No

Mintha ügyetlenül fényképezett családi amatőr filmet látnánk, ahol a dokumentálás a cél, semmi más: nem érdekes, hogy valakinek a feje hiányzik, nem érdekes, hogy rossz a hang, nem érdekes, hogy a szembe sütő nap miatt szinte semmit sem látunk – az a lényeg, hogy ha egyszer elővesszük ezt a keskenyfilmtekercset, fel tudjuk idézni pontosan, ki volt jelen. Vagy mintha egy titokban felvett (mozgó kis kézi kamerával, kabát alól) filmet látnánk, amelyet – mondjuk – a titkosszolgálatok beépült munkatársai készítettek a későbbi számonkérések dokumentálására. Vagy mintha dokumentumfilmet látnánk – cinema veríték, ha értik, mire gondolok.

És akkor ott vannak még a tényleg eredeti dokumentumfilmek és reklámszkeccsek, amelyek fontos tartozékai ennek az alkotásnak, nagyon tudatosan erősítve bennünk azt az érzést, hogy amit látunk, nem műalkotás, hanem maga a valóság.

Pedig Pablo Larraín filmje, a No nagyon is játékfilm: ravaszul és kiszámítottan azt játssza, hogy nem az. A huszonöt évvel ezelőtti Chilében vagyunk, ahol a másfél évtizede regnáló Pinochet nemzetközi nyomásra népszavazást ír ki saját hatalmáról: akarják-e a chileiek, hogy maradjon? Az egész persze csak látszat, a diktatúra cinikus mosolya, vagy legalábbis annak indul – élő ember nemigen hiszi Chilében, hogy a diktátor majd magát meneszti, ha a nép úgy akarja. A megosztott és megtört ellenzékben még arról is komoly vita van, részt kell-e venni ezen a szavazáson, vagy a bojkott a jó megoldás.

René Saevedra, a fiatal reklámzseni szakmai kihívásként elfogadja az ellenzék kampányának vezetését: annyi lehetőségük van, hogy huszonhét napon át, késő éjjel negyedórányi kampányfilmet vetíthetnek a nemzeti televízióban. René nagy küzdelmek árán ráveszi a többieket, hogy hagyják a sérelmeket, és egy vidám, jövőbe néző, nemzetegyesítő, de ironikus filmsorozattal kampányoljanak.

Nyernek, René pedig (Gael Garcia Bernal), a kívülálló szakember, aki bebizonyította, hogy a szabadságot is ugyanúgy kell promotálni, mint a kólacserje levét, visszatér a kereskedelmi reklámokhoz.

Mi pedig feszengve állunk föl a zsöllyékből. Most akkor mi van? Lesz?

Jolsvai András