Hogyan éljük túl a világjárványt drámai arcvesztés nélkül? – Variációk szájmaszk-témára, az arc-melltartón át a Fekete Halálig
A modern nyugati ember természetes törekvése, hogy nem óhajt arctalan masszává összeolvadni a tömeggel semmiféle csoportképző szituációban, kivéve persze egyes szélsőséges helyzeteket, mint amikor mondjuk egy dögdisznó távoli, éjszakai elásásához keresnek lelkes önkénteseket szilveszterkor.
Lelkes önkéntesek toborzása dögdisznó távoli elásásához szilveszterkor (Részlet a Lépj, szovjet! című filmből (1926)Tehát a modern nyugati ember többé-kevésbé, de feltétlenül ki akar lógni a generálszószból. De mi van, ha
mondjuk világjárvány van, a fenébe is?
Ezt a problémát kellene most áthidalni annyi kellemmel és szellemmel, amennyi csak terem, hogy elérjük rejtett kis célunk, azaz, a drámai arcvesztés ellenére is figyeljenek ránk.
Magam például ezzel a Ming dinasztia-korabeli papagájjal léptem az új életnek új színpadára; a madár egy ó-egyiptomi királysírban talált halotti lepel egy különösen izgalmas darabján nyert méltó elhelyezést. Ebből ugyanis látszik, hogy nem csak ízlésem van, nem csupán izgalmas vagyok, de pénzem is akad szépen, jóval több is mint kellene:
Persze nincs meg mindenkiben ez a zsigeri finomság, nem mér abból sem mindenkinek egyformán az Úr. De azért a legtöbben igyekeznek. Ahogy például ő:
Vagy ő:
Avagy ő:
Aminőképp ő is:
De innen már nézzük a jó gyakorlatokat inkább.
Vannak például ezek a remek mókás viseletek, amelyek azt üzenik, hogy történhet itt velünk bármilyen förtelem, az élet akkor is az marad, ami: móka és kacagás, kedvezményes családi belépő a gekkóházba, SZÉP-kártyával fizetve. Ennek a fogorvosnak a választásán például mindjárt látszik, hogy ha ő ülne a székben, akkor is pont annyira aranyos lenne, mint így, az utolsó ép szemfogunk érzéstelenítés nélküli eltávolítása közben, és ebben van valami végtelenül rokonszenves és megnyugtató:
Vagy itt van mondjuk Csárdi Antal (LMP, fotó MTI/Koszticsák Szilárd) ), aki rendkívül színes személyiségének ehelyt a bájos, gyermeki vonásaira helyezte a hangsúlyt, ügyelve arra, hogy a maszk gumijának segítségével egyidejűleg felidézze azt roppant vicces anatómiai elváltozást is, amelyet „elaludt fül" néven ismer a népnyelv:
Ez a remekbe szabott maszk viszont már korántsem oly vidám, ugyanis ez itt egy fájdalmas üvöltés a toloncházból. Minden megjelenik rajta, ami a ketrecbe zárt léleknek oly rémesen hiányozhat: a hímes rét virágai a kék hegyek alatt, a jókedvű biciklitúrák a 117.sz. ÁFÉSZ-italboltig és vissza, és a Régi Ház ablakában Cirmi, akinek gonosz gyerekek konzervdobozt kötöttek a farkára spárgával, lábacskáira pedig viasszal kiöntött dióhéjakat húztak, hogy hangosan kopogjon, amerre jár. A kompozíció drámai erejét a hősnő tekintete fokozza úgyszólván az a tébolyig:
Bizonyos körökben az nézet terjed fénysebességgel, hogy a maszk pont dehogy legyen aranyos, hanem direkt rémes, hátha a vírus is olyan, mint valami gonosz, de különben meglehetősen gyáva lidérc, vagy erdei gnóm, avagy például a tél, amit kellő felkészültséggel el lehet ijeszteni:
Az ő esetükben például közismert ez az ősi motívum:
A legfrappánsabb megfejtést a végére tartogattuk, és ez itt most az. Kiindulópontunk az volt, hogy miképp őrizzük meg varázslatos egyéniségünket a védőmaszkos tömegben úgy, hogy közben azért a maszk marad, mert mégse volna jó meghalni ilyen fiatalon, ennyi szép tervvel, ennyi gyerekkel, és pláne ekkora jelzáloggal.
Igazából valahogy így:
