A fedél nélküli ország
Hazánkban ma 1,2 millióan küzdenek lakhatási gondokkal, holott országszerte legalább ötszázezer lakás vagy ház áll üresen. De hogyan juthat fedélhez a fedél nélküli? Hozzájuthat-e egyáltalán, és mit is jelent a lakásszegénység? Mindez szóba került a 168 Óra Szerda 11 című interaktív rádióműsorában, amelynek vendége Győri Péter, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) szakmai igazgatója volt, aki szociológusként 1987 óta foglalkozik a hajléktalanüggyel. A beszélgetést – amelynek szerkesztett változatát közöljük – PÁSZTOR MAGDOLNA vezette.
- Hajléktalan emberek a Kádár-rendszerben is voltak, csak nemigen lehetett tudni, nyíltan beszélni róluk. Ráadásul a köztereken sem látszottak.
– Merthogy a csavargókat – így hívták akkoriban a hajléktalanokat – kitiltották egyes városokból, például Budapestről is. Így tették „láthatatlanná” ezt a problémát. Magyarországon először 1987-ben lehetett kimondani a nyilvánosság előtt: hajléktalanok márpedig léteznek.
– Nyilván más okból válnak hajléktalanná emberek manapság, mint a rendszerváltáskor.
– A rendszerváltás idején rengetegen veszítették el az egzisztenciájukat, s találták magukat a hajléktalanellátó rendszerben. Most is vannak olyanok, akik felépített egzisztenciából zuhannak a hajléktalanságba. Ugyanakkor nagyon sokan már eleve úgy nőnek föl, hogy a családjuknak soha nem volt önálló lakása. Bizonytalan lakhatásban tengődnek, „albérletről albérletre” járnak, s bár ezek valójában lakásbérletek, máig mindenki albérletnek hívja. Közben felkeresik a hajléktalanellátó rendszert, hiszen ott is lehet lakni. Budapesten egyébként az utóbbi egy-két évben stagnál a fedél nélküliek száma. Viszont a vidéki városokban – Miskolcon, Pécsett, Győrött, és sorolhatnám még – jelentősen emelkedett a számuk, ami tragikus. Vidéken ugyanis az ellátórendszer messze nem olyan, mint Budapesten, és erre kevésbé figyelünk oda. Még valami: nem igaz, hogy a hajléktalanok vidékről jönnének a fővárosba.
– Tehát akiket a fővárosi aluljárókban látunk, azok budapesti hajléktalanok.
– Alapvetően igen. A mostani népszámlálás adatai is alátámasztják: – a hajléktalanok kevésbé mobilak Magyarországon, mint a magyar népesség általában. Ezt tapasztaljuk a vidéki ellátópontokon is: ha valaki hajléktalanná válik, ott marad a városában, a településén vagy a régióban. Persze a budapesti hajléktalanok is sokszor az egykori lakóhelyük környékén élnek. Mert ott vannak ismerőseik, akár a boltosok között is...
– Ahonnan már zárás előtt elvihetik a megmaradt ételt...
– Igen. Vagy besegíthetnek a közeli piacon – szintén azért, hogy élelemhez jussanak. Nem a levegőből él a hajléktalan, valamiből fenn kell tartania magát. Azt se felejtsük el: óriási lelki sérülés is éri őket, amikor elveszítik a családjukat, a lakhatásukat. Mindezzel a biztonságot. Ez a trauma szintén arra késztetheti az embert, hogy az ismerős környéken maradjon, amely legalább némi biztonságot jelenthet neki. Persze van olyan is, aki vándorol, helyet, „csapatot” keres magának, mások pedig éjjeli menedékhelyeken, átmeneti szállókon kötnek ki.
– Miközben a BMSZKI az ön vezetésével mindent megtesz a hajléktalanokért, Tarlós István főpolgármester ki akarta űzni őket a fővárosból, mondván, rontják a városképet. Egyáltalán: hogyan viselik el az efféle helyzeteket a hajléktalan emberek?
– Rosszul, és a segítő szervezeteket is nyomasztja ez. Vezetőként elég nehéz tartanom a lelket a kollégáimban, akik elképesztő munkát végeznek rendkívül alacsony bérért, de mintha mindezt észre sem venné a társadalom. Más országokban a szociális szervezetek, szociális munkások érzik a társadalom támogatását, hogy a társadalom voltaképpen segíteni akar az efféle helyzetek megoldásában, megváltoztatásában. Itthon gyakran ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom.
– Vegyük a francia példát. Közismert az ottani bevándorlók – ha úgy tetszik, fedél nélküliek – problémája. Franciaország rendeletben szabályozza, hogy az ötvenezernél nagyobb lélekszámú városokban a szociális bérlakások aránya minimum 20 százalék kell legyen. Ha ezt nem tartja be egy város, súlyos büntetést fizet. Ott a szociális bérlakások aránya 1970-ben 9,5 százalék volt, és mára 17 százalék fölé emelkedett. A franciák úgy gondolkodnak: ha valakinek lakhatási lehetőséget adnak, attól kezdve az illető munkát tud vállalni, amiből képes fenntartani magát, s előbb-utóbb újra emberhez méltó életet élhet. Itthon miért nem fedezték föl ezt a modellt?
– Nem tudom. Azt azonban igen: Európában nálunk a legkevesebb az önkormányzati, illetve állami tulajdonú bérlakások aránya: mindössze-
3 százalék. Budapesten jelenleg ötvenezer önkormányzati lakás van huszonhárom önálló kerület tulajdonában. Ráadásul itt a bérlakásokat piaci áron is lehet bérelni, úgynevezett önköltséges lakbéren, s csak egy részüket adják ki szociális alapon. Ilyen viszont sehol a világon nincs.
– Hogyan jutottunk ide? A politikai vezetés a tél elején mindig eljátssza a gondoskodó szerepét, ám valójában sem a főváros, sem más nagyvárosunk nem tud segíteni lakhatással. Magyarán: a hajléktalanproblémát nem tudják megoldani, csak teát meg meleg levest mérni.
– Pontos diagnózis! Itt lényegében a kilencvenes évek eleje óta nincs lakáspolitika. Ugyanakkor a lakásügy egy részét – farizeus módon – a hajléktalankérdéshez csapták. Tehát: miközben a hajléktalanellátás fejlődni kezdett, a lakáskérdést mellőzte a politika. Most jutottunk el a mélypontra. Tavaly és tavalyelőtt tizenkétezer lakás épült Magyarországon egy-egy évben. Ilyen alacsony száz év óta nem volt ez az adat, beleértve a két világháború éveit is. Az elmúlt időszakban lényegében semmit nem építtetett az állam. Azt gondolom, sokkal erősebb lakástámogatási rendszerre van szükség. Ha nincs eszköz az alacsony jövedelmű, munkanélküli vagy szegény embereket benn tartani akár a legolcsóbb lakásban is – mert onnan nagy eséllyel kiesnek –, akkor még évek múlva is itt fogunk tartani a hajléktalanüggyel. Bármilyen ember elveszítése veszteség egy jó társadalomban. Fölfogni nem tudom, hogy egy tízmilliós társadalom hogyan veszíthet el így több százezer embert.
