Rosszakarónk-e az Európai Unió?

Az elmúlt hetekben mind a hazai, mind a nemzetközi média visszhangzott „Brüsszel és Budapest”, azaz az EU és a magyar kormány közötti éles vitáktól. A nálunk gyermekvédelminek nevezett törvényt az EU „kormányfője”, a disztingvált megjelenésű és általában mértéktartóan fogalmazó német Ursula von der Leyen szégyenteljesnek nevezte. Az eredetileg a pedofília ellen megfogalmazott, de a homoszexuálisokat is érintő elemekkel kibővített magyarországi törvény kapcsán az Európai Tanács június 24-i munkavacsoráján a kormányfők – a hírek szerint – minden korábbinál nyersebben mondták Orbán miniszterelnök szemébe elítélő véleményüket, csupán lengyel és szlovén kollégája állt melléje.

Az Európai Parlament július 7-én Strasbourgban tartott plenáris ülésén Magyarországot mintegy pellengérre állították. A kiskorúaknak szánt anyagokban az LMBTQ-tartalmak megjelenítését tiltó törvényt az EU alapvető értékeinek, az egyenlőség és a diszkriminációmentesség megsértésének minősítették. A kritizálók nemcsak a magyar törvényhozást illették szigorú szavakkal, de az Európai Bizottságot és az Európai Tanácsot is, amiért eddig nem voltak képesek megrendszabályozni a magyar kormányt. Felszólították az EU két vezető testületét, hogy lépjen előre a jelenleg is zajló, 7. cikk szerinti eljárásban, és a pénzbeli támogatásokat kösse feltételekhez. A kifizetések megvonását az ellenzékhez tartozó magyar képviselők is sürgették.

Egyes felszólalók a demokráciára, a jogállamiságra és a médiaszabadságra más országokban is leselkedő veszélyre figyelmeztettek, mások viszont védelmükbe vették a magyar jogalkotást, és tiszteletet követeltek a nemzeti intézmények által hozott döntéseknek. A bizottságot képviselő Vera Jourová az Európai Bíróság döntését várta, hogy a kifizetéseket a jogállamiság betartásához lehessen kötni. Az Európai Parlament idén tavasszal az „LMBTQ-közösség szabadságának zónájává tette az EU egész területét” és most azt követelte a bizottságtól, hogy lépjen fel annak érdekében, „hogy az uniós LMBTQ-stratégiát minden tagállam ültesse át a gyakorlatba”.

A 459 szavazattal, 147 ellenszavazat és 58 tartózkodás mellett elfogadott állásfoglalásukban az EP-képviselők az Európai Unió Alapjogi Chartájában, az Európai Unióról szóló szerződésekben és az unió belső piacáról szóló jogszabályokban rögzített jogok egyértelmű megsértéseként írták le a magyar „gyermekvédelmi” törvényt. Az alapvető jogok fokozatos leépítése felé tett lépésnek nevezték, kijelentve, hogy az államilag támogatott LMBTQ-ellenesség és a félretájékoztatási kampányok a magyar kormány politikai cenzúrájának eszközeivé váltak. A képviselők felszólították az Európai Bizottságot, hogy a magyar jogszabály ügyében indítson kötelezettségszegési eljárást, a tagállamokat pedig arra kérték, hogy ha a bizottság nem lép, akkor maguk terjesszék az ügyet az Európai Unió Bírósága elé, továbbá nyújtsanak be kérelmet a strasbourgi székhelyű Európa Tanács égisze alatt működő Emberi Jogok Európai Bíróságához.

Ezeket a rendkívül erős mondatokat nem lehet pusztán a kevés politikai felelősséggel rendelkező képviselők heveskedő megnyilvánulásának, viselkedésének minősíteni. A kritika nemcsak a szóban forgó magyar törvénynek, hanem a magyar kormány évek óta tapasztalt konfrontatív, provokatív irányvonalának szólt. A legtöbb uniós politikus láthatóan elveszítette a türelmét a magyar bel- és külpolitikával kapcsolatban, Mark Rutte holland miniszterelnök pedig eljutott a „kívül tágasabb” ajánlásáig. (Kizárási szankció persze nem létezik, csak az egyes kormányok kezdeményezhetik a kilépést – ahogy a Brexit esetében ez meg is történt.)

Sajátosan magyarázza az európai bírálatokat a Magyar Békekör nevű, harsányan Putyin-párti és az interneten igen aktív propagandát folytató szervezet. Nyilatkozata szerint „a NATO és az Európai Unió összehangolt politikai támadást indított Magyarország ellen, hogy véget vessen együttműködésünknek Kínával és Oroszországgal. Azt akarják elérni, hogy Magyarország felmondja a Paksi Atomerőmű bővítéséről Oroszországgal, és a Belgrád–Budapest vasútvonal felépítéséről, valamint a Fudan Egyetem magyarországi létesítéséről Kínával kötött szerződést. A nyugati szövetségi rendszer, melynek hazánk tagja, azt követeli tőlünk, hogy vágjuk el a szálakat kelet felé, és maradéktalanul vessük alá magunkat a NATO akaratának”. Támadásról, alávetésről természetesen nincs szó, a szövetségi hűség viszont érthető elvárás, alapvető kötelesség.

Sokakat meglepett, hogy egy jó focimeccsért távoli földrészekre is elrepülő magyar miniszterelnök a szivárványos hangulattal fenyegető müncheni német–magyar labdarúgó-mérkőzés megtekintése helyett az olasz szélsőjobb vezérével vacsorázott, a vitatott törvény megvédését pedig a brüsszeli politikában kilenc év alatt bőséges tapasztalatokat szerzett igazságügyi miniszterére, Varga Juditra bízta. Egy héttel ezelőtti Facebook-bejegyzésében a miniszter a bírálatokat tiszteletlen megnyilatkozásoknak nevezte, amelyek „mind a rég letűntnek hitt gyarmatosító beidegződésekből és a felsőbbrendűség hamis elgondolásából következnek”.

Az EU-tól érkező kifizetéseket a jogállamiságra vonatkozó feltételrendszer teljesítéséhez kötő mechanizmus 2021. január elsején lépett életbe. Két tagállam, Magyarország és Lengyelország, 2021. március 21-én az Európai Bíróság elé vitte az ügyet. Pár nappal ezelőtt felröppent a hír, hogy „komoly aggályok merültek fel” a magyar helyreállítási tervvel kapcsolatban, megfelel-e az uniós jogszabályoknak. Varga miniszter feltételezése szerint ennek oka a vitatott magyar törvény. Brüsszelből érkező hírek szerint valójában a korrupció megelőzéséhez szükséges garanciák hiányosak, elvárják, hogy minden tagállam kiépítsen és működtessen egy olyan nyomon követési rendszert, amely hathatós „az összeférhetetlenség, a korrupció és a csalás ellen”, továbbá kérik a magyar kormánytól, hogy fokozza a korrupcióellenes intézkedéseket, többek között „az ügyészi erőfeszítések fokozásával és a nyilvános információkhoz való hozzáférés javításával, továbbá erősítse a bírói függetlenséget”. A tét hatalmas: a támogatási program 2511 milliárd forintos összege.

Az Orbán-kormányt nem érhette váratlanul a sok éles bírálat. 2010-es győzelme óta az Európai Unió tagállamainak többségével voltak már kisebb-nagyobb kormányzati szintű konfliktusai. Ilyesmi a szigorú felügyelet alatt álló szovjet blokkban elképzelhetetlen volt, de egy demokratikus közösségben természetes, hiszen a gazdasági érdekek sok esetben ütköznek, és a kormányok a kül- és belpolitikai cselekvés terén is különféle utakat követnek. Sajnos azonban mind gyakoribb, hogy az EU vezető testületei, így a Kormányfők Tanácsa, a napi ügyeket irányító bizottság és az összes választót képviselő Európai Parlament, valamint a tagállamok politikusai, illetve diplomatái a magyarországi demokrácia általános helyzete miatt fejezik ki fenntartásaikat. Visszatérő téma a médiatörvény és következményei, a sajtószabadság helyzete, az egyoldalú tájékoztatás, az Alaptörvény állandó módosítása, a jogállamiság sérülése, a parlament működése, a korrupció, különösen az EU-tól érkező pénzügyi támogatások felhasználásában, a kormány befolyása az igazságszolgáltatásra, a választójogi törvény és annak rendszeres módosítása.

Történészként és külpolitikusként engem különösen zavar a mind látványosabb keleti orientáció és annak stratégiai, gazdasági, pénzügyi és kulturális vonatkozásai. A bírálatokban időnként vannak túlzások, sőt téves állítások is, vitathatatlan azonban, hogy van alapjuk, és nem valamiféle világméretű elfogultság, ellenséges érzület áldozata az a nemzet, amelyet 1956, majd az 1989-es politikai földrengés nyomán világméretű szimpátia és megbecsülés övezett.

Az elmúlt jó tíz évben kapott a magyar politika sok bírálatot, jogosat is, túlzottat is, alaptalant is. A magyar kormány egyes hazai támogatói szeretik azzal magyarázni az integrációs intézményekkel kialakult vitákat, hogy a mai EU letért az alapító kereszténydemokraták útjáról, de még az 1990-es évek 12 tagú Európai Közössége is más volt, mint a mai, úgymond balliberális dominanciájú testület. Ebben is van igazság, de a mai magyar politika is nagyon eltér a harminc évvel ezelőttitől. Szerintem is helyes a fiatalkorúak, a 18 (vagy csak a 16) év alattiak védelmezése a pornográfiától, a szexuális tartalmú hirdetésektől és propagandától. Semmiféle belpolitikai számítás nem igazolja a gyermekek szexuális és mentális bántalmazását, a pedofíliát egybemosni a homoszexualitással vagy csupán a nemi felvilágosítással. De indokolatlannak és kontraproduktívnak tartom, hogy ennél a törvénynél csordult ki a pohár, „borult ki a bili”, míg sokkal vitathatóbb és/vagy súlyosabb politikai lépések csak korholást, szankciókkal nem fenyegető bírálatokat váltottak ki.

A minden korábbit meghaladó intenzitású bírálat közvetlen kiváltó oka a sajátos szóhasználattal közösségnek nevezett „LMBTQ” szexuális orientációnak a legutóbbi években a nyugati világban elhatalmasodó valóságos kultuszával magyarázható. Az ún. LMBTQ-jogokra fordított kiemelt figyelmet én is indokolatlannak tartom, amikor ennél nagyságrendekkel súlyosabb problémákkal néz szembe a világ. Ráadásul benyomásom szerint a magyar társadalom többsége ebben a vitában a kormány mellett áll, nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a mostani külföldi bírálatdömping nem a magyar kormány, hanem az EU népszerűségét csökkenti. Lehetséges, hogy ez is volt a törvény célja?

A cikket Jeszenszky Géza történész, egyetemi tanár, diplomata írta, aki az első szabadon választott magyar kormány külügyminisztere volt.

(Kiemelt kép: Nemzeti konzultációt promotáló plakát a Blaha Lujza téren, 20201. július 7-én. Fotó: Merész Márton / 168.hu)