Vásárhelyi Mária: A lopás esztétizálása
„Eddig a kommunisták loptak, most mi lopunk. Nekünk most jogunk van lopni” – nyilatkozta valamikor a kilencvenes évek elején az akkoriban aktívan politizáló, rendkívül népszerű rocksztár egy újságírói kérdésre. Talán a székházügy kapcsán kérdezte a véleményét a riporter. Ekkor nyilallt belém a felismerés, hogy itt valami sokkal nagyobb baj van, mint amilyet gondoltunk. Nem egyszerűen arról van szó ugyanis, hogy az újonnan verbuválódó politikai „elit” egy része és gazdasági holdudvaruk szisztematikusan hordja haza az állami vagyont, hanem arról, hogy a kormányzó „elit” tagjai a lopáshoz ideológiát is gyártanak. Nevezetesen azt, hogy a hazai jobboldalnak hatalmas a lemaradása lopásügyileg, éppen ezért nekik nemcsak lehetőségük, hanem erkölcsi felhatalmazásuk is van arra, hogy a közvagyont fillérekért magánvagyonná konvertálják, a közpénzeket magánzsebekbe csorgassák. Ekkor hallottam először valakit arról nyilatkozni, hogy a lopás lehet erkölcsös, illetve erkölcsileg megalapozott is.
Mert persze ahhoz, hogy a politikusok és a gazdasági vezetők mindenféle jogtalan privilégiumhoz jutnak, és szívesen hordják haza a közvagyon azon részét, amelyhez hozzáférnek, már a pártállam idején hozzászoktunk, azt azonban, hogy ez erkölcsös lenne, korábban soha nem hallottam. Tudtuk, hogy lopnak, ők is tudták, hogy mi tudjuk, annak ellenére hogy ezt igyekeztek titokban, éjszaka, a fal mellett osonva csinálni. És ha nagy ritkán lebuktak, szégyellték magukat. Mert akkoriban még úgy tartotta a közerkölcs, hogy lopni szégyellni való dolog. Így volt ez annak ellenére, hogy – éppen az állami tulajdon hegemóniája miatt – nemcsak a legfelsőbb szférában volt általánosan bevett szokás a lopás, hanem lényegében a gazdasági élet minden szintjén.
A rendszerváltás azonban a lopás terén is új dimenziókat nyitott. Nemcsak annyiban, hogy a tűzhöz közel állók számára csaknem korlátlan lehetőséget biztosított a gazdagodásra, hanem a lopás megítélésének erkölcsi relativizálásában is. Nagyon leegyszerűsítve azt üzenték, hogy ha a baloldal lop, az erkölcstelen, ha a jobboldal, az erkölcsös. Mert lopni persze a baloldali politikusok egy része is lopott. De minthogy a jobboldalnak a saját értelmezése szerint joga van lopni, így odajutottunk, hogy már mentegetőzni sem próbáltak, ha lebuktak. Emlékezzünk csak Csurka István fensőbbséges mosolyára, amikor a soha el nem készült forgatókönyvért felvett milliók visszafizetéséről érdeklődött egy riporter. Vagy Lezsák Sándor rendíthetetlen nyugalmára, amikor elmondta, hogy úgy vett fel 170 millió forint hitelt a rossz emlékű Postabanktól, hogy „amikor felvettük is pontosan tudtuk, hogy nem fogjuk tudni visszafizetni”. És a jobboldali pártok törzsközönsége is elfogadta, hogy a jobboldalnak joga van lopni.
Valójában ez a végsőkig feszített erkölcsi relativizmus juttatta oda az országot, hogy immár nem telik el nap anélkül, hogy ne olvashatnánk híreket arról, hogy a kormánypártok hogyan vitték haza a közösből napi jussukat, aznap éppen hány milliárddal rövidítették meg a magyar adófizető állampolgárokat. És nem szégyellik. Sem ők, sem a közönségük. Mert ne ámítsuk magunkat azzal, hogy a Fidesz–KDNP szavazói nem tudnak a folyamatos hatalmi visszaélésekről, az ország kifosztásáról. Közvélemény-kutatások sora bizonyítja, hogy a többség pontosan tudja, ki Mészáros, Tiborcz vagy Garancsi. És már új ideológiát is gyártottak a lopáshoz. Most már nem az igazságos revans ad felmentést a bűn alól, hanem hogy így legalább „magyar kézben marad a magyar vagyon”. Miközben pontosan tudjuk, hogy még ez sem igaz.
A konzervativizmus meghatározó jellemzője a hagyományok tisztelete. Nekünk olyan kormány jutott, amely elsősorban a rossz hagyományok ápolásában jeleskedik. Mert ez a jobboldali örökség már több mint százéves múltra tekint vissza. És lényegét Márai Sándornál senki nem fogalmazta meg éleslátóbban és pontosabban. „Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a »jobboldaliság« címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, »mint keresztény magyar ember«, előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert ő »keresztény magyar úri ember«, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »kereszténymagyar« vagy »úriember«, tartani a markát, s kereszténymagyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potyanyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. (…) De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.” (Napló, 1943–44)
