Házak és hazák

A West Side Storyt eredetileg 1957-ben állították színpadra a Broadwayn (hol máshol?), négy évvel később pedig filmre is vitték, a koreográfus Jerome Robbins és Robert Wise rendezésében. Ezzel szemben Lin-Manuel Miranda sokszoros díjnyertes, önéletrajzi ihletésű darabja, a In the Heights – New York peremén 2008-ban debütált a színházak Mekkájában, a filmváltozat pedig 2021-ben (nálunk csak streamen) került bemutatásra, pont, mint Steven Spielberg WSS-újragondolása.

Mindkét mű több mint egyszerű musical, hiszen bepillantást enged az USA legdinamikusabban növekvő társadalmi csoportja, a latin bevándorlók mindennapjaiba – igaz, míg a West Side Story a háború utáni világ képeit villantja fel, a másik darab (elsősorban) az akkori bevándorlók gyermekeinek és unokáinak sorsán keresztül mesél arról, hogy milyen az élet a Nagy Almában.

A West Side Story első szándékból modern kori Rómeó és Júlia-parafrázisnak indult, s bár az ötlettől a színpadig vezető úton rengeteg iránykorrekción esett át (így került például a történet szőttesébe a Puerto Ricó-i szál), a két egymással vetélkedő ganghez – vér szerinti, illetve vérrel kötött kötelékkel – kapcsolódó Maria és Tony szerelme éppúgy az első pillanattól bukásra van ítélve, mint Shakespeare szerelmeseinek esetében. A mostani, aktualizálástól feltűnően tartózkodó feldolgozásnak különleges ízt ad, hogy Rita Moreno, aki anno Anita szerepében az eredeti mozi talán legátütőbb alakítását nyújtotta, hatvan év elteltével Valentina, a jó szándékú, ám kissé teszetosza boltos, Doc özvegyeként, egykori fantáziaférje helyét elfoglalva kapott kardinális szerepet.

Leonard Bernstein csodálatos zenéje és az új változatban Robbins káprázatos koreográfiáira építő Justin Peck látványos táncbetétjei garantálják, hogy a West Side Storyval nagyot nem lehet hibázni, Spielberg pedig nagyszerű mester(ember), aki behatóan ismeri a filmkészítés minden apró nüánszát, beleértve a fogyasztásösztönzés tudományát is. Ráadásul a musical reneszánszát éli, egyre-másra jönnek ki a jobbnál jobb, s még annál is sikeresebb darabok, nem csoda hát, ha a veterán rendező pont most érezte homlokán csattanni a múzsa csókját, hogy újrafogalmazza régóta imádott kedvencét.

Megkockáztatom, olvasóink éppúgy nem látták az eredeti színpadi művet, mint e sorok szerzője, így – bár Spielberg saját elmondása szerint inkább azt, mintsem a „csekélyke” tíz Oscart bezsebelő moziváltozatot vette alapul – az új változat mérlegre helyezésekor leginkább a hat évtizeddel ezelőtti verzió szolgál ellensúlyként. És (meglepetés!) korábban már említett erényei, valamint a tűzlépcsőkben gazdag, pazar látványvilága dacára könnyűnek találtatik a több szempontból is rosszul öregedő, ám mégis teljes joggal filmklasszikusnak nevezett eredetivel szemben, méghozzá elsősorban az érzelmi viszonyulás terén. Pedig a korhangulatot rendkívüli módon megidéző neves rendező rutinos szentimentalista, ám túlzottan a külcsínre koncentráló produkciójával ezúttal eléri, hogy katarzis helyett csupán elnéző mosollyal túrjunk az ölünkben terpeszkedő popcornos zacskóba, még a legtragikusabb percekben is.

Természetesen az – előképéhez hasonlóan szintén New, pardon, Nueva Yorkban játszódó – In The Heights sem nélkülözi a nagy érzelmeket, sőt, nemcsak hogy dupla love story, de Vanessa és Usnavi, valamint Nina és Benny duóján túl felfogható a környékhez, az elhagyott hazá(k)hoz, a sorstársakhoz, mi több, magához az Élethez írott szerelmes levélként is. De a Trump-éra idején celluloidra álmodott és eredetileg a 2020-as választások elé időzített, különféle latin stílusok mellett hiphopban is fürdetett film a fentieken túl értelmezhető egyfajta helyzetjelentésként is az ország legsokszínűbb kisebbségéről. A Tick, Tick… Boom! rendezése kapcsán nálunk is feldicsért (2021./51-52. lapszám) – s nem mellesleg az elmúlt évek legnagyobb musicalsikerét, a Hamiltont szerzőként jegyző – Miranda nem fél kimondani, amit gondol, erőlködésmentesen beszél örök érvényű (generációs különbségek, emancipáció, rendszerszintű és hétköznapi rasszizmus, honvágy) és korspecifikus (dokumentálatlan státusz, tanuláshoz való jog) problémákról egyaránt. Megmutatja, miként adhatott vigaszt a latino közösségnek évtizedekig a Paciencia y Fe, és mi van akkor, amikor mindez már nem elég a továbblépéshez. Ügyel a részletekre, hiszen, ahogy – a talán Valentina figuráját is inspiráló - Claudia nagyi mondja: a bevándorlók egyetlen esélye a méltóságra és a társadalmi láthatóságra az apró dolgok szépségében rejlik.

Az Usnavi (aki nevét egy úszó erőd után kapta) által narrált, jó humorral és hatalmas szívvel elmesélt történet bővelkedik a bámulatos koreográfiákban: a strandbuli, a bólogató próbababák vagy éppen Nina és Benny házfalon elővezetett duettje elképesztő vizualitással pörög még napokkal az élmény után is az elkényeztetett néző retináján. S ha a Miranda által még egyetemi hallgatóként papírra vetett történet – az országgal együtt – sokat változott is az évek alatt, a lényeg mégis ugyanaz maradt: az életigenlő, pozitív szemlélet, a mindent túlélni akarás, az, hogy bármeddig tart is az áramszünet, s bármennyire hiányzik is a power, a szellem tűzijátéka elűzi a lélek sötétségét.

Spielberg pont ott rontja el, ahol Miranda (meg az In The Heights rendezője, Jon M. Chu) a legerősebb: a realitást próbálja becsempészni a mesekeretbe, csakhogy – a mindenáron beleerőszakolt, ám ehhez képest túl óvatosan adagolt szociális kommentár hatására – az amúgy sem túldimenzionált szereplőket kiszakítja biztonságos, a valóságtól tündérmeseien elemelt környezetükből, és életnagyságú papírmasé figurákként löki őket a túlzsúfolt (bevásárló)utca darálójába. Vagy talán csak a mágia hiányzik a realitásából, az, amit pályatársai – talán származásuk, tradícióik, életfelfogásuk okán – kisujjból kiráznak. Hiszen ami Spielbergnél naivitás, az náluk inkább romlatlanság; a szereplők és a helyzetek is lélegeznek, mindennapi kis csalódásaik, örömeik, küszködésük pedig ismerős.đĐ

(West Side Story, 156 perc, forgalmazó: Fórum Hungary; In the Heights – New York peremén, 143 perc, Apple TV+)