Nagy N. Péter: Magukban beszélők

Legtöbbször villamoson találkoztunk velük, ott van elég hely meg ember, akinek mondhatják. Magukban beszélnek, de nagyon hangosan. Szükségük van a sok emberre, hogy legyen, akitől nem várnak választ, éppen ellenkezőleg. Hol kigombolkozva, hol a kelleténél három-négy réteggel többe csavarva, sohasem arányosan öltözve, de mindig nekimelegedve mondják a magukét a magukban beszélők.

Hogy jöttek a párttitkárok meg az ávósok, és elvettek mindent, de miért van az, hogy máig nem adják vissza, pedig az még a bolsevikben volt. Hiába megy be a hivatalba, kidobják, vagy be sem engedi a rohadt munkásőr a portán...

A másikat elsőre privátban fosztották ki, az a tetvedék szartalicska meglopta, elment pénzért fűvel-fával, a pereputtya meg kiforgatta őt a lakásból, kirakta, hiába ment a tanácsra, de majd kicsinálja őket, nem mondaná, ha nem így lenne…

Őt az orvos nem százalékolta le, mert pénzt akart, így rokkantan aztán meg honnan raboljon, a szomszéd is elvitt mindent a lakásból, ápolónőt oda most már be nem enged, de ki ad így munkát, hát az orvos biztosan nem...

A másiknak meg a gyerekénél van mindene, de a cafkája nem engedi, hogy odamenjen, ráküldi a verőket, meg egyébként is jönnek a külföldiek, és megint elvisznek mindent, a háborúban is ez volt, mondta az apja...

Gyakran hihető, igaznak tetszik, amit mondanak.

Olyanok ők, mint a szirének, nem szabad odafigyelni, mert nem tudsz elszakadni tőlük. Mert érezni, hogy van igazság abban, amit mondanak, de valóság, élet sajnos nincs.

Mindig van a monológokban valami politika is.

Ahogy a nyilvánosságunk is egyre inkább emlékeztet a magukban beszélők érintkezési kultúrájára.

Csakhogy megfordul József Attila tétele, és mondják ugyan a (részben) igazat, akár a villamoson, akár a mikrofonok mögött. De ebben sincs élet, kapcsolódás a valósághoz.

Forgács Simonnak, az Iparművészeti Egyetem vizuális komunikáció-videó szakos hallgatójának diplomamunkája 2010-ből
Fotó: Népszabadság-archív / Teknős Miklós

Akár innen, akár onnan mondják. Az egyik szándékosan lopja ki az életet a beszédéből, a másik nem tudja belevinni.

Mert igaz ugyan, hogy a hatalmon lévők kirabolták a demokráciát, a legkörmönfontabb módszerekkel kisemmizték az embereket a saját életükből, hogy aztán még csak nem is csendben, nem is az éj leple alatt, hanem hangos káromkodások közepette, hogy mennyit kell cipelni, széthordják maguknak az országot, ahogy az is igaz, hogy hülyét csinálnak a szavakból, rezsit, idegeneket, migránsokat, vesztes baloldalt, Brüsszelt motyognak szuper erősítőkkel, hangfalakkal felnyomva, közben úgy költenek, mint a részeg ember, aki mindenre ad rengeteget, amire nem kéne, és semmire, amit otthon várnának, és rémülve látjuk, hogy belekötnek mindenkibe, aki a barátunk lehetne, és barátkoznak olyanokkal, akikkel egy közös mozdulatunk nincs, de nekik annál több.

Rájuk olvassák ezt folyton, hisz igaz is, de nem hat valóságosnak.

Igaz, de nem igazi. Olyan, mint a magukban beszélők szónoklatai, amelyből soha nem derül ki, hogy eközben hol voltak ők, gondoltak-e valami újat, bátrat, valamit, amit addig nem, mert lám, a régiek hova vezettek.

Ahogy az ellenzékiek valóságos tűzzel a szemükben csak egymást nézik, vágják persze a kötelező fákat is, de az erdő túl nagy és sűrű, nem látják a végét, főleg, hogy az emberek teli szájjal falják a zsíros nacionalista ingyenkosztot, Európa pedig pontosan fizeti ezt a kotyvasztott ételt, és valódi számlát nem kér.

Akkor pedig a kormányzat utazik a jól bevált különjárton, és odarendelt közönségének mondja eltökélten, hogy a Nyugatnak vége, innen jön az élet, az erő, és nem hagyjuk kiokoskodni a szánkból a sajtot. Ilyet persze igazi magában beszélő már nem mondana, hiszen se nem igaz, se nem valóságos, de viszont ehhez a betegséghez is hozzászoktunk a jelek szerint.

Az utazóközönség viszont dehogy mond már bármit is bármire, igyekszik inkább haza, hogy túl legyen az egészen. Tudja, hogy az egyik fajta magában beszélő a végén úgyis pénzt kér, azt a pillanatot kell megúszni, bár nagyon agresszívek néha, nincs menekvés előlük, a másik viszont olyan, hogy csak mondja, mondja, a végén úgy kell neki szólni, hogy már bent vannak a remízben, szálljon le szépen, menjen haza.

Ilyen most a menetrendünk, és meglehet bizony az is, hogy visszasírunk még némely magában beszélőt, mert ha nem nekünk szólt is, legalább volt valami igazsága annak, amit mondott.