Vásárhelyi Mária: Minden eladó
A legutóbbi időkig Verona város nevéről, kicsit fennkölten, a művészet hatalma jutott eszembe. Történt ugyanis, hogy 1986 nyarán, a minden szempontból lenyűgöző Veronai Arénában néztük meg Verdi Aida című operáját. Szegény magyar turistaként ott szorongtunk a 15 ezer férőhelyes, dugig telt aréna kakasülőjén, az előttünk lévő sorban pedig három, jól láthatóan vidékről érkezett, fejkendős olasz parasztasszony ült. Az előadás megkezdéséig a magukkal hozott kosárból falatoztak, majd amikor felcsendült a zene, akkor az egyik asszony hátrafordult, és büszkeségtől sugárzó tekintettel, kezét ünnepélyesen magasra emelve csak annyit mondott: a mi Verdink. Mintha a saját fiáról beszélne. Mert úgy érezte, hogy Verdi az övé is, hogy ő egy olyan közösség tagja, amelyet többek között az tart össze, hogy mindannyian a magukénak érzik és büszkék az ő Verdijükre. Soha nem éltem át korábban a nemzeti büszkeség ennél egyszerűbb és természetesebb megnyilvánulását.
És bár mind a mai napig látom magam előtt ezt a jelenetet, 2017. január 21. óta Verona már egészen mást jelent számomra. A városról most már mindig a szörnyű busztragédia fog eszembe jutni. Sok millió magyar ember emlékezetébe ivódott be kitörölhetetlenül a kiégett busz borzalmas látványa, a tizenhét ember, többségében gyermek szénné égett teste, a hozzátartozók fájdalomtól elgyötört tekintete, a diákokat menteni próbáló tanárok és szülők elképesztő önfeláldozása, a látványtól elborzadó hatósági emberek tétova tehetetlensége. Azóta Verona ezt jelenti a magyar emberek számára.
Megemlékezők a Szinyei Merse Pál Gimnáziumnál a tragédia után.Akkor azt gondoltam, mindannyiunk közös érdeke, hogy minél előbb tisztázódjon, hogyan történhetett meg a szörnyű tragédia, kiket terhel felelősség a tizenhét ember haláláért, fatális véletlen vagy emberi felelőtlenség okozta-e a borzalmat. Nem mintha ez enyhítené a túlélők és hozzátartozók fájdalmát, de az ember természetes igazságérzete mégis azt követeli, hogy egy ilyen szörnyű történet lezárásához hozzátartozik az események rekonstrukciója és a felelősség megállapítása.
Az elmúlt nyolc évben jószerivel mindennap történik itthon valami olyan, amiről korábban nem tudtam elképzelni, hogy megtörténhet, a veronai baleset után azonban biztos voltam abban, hogy itt és most senkinek nem lehet más célja, mint az igazság felderítése és a felelősök felelősségre vonása. Úgy tűnik, ismét tévedtem.
Miközben az ügyben nyomozó olasz hatóságok két hónap alatt lezárták az egyébként a magyarországinál sokkal bonyolultabb vizsgálatot, és hat ember, öt autópálya-mérnök és a buszsofőr ellen vádat emeltek, a múlt év októberében pedig meg is kezdődött a bírósági tárgyalás, nálunk két év alatt alig történt valami. Pedig az olaszországi és magyarországi nyomozás során számos olyan tény derült ki, amelynek szerepe lehetett a balesetben és a szörnyű pusztításban. A buszvezető súlyos alvászavarokkal küszködött, és nem volt olyan állapotban, hogy jó lelkiismerettel rá lehetett volna bízni egy diákcsoport franciaországi utazását. Súlyos problémák voltak a busz műszaki állapotával is, és mint kiderült, a buszba utólag, engedély nélkül egy további üzemanyagtartályt is beszereltek, és ezeknek szerepük lehetett abban, hogy a lángok olyan gyorsan terjedtek tovább, és nem lehetett megfékezni a tüzet, ráadásul a tartályok rögzítése is szabálytalan volt. Mindemellett, mint a szakértői vizsgálat megállapította, a busztársaságnál bevett gyakorlat volt az illegális üzemanyagtartályok beszerelése. Nem voltak rendben a busz papírjai, és zavaros viszonyok uralkodnak a buszt tulajdonló társaságban is. Gyanús, hogy az illegális tartályokban illegálisan szállították külföldre az üzemanyag egy részét, ami felveti az áfa- és jövedékiadó-csalás lehetőségét is. A kihallgatások során a tulajdonos és a sofőr összevissza hazudoztak, egymásnak és önmaguknak is ellentmondó vallomásokat tettek. Amikor pedig a szülők a cég vezetőjével találkoztak, akkor ő, talán a nyomaték kedvéért, magával hozta egyik ismerősét, egy befolyásos kormánypárti politikus fiát.
Az ügyben csaknem két évig nem történt érdemi előrelépés. Az érintettek bujkálnak a szülők elől, beadványaikra, panaszaikra a hatóságoktól vagy semmitmondó, vagy semmiféle választ nem kapnak. A szülők szerint „olyan magas helyre vezetnek az ügy szálai, hogy a hatóságok a meg nem történt esemény kategóriájába helyezték a balesetet”. A busztársaság nemcsak zavartalanul működik azóta is, és viszi a csoportokat külföldre, hanem az elmúlt év tavaszán a társaság vezetője kitüntetést vehetett át Kiskunfélegyháza polgármesterétől „a hazai és nemzetközi személyszállításban nyújtott kiemelkedő tevékenységéért, a város jó hírnevének öregbítéséért”.
Aztán az elmúlt hetekben, talán az olaszországi vádemelés és bírósági eljárás hatására is, nálunk is megtörtént az első gyanúsítás. A gyanúsított azonban nem a buszsofőr, nem a busztársaság tulajdonosa, hanem a sofőr háziorvosa. Azzal gyanúsítják, hogy bár tudott a sofőr alvászavaráról, mégsem vizsgálta újra az alkalmasságát. Nem a buszsofőrt gyanúsítják, aki felelőtlenül volán mögé ült, annak ellenére hogy tudatában volt saját alkalmatlanságának, és nem a buszos cég tulajdonosát, aki ugyancsak ismerte alkalmazottjának egészségi problémáit, és lényegében minden szabálytalanságot elkövetett, amelyet ebben a műfajban el lehet követni, hanem a háziorvost, akinek egyébként nem is feladata az alkalmasság vizsgálata.
Veronáról immár nem a művészet hatalma és nem is csak a tizenhét ártatlan áldozat tragédiája, hanem az is eszembe jut, hogy egy olyan rendszerben élek, ahol bármi, de tényleg bármi megtörténhet.
