Hogyan tudtad meg?

Nagykövetségi sajtótanácsos voltam, minden napom természetes módon a televízió híreivel kezdődött. Reggel hét óra volt. Kávét főztem, bekapcsoltam a televíziót, és két feketébe öltözött bemondót láttam. Először azt hittem, a királynő halt meg, aztán kezdtek peregni a filmsorok, amiket ma már mindenki ismer: a párizsi Pont de l’Alma, a Pitie Salpetrie kórház, a fekete Mercedes roncsai, a francia rendőrségi szóvivő. 

Így tudtam meg. 

Két hónappal a halála előtt találkoztam Diana-val, a francia nemzeti ünnepi fogadáson, a Daily Mail főszerkesztője, Sir David English mutatott be neki. Tessék – mondta –, egy magyar diplomata. Magyar? – csillant fel a szeme. Károllyal Budapesten voltunk 1990. májusában, az volt az első külföldi utam – mesélte –, esetlennek és ügyetlennek éreztem magam, de Göncz Árpád, aki azokban a napokban lett köztársasági elnök, azt mondta, „ne aggódjon, én is kezdő vagyok”, és ez a kis bátorítás nagyon fontos volt. Aztán továbbsodorta a titkára, az ilyen fogadásokon többnyire három percig tart egy beszélgetés. 

Kedves volt, megnyerő, feltehetően akkor volt élete fénykorában. 

Sokan rajongtak érte, mások egy szimpla kis nőnek tartották, aki ügyesem használta ki az élet adta lehetőséget. Voltak, akik az intelligens és finom Károly pártjára álltak, akinek nehéz gyerekkora volt és ifjúkori szerelméhez, Camillához olthatatlan testi és lelki vonzalom fűzte, megint mások Dianát vették védelmükbe, aki fellázadt a Palota álszent és képmutató világa ellen, őszintén szerette Károlyt, aki galádul megcsalta őt. Az azonban biztos, hogy Diana tette meg az első lépést abba az irányba, ami bevonta a sajtót mindkettőjük magánéletébe és végül az ő vesztét is okozta. Kettős viszony fűzte a nyilvánossághoz: szerette, ha írnak róla, és maga is mindent elkövetett, hogy minél gyakrabban jelenjen meg újságokban vagy a televízióban, máskor azonban gyűlölte a fotósokat és riportereket, akik – mint mondta – nem hagyják élni. Ha néhány napig nem szerepelt, sajtófőnöke máris körbetelefonálta a vezető lapokat, „kiszivárogtatott” néhány hírt a hercegnőről, aki másnap elégedetten vette tudomásul, hogy népszerűsége lankadatlan. Csak hát az úgy nem megy, hogy az ember eljátszadozik a sajtóval, mint valami építőkockával, mert a sajtó öntörvényű, kiköveteli, ami jár neki. Diana úgy érezte, addig van életben, amíg a címlapokon szerepel. A királyi családnak mindig szüksége volt hősökre és anti-hősökre egyaránt és erre ő is ügyesen ráérzett. Egyfelől kimutatta, mennyire terhes neki a Palota protokoll-élete, azonban szerette Károlyt, szerette a gyerekeit, nem akarta elveszíteni őket.

A kiteregetés és a sajtóval játszott bújócska Andrew Morton 1992-ben megjelent Diana életének igaz története című könyvével kezdődött, amiben a szerző áldozatnak tünteti fel Dianát, aki Károly hűtlensége és ridegsége miatt szenvedett evéskényszerben. Naponta ismétlődtek a hisztérikus jelenetek és öngyilkossági kísérletek, amelyek rettegésben tartották a Kensington-palota személyzetét. A trónörökös 1994-ben válaszolt az ITV kereskedelmi televízión bemutatott kétrészes dokumentumfilmmel, ami a közéleti pálya iránt elkötelezett férfit mutatta be, de persze szó esett már Camilla Parker-Bowles-ról is, akit Károly „közeli barátnak” nevezett, ami a brit zsurnalisztika nyelvén szexuális játszótársat jelent. A film amúgy remekmű: készítői elkísérték Károlyt külföldi útjaira, ott voltak vele, amikor Skócia vadregényes tájain órákat töltött festőállványa mögött.

Aztán megint Diana következett, a BBC egyik legnépszerűbb sorozatában, a Panoramában, főműsoridőben. Rosszkedvű, bánatos beszélgetés volt, az ember biztosra vette, hogy rögtön elsírja magát. Itt hangzott el a később sokat idézett mondat: „Ebben a házasságban hárman voltunk, tehát egy kicsit nagy volt a zsúfoltság”. A válás szemlátomást megviseli Dianát, és bár anyagilag nem jár rosszul, megfosztják a királyi címtől, nem jár neki se pukedli, se főhajtás. A válóperes ügyvédje annyira átélte védence lelkiállapotát, hogy elhagyta feleségét és három gyerekét.

Amikor Diana házassága válságba jutott, kénytelen volt a saját életét élni, de nem tudta, milyen is az. A sok zavar és félreértés nyilván ennek is a következménye. A válás után ügyesen feltalálta magát: a jótékonysági munkában, a szegény ázsiai és afrikai gyerekek megmentésében, és a taposóaknák elleni küzdelemben újra népszerűvé tudott válni, miközben játszotta az elvált hercegnő szerepét.

Aztán egyszercsak szellőztetni kezdték a bulvárlapok, hogy Diana randevúzik Dodi Fayeddel, a Harrods áruház dúsgazdag egyiptomi tulajdonosának aranyifjú fiával. A Spencer és a Fayed családot régi barátság kötötte össze. Dodi őrülten szerelmes volt, fontos volt neki Diana, az öreg Mohammed-al-Fayednek azonban, ha lehet, még fontosabb. A dúsgazdag üzletembernek addig minden sikerült, igyekezett beépülni a brit társadalomba, nem csak a londoni szimbólumként ismert Harrods áruházat vásárolta meg, de Windsor ingatlanjainak nagyrészét is. Egyetlen bánata, hogy nem lehetett brit állampolgár: néhány elhallgatott millió miatt kérelmeit sorra elutasították, az itteni szokás szerint indoklás nélkül, de rebesgették, hogy a háttérben Khashoggi, a hírhedt arab fegyverkereskedő, Fayed távoli rokona áll. Diana halála valóságos sokkot váltott ki Nagy-Britanniában, és jelentős társadalmi megmozdulások követték. A hercegnő ismert, a nyilvánosság előtt élő, ellentmondásos személyiség volt, fiatal, aki drámai módon vesztette életét Dodival együtt.

Az események angliai lavináját kétségkívül Tony Blair indította el. A tragikus éjszaka másnapján, vasárnap hajnalban telefonon értesült a történtekről. Azonnal hívta sajtófőnökét, Alastair Campbellt, a londoni politikai élet közismert konspirátorát. Blairt köztudottan jó kapcsolat fűzte Dianához, de Károlyhoz is, és tudta, hogy a királyi család és az elvált hercegnő megromlott viszonya miatt az igen érzékeny helyzetben egyáltalán nem mindegy, hogy milyen hangot üt meg. Blair a választói körzetében, a Newcastle-hoz közel eső Sedgefield-ben töltötte a hétvégét. Campbell azonnal megérezte a nagy lehetőséget, kocsiba ült és a miniszterelnökhöz utazott. Nem volt egyedül, a kisváros már hemzsegett a tudósítóktól, akik kíváncsiak voltak a kormányfő első nyilatkozatára. Blair vasárnap templomba megy, más programja nem volt és nem is tervezett mást. Campbell közölte az újságírókkal, hogy a miniszterelnök nem készül nyilatkozatra, ne is számítsanak semmire.

Természetesen mindenki ott maradt.

Blair reggel kocsiba ült, indult a templomba. Amikor odaérkezett, mintha meglepte volna a hatalmas tömeg, a televíziós társaságok számtalan kamerája. Lehajtott fejjel, láthatóan az események hatása alatt indult a templom kapuja felé, amikor a riporterek hangosan kérték, hogy szóljon néhány szót. Blair megtorpant, mint aki maga sem tudja, hogy mit tegyen, mint aki nem is akar beszélni, de azt is tudja, hogy egy ország lesi most a szavait. Csak állt ott, szomorú tekintettel, zakója vállán és haján megcsillantak az esőcseppek. Tett néhány lépést a nedves füvön. Különös módon, egyszercsak ott termett egy állványra helyezett mikrofon. Blair odalépett és mintha keresné a szavakat, mondott néhány mondatot. Közben szemlátomást a könnyeivel küszködött. Így kezdte: „Diana a nép hercegnője volt és az is marad”. Hogy ezt követően mit mondott, az már majdnem mindegy. Ezzel a mondattal állt az emberek érzéseinek hullámhosszára, ezzel a néhány szóval fejezte ki, amit az emberek éreztek, vagy amit akartak érezni. Délután már ezt a mondatot ismételte valamennyi rádió és televízió adó, másnap ezzel a címmel jelentek meg a nagy lapok.

Diana, a nép hercegnője.

Campbell jó munkát végzett.

London valósággal megmozdult a hír hallatán. Mindenki a televíziók előtt ült, várták a híreket. A Kensington Palota, Diana korábbi lakóhelye és a Buckingham környékét már elárasztották a virágok, a televíziók emlékműsorokat sugároztak.

Mi történt? Mi történt valójában? Persze, rögtön felvetődött a merénylet gondolata, hiszen a brit királyi családot akkor már egy ideje nem titkolt aggodalommal töltötte el az a tudat, hogy William és Harry trónörökösök nevelőapja Dodi Al Fayed lesz, ám a baleset után kiszivárgott részletek ezt az elméletet lassan eloszlatták. Az első órákban még az a hír tartotta magát, hogy a fekete Mercedest a paparazzók hajszolták bele a végzetes macska-egér játékba. „Minden újságírónak vér tapad a kezéhez” – nyilatkozta Spencer gróf, Diana öccse. A vezető londoni bulvárlapokhoz már reggel megérkeztek a balesetről készült első fényképek. A Daily Mail neves főszerkesztője, Sir David English később maga mondta el nekem, hogy már be is tervezték a hétfői címoldalra a gépkocsi roncsában fekvő véres testeket ábrázoló fotót, ebben a hangulatban azonban elálltak ettől az ötlettől. Fel sem merült bennem, hogy ilyen képet valaha is elfogadjak a paparazzóktól – nyilatkozta Sir David ártatlan arccal, néhány nappal később a televízióban.

Azt nem tette hozzá, hogy a képért még korábban egy millió fontot fizettek.

A királyi család is rosszul ismerte fel a helyzetet. A hercegnő halálának másnapján és az azt követő közel egy héten át teljes mértékben elzárkóztak a nyilvánosság elől a skóciai Balmoral-kastélyban, miközben Londonban milliók írták be nevüket az emlékkönyvekbe. Utólag kiderült, hogy Károlyt sem akarták elengedni Párizsba, egykori felesége holttestéért, sőt, ahhoz sem járultak hozzá, hogy a koporsót a királyi lobogóval fedjék le. A trónörökös azonban szembeszállt szüleivel, az Udvar sajtófőnökének azt ajánlotta, hogy kösse fel magát a Palota zászlórúdjára, majd elrepült Párizsba. Tettével nagyon sok hívet szerzett magának, határozottsága egyúttal egy új élet kezdetét is jelentette.

A sajtó, felmérve a közhangulatot, Károly és a fiúk védelmére kelt, a királyi család ellen fordult, érzéketlennek, féltékenynek és képmutatónak nevezte az uralkodót. Aztán Erzsébet megjelent Londonban a temetés előestéjén, mondott egy beszédet a televízióban, hozzájárult, hogy a Buckingham Palota zászlórúdján a brit lobogó félárbócon lengjen, és ezzel minden helyreállt. A britek megbocsátottak. Erzsébet és az Udvar szakértői azonban levonták a tanulságot: a média már jogot formál arra, hogy megtudja, mi zajlik a királyi család berkeiben. Tehát akkor teszik jól, ha tudomásul veszik a megváltoztathatatlant. Károly ötvenedik születésnapi ünnepségére ennek fényében már beengedték a televíziót, a nézők annak is szemtanúi lehettek, amikor a trónörökös anyukám-nak szólította az uralkodót, a korábban kritikus hírlapírók pedig elégedetten és némileg büszkén csettintettek.

(Kiemelt képünk: Látogatók felvágják a néhai Diana brit hercegnőt ábrázoló tortát a Kensington-palota előtt, London központjában 2022. augusztus 31-én, a walesi hercegnő halálának 25. évfordulóján tartott megemlékezésen. Az egykori Lady Diana Spencer, akinek Károly herceggel kötött mesebeli házassága rabul ejtette a világot, amíg nyilvánosan fel nem bomlott hűtlenség és válás miatt, 1997. augusztus 31-én halt meg autóbalesetben a francia fővárosban. Fotó: CARLOS JASSO / AFP)