A kultúra védelmében

- A Kiscelli Múzeumban Cseke Szilárd festőművész kiállításának címe: Külföldre költözünk. Arról is szól, hogy az emberek haladási irányát nem fix útvonalak határozzák meg, mindennapjaikra a kiszámíthatatlanság lett jellemző. Erős az áthallás közéletünket illetően.

– Jónak tartom, hogy olyan kiállítás látható az intézményben, amely hangsúlyosan reflektál a jelen történéseire. A művészetnek ez is lehet a feladata.

– Kerényi Imrének az alaptörvény illusztrálására tett akciójától a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) köztestületté alakítását kísérő botrányokon át a Ludwig Múzeum sajátos igazgatói pályázatáig számos történés jelzi:
a hatalom számára különösen fontos a képzőművészet. De vajon miért?

– Dehogy a képzőművészet vált fontossá! Inkább a kultúrpolitika. De az egész folyamat zavaros, sőt: józan ésszel szinte értelmezhetetlen. Csaknem négy évtizedes szakmai működésem alatt nem tapasztaltam ilyen direkt politikai beavatkozást a kultúrába. Még a Kádár-rendszerben is szofisztikáltabban, ha úgy teszik, illedelmesebben történtek a dolgok. A hatvanas-hetvenes években a székesfehérvári múzeum volt itthon az egyik legfontosabb kortárs kiállítóhely. Édesapám igazgatta akkor. Tudom: 1975-től soha nem nyitott meg politikus ott kiállítást. A szombathelyi Savaria Múzeumban sem, ahol ’79-ben kezdtem a pályát. Költőként, messziről jött emberként Szőcs Géza viszont szokásba hozta két éve a politikusok celebrálta verniszázsokat. A szokást átvette L. Simon László is, pedig ő Székesfehérvárott járt iskolába, s tudhatta, hogy ez nem illő. A Kerényi-féle akció amúgy csakis színtiszta politika: a Magyar Nemzeti Galériában a miniszterelnök nyitotta meg a hatalom által rendelt kiállítást. Ami egy vicc. Ilyen a világon nincs. Nemzetközi reprezentatív kiállításokat leszámítva politikusnak ez nem dolga.

– Talán azt kívánja ezzel jelezni a hatalom, hogy a kultúra minden területén jártas. Az MMA köztestületté alakítása, felruházása kultúrpolitikai jogosítványokkal viszont mintha azt mutatná: az állam kivonul a képzőművészet területéről.

– Igenis az állam feladata volna, hogy az adófizetők pénzéből fenntartsa a közgyűjteményeket, a nagyobb kiállítóhelyeket. Az MMA történetében az a legborzasztóbb, hogy az állam végül is kihátrál a feladatból, és elkótyavetyéli a Műcsarnok felügyeleti jogát. Erre sajnos már az előző kormányzat idején nyílt meg a lehetőség, amikor a Műcsarnokot közhasznú társasággá alakították, és a továbbiakban csak az intézmény költségeinek bizonyos részét fizették közpénzből. Tény az is, hogy az intézmény függetlenségét tekintve előnyei is voltak az akkori döntésnek. Mégis hibát követtek el.

– L. Simon László korábbi kulturális államtitkár szerint tisztább viszonyokhoz vezetne, ha egyes kulturális intézmények vezetőit pályáztatás nélkül nevezné ki a politika. Ez rendet vághatna a zavarosban?

– A pályáztatás szisztémája alapvetően jó. De 1993 óta mindig az történt, hogy a pályázatot kiíró és a szakmai bizottságot összehívó illetékes politikus végül így vagy úgy, de beavatkozott, vagy felülírta az általa felállított grémium döntéseit. Ebből logikailag nem az következik, hogy ne is írjunk ki pályázatot. Inkább az: tartsuk be a szabályokat.

– A kultúrpolitika sajátos történéseire reagálva képzőművészek egy csoportja Művészeti Összefogás néven létrehozott egy fórumot. Céljukként deklarálták: szélesebb összefogást szeretnének a képző- és iparművészeti szcénában, hogy közösen léphessenek fel a kultúrát fenyegető „gőzhengerrel” szemben, s megakadályozzák az alkotók, szakmai csoportok szembeállítását. Első lépésként az MMA köztestületté alakításának jogalapját firtatnák. Gondolja, esélyes próbálkozás?

– Az MMA képzőművész tagjait eddig senki nem bántotta igazán. Ennek vélhetően az az oka, hogy többségük rendkívül rossz anyagi helyzetben van. Sokuk megélhetését az MMA-tól kapott összeg biztosítja. Érthető, ha nem lépnek ki a testületből.

– Csak közbevetőleg: nincs a világon szociális intézményként funkcionáló akadémia.

– Igaza van, persze, és fontos a helyzet erkölcsi oldala is.

– Ha ezt is vesszük: a jelenlegi kormányzat az MMA révén egy ideologikus társaság kezére adja a kultúra, elsősorban a kortárs képzőművészet ügyeinek irányítását. Sokan ebben látják a legdurvább politikai üzenetet.

– Ez a lépés ideológiamentesen is nonszensz. Az „ideológia” Fekete Györggyel csak hab a tortán. Az államnak vannak feladatai a kultúra területén, normális demokráciában ezeket nem lehet átadni egy köztestületnek. Ami pedig az MMA elnökének „szakmaiságát” illeti: lényegében egy túlképzett és némileg túlértékelt „kirakatrendező”. Persze semmi bajom a kirakatok rendezőivel, de ez a szakma nem tartozik a művészeti ágak közé. A hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen együtt dolgoztam Fekete Györggyel, amikor ő volt a szombathelyi ipari-textilművészeti biennále technikai kiállításrendezője. Pazar érzékkel csinálta, ám az sem volt éppen autonóm művészeti tevékenység. Mindemellett az ő személye és az MMA elnökségének más képzőművészeti kötődésű tagjai kapcsán találunk némi magyarázatot arra, miért tűnik a képzőművészet most ennyire fontosnak. Ha ugyanis inkább színháziak lennének az MMA vezetésében, nem a Vigadó és a Műcsarnok, hanem talán a Nemzeti Színház került volna a tulajdonukba, vagy ha a Zeneakadémia, akkor zenészek irányítanák a szerveződést. Meglehetősen őrült helyzet, és rendszer sincs benne.

– Ha – mint említette – a kultúrpolitika történései lényegében értelmezhetetlenek, ki lehet egyáltalán gabalyodni ebből a kuszaságból?

– A politikának meg kell értenie: nem feladata, hogy befolyást gyakoroljon a kulturális élet történéseire. De az sem jó értelmezés: ami viszont feladata lenne – a hozzá tartozó intézmények fenntartása és függetlenségük biztosítása –, azt inkább odaadja másnak. A jelenlegi intézményi felosztásnak, hiába írták törvénybe, nem kell így maradnia. Fekete György kultúrpolitikusként a kilencvenes évek elején egyszer már megbukott, s eltűnt – a pártjával együtt. Ami most van, nyilván az is elmúlik, átalakul majd.