturális intézet és a nagykövetség között, hetente többször elhajtottam előtte. Sőt, néhány alkalommal magam is jártam odabent, amikor a kormányfő magyar politikusokat fogadott. Minden alkalommal nagy hatással volt rám az a természetes szerénység és egyszerűség, ami rezidenciáját, ezt a földszintes, még a brit gyarmatbirodalom idején épített villát jellemezte. Az utcán, a bejárat körül és a kertben poroszkált néhány őr, olyan ódivatú puskával felszerelve, amelyek sokkal inkább illettek volna fegyvermúzeumba. Hogyan védik meg ezek a miniszterelnököt, aki egyébként naponta kapott fenyegető leveleket és telefonhívásokat? Ezen minden alkalommal, amikor ebben a házban jártam, elgondolkodtam. A hindu vallás azonban természeténél fogva kész szembenézni a halállal, a halált az élet természetes befejezésének tartják, ami minden élőlény földi útjának végállomása. Nincs benne semmi rendkívüli. És vajon nem így van?
Indira Gandhi - Fotó / Forrás: Nora Schuster / IMAGNO APA PictureDesk via AFP
Indira Gandhi egyébként maga is rendkívül természetes és egyszerű asszony volt, nem kápráztatta el a hatalom, nem érdekelték a külsőségek, hivatását igazi szolgálatnak tartotta. Már megjelenésében, tartásában, a száriban, amit viselt, volt valami egyértelmű határozottság és céltudatosság, ami mindenkire, aki a társaságában volt, nagy hatást gyakorolt. Vendégeit maga fogadta a bejáratnál és udvariasan ki is kísért mindenkit, amikor távozott. Több alkalommal is beszélt azokról, akik az életére törnek. Azt is mondta, hogy nem fél tőlük. “Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
Abban az évben a kulturális intézetben kiállítást rendeztünk Brunner Erzsébet, 50 éve Indiában élő, magyar származású, kalandos életű festőművész képeiből. A legenda szerint édesanyja álmában megjelent Rabindranath Tagore, ezért úgy döntöttek, hogy felkeresik a neves bengáli költőt bengáli otthonában. Bombay-ig hajóval tették meg az egyhónapos utat, onnan vonattal Calcuttáig, ami újabb kétezer kilométer volt, mindehez akkoriban nem kis bátorság és elszántság szükségeltetett. Brunner édesanyja később megfestette Tagore portréját, közel került a híres Nehru-családhoz, több festménye díszítette Indira Gandhi, Jawaharlal Nehru lányának otthonát is.
A bemutatóra ezért természetes módon meghívtuk Indira Gandhit is, hosszasan vártuk a visszaigazolást, ígéretek is elhangzottak arról, hogy eljön, de aztán titkára útján üzente, nem tud részt venni, ám ha ideje engedi, egy későbbi alkalommal bekukkant. Mindnyájan tudomásul vettük a döntést már csak azért is, mert nyomon követtük az indiai politikai életet, és tudtuk, hogy a kormányfő naptárában hetekre és hónapokra előre minden perc foglalt.
Néhány héttel később egy délután teniszütővel a hónom alatt és az elmaradhatatlan termosszal a kezemben indultam a kerti teniszpálya felé. Délután négy óra volt, rekkenő hőség. Aznapi partnerem, Félix késett, ezért leültem a bejárat mellett, a portán, böngészgettem az indiai újságokat, és vártam. Néhány pillanat múlva motorzúgást hallottam. Az üvegajtón kipillantva azonban nem kollégám japán gyártmányú autóját, hanem egy indiai Ambassador gépkocsit láttam begördülni az udvarra, amelynek tetején kék lámpa, hűtőjén pedig az Asóka-címeres nemzeti lobogó jelezte, hogy utasa rendkívül fontos személyiség. Mielőtt bármire gondolhattam volna, kinyílt az ajtó és kiszállt Indira Gandhi. Annyi időm még maradt, hogy felálljak az asztaltól. Bemutatkoztam, aztán körbevezettem a miniszterelnököt a kiállítási teremben. Majd fél órát töltöttünk együtt, ő egy elegáns szárit viselt, én a kissé kopott rövid nadrágot, meg egy agyonmosott, hamisított Lacoste trikót, öltözékem azonban szemlátomást a legkisebb mértékben sem zavarta. Az ajtóban kezet fogtunk, a titkára még fényképet is készített rólunk, majd beszállt az autójába, kiintegetett az ablakon és távozott. Félix már a pályán melegített.
Arra viszont nem számítottam, hogy a fénykép másnap reggel valamennyi napilapban megjelenik. Ezek után viszont biztosra vettem, hogy a nagykövet, Próbáld Géza első dolga lesz, hogy magyarázatot kérjen erre a jelenségre. Pontosan nyolc órakor meg is csörrent asztalomon a készülék.
Indira Gandhit néhány hónappal később meggyilkolták. Egész életében egységes Indiát szeretett volna építeni, ebben az egyik legelvakultabb ellenségei a szikh vallási fanatikusok voltak. 1984 június 1-én a miniszterelnök utasítására katonai alakulatok behatoltak a szikh vallás fellegvárába, az amritsar-i Arany Templomba, ami egyúttal a szélsőséges mozgalmak székhelye is volt. Ez a lépés példa nélkül álló merész cselekedet volt, a miniszterelnök ezzel nyíltan azt üzente a terroristáknak, hogy ő az úr a házban. A szélsőségesek pedig nyíltan visszaüzenték Indira Gandhinak, hogy meg fogják ölni.
Október 30-án, kedden, a személyi biztonságáért felelős őrparancsnok említést tett arról, hogy szeretné eltávolítani a miniszterelnök környezetéből a szikh testőröket, mert elképzelhetőnek tartotta, hogy a szélsőséges mozgalmak megpróbálják felhasználni őket.
-Erről szó sem lehet – csattant fel ingerülten Gandhi asszony. – Én nem vagyok hajlandó különbséget tenni ember és ember között. Ha merényletre készülnek ellenem és megölnek, hát megölnek. Az elveimet nem adom fel.
Másnap reggel hat órakor jelentkezett szolgálatra Satwant Singh, a kormányőrség őrmestere. Arra kérte az ügyeletes tisztet, hogy eredetileg kijelölt posztja, a kapu helyett belső őrjáratra osszák be, mert hasmenés gyötri. Az ügyeletes tiszt engedélyezte a szolgálati szabályzattal ellentétes kérés teljesítését.
Indira Gandhi szokása szerint hat órakor kelt, némi jógázás után teázott és kefirt fogyasztott. Elolvasta a reggeli újságokat, rövid megbeszélést tartott Mathur doktorral, a háziorvosával, majd következett a nemzetbiztonsági kabinet ülése. Tíz órakor ezt megszakították, mert a kertben Peter Ustinov várt rá. A neves angol rendező a BBC megbízásából készített interjút a miniszterelnökkel. A kormányfő egy oldalajtón hagyta el az épületet, megigazította száriját és elindult egy árnyas, kikövezett kerti úton. Egyedül ment. Őrparancsnoka rendszeres kéréseivel szembeszállva makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a lakóhelyén senki se kísérje.
Aztán, egyszer csak szembetalálta magát Satwant Singh-el, aki hét lövést adott le rá.
“Ma még életben vagyok, de lehet, hogy holnap ez már nem lesz így. De nem félek senkitől. A félelem ugyanis rosszabb, mint a halál.”
A fényképet mindenesetre megőriztem. És mindig a legnagyobb szeretettel gondolok Indira Gandhira. Azóta is keresem azokat a politikusokat, akiknek vannak elveik és hűségesek maradnak hozzájuk.
Diana hercegnő
London, 1997. augusztus 31. Hogyan tudtad meg? Ezt kérdeztük egymástól . Diana és Dodi autóbalesete vasárnap hajnalban történt, az európaiak nagy többsége ágyban volt és aludt.
Reggel hét óra volt. Kávét főztem, bekapcsoltam a televíziót, és két feketébe öltözött bemondót láttam.
Így tudtam meg.
Diana hercegnő - Fotó / Forrás: Kevin LARKIN / AFP
Két hónappal a halála előtt találkoztam vele, a francia nemzeti ünnepi fogadáson, a Daily Mail főszerkesztője, Sir David English mutatott be neki. „Magyar?”, csillant fel a szeme. Károllyal Budapesten voltunk 1990. májusában, mesélte, az volt az első külföldi utam, esetlennek és ügyetlennek éreztem magam, de Göncz Árpád, aki azokban a napokban lett köztársasági elnök, azt mondta,, „ne aggódjon, én is kezdő vagyok”, és ez a kis bátorítás milyen emlékezetes maradt. Aztán továbbsodorta a titkára, az ilyen fogadásokon többnyire három percig tart egy beszélgetés.
Kedves volt, megnyerő, feltehetően akkor volt élete fénykorában.
Sokan rajongtak érte, mások egy szimpla kis nőnek tartották, aki ügyesem használta ki az élet adta lehetőséget. Sokan az intelligens és finom Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalom fűzte, mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban majdnem biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül - erre még visszatérek - az ő vesztét is okozta. Dianát kettős viszony fűzte a nyilvánossághoz. Szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban, vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik, mint mondta "nem hagyják élni". Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, "kiszivárogtatott" néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki. Diana úgy érezte, addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt, és erre ő ügyesen ráérzett. Állandóan szerepzavarban volt: nem tetszett neki az, amit a Palota kényszerített rá, állandó ellenállásban volt, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket. Amikor aztán a házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen az. Sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. Ő azonban megint ügyes volt, mert a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét.
Diana halála, ez köztudott, valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában. A hercegnő ismert, a nyilvánosság előtt élő személyiség volt, fiatal, aki drámai módon vesztette életét egyiptomi származású szeretője mellett, aki állítólag az amerikai filmszakmában tevékenykedett, de senki soha nem látta dolgozni. Rögtön felvetődött a merénylet gondolata, hiszen a brit királyi családot akkor már egy ideje nem titkolt aggodalommal töltötte el az a tudat, hogy William és Harry trónörökösök nevelőapja Dodi Al Fayed lehet, ám a baleset után kiszivárgott részletek ezt az elméletet lassan eloszlatták. Az események lavináját azonban szerintem Tony Blair indította el. Vasárnap hajnalban telefonon értesült az eseményekről. Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet konspirátorát. Blairt köztudottan jó kapcsolat fűzte Dianához, de Károlyhoz is, és tudta, hogy a királyi család és az elvált hercegnő feszült viszonya miatt igen érzékeny helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangot üt meg. Blair választói körzetében, a Newcastle-hoz közel eső Sedgefield-ben töltötte a hétvégét. Campbell azonnal megérezte a nagy lehetőséget, kocsiba ült és a miniszterelnökhöz utazott. Nem volt egyedül, a kisváros már hemzsegett a tudósítóktól, akik kíváncsiak voltak a kormányfő első nyilatkozatára. Blair vasárnap templomba ment, más programja nem volt és nem is tervezett más programot. Campbell közölte az újságírókkal, hogy a miniszterelnök nem készül nyilatkozatra, ne is számítsanak semmire.
Természetesen mindenki maradt.
Blair reggel kocsiba ült, indult a templomba. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: Diana a nép hercegnője volt és az is marad. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek, vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televíziós adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.
Diana, a nép hercegnője.
Campbell jó munkát végzett.
Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedest a paparazzók hajtották bele a végzetes macska-egér játékba. "Minden újságírónak vér tapad a kezéhez" - nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője akkoriban maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől.
-Fel sem merült bennem - nyilatkozta Sir David ártatlan arccal néhány nappal később a televízióban - hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól.
Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.
A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet. A hercegnő halálának másnapján és az azt követő majd egy héten át teljes mértékben elzárkóztak a nyilvánosság elől a skóciai Balmoral-kastélyban, miközben Londonban milliók írták be nevüket az emlékkönyvekbe. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette számára.
A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen, és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a tanulságot: a média már jogot formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót is, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.
