Mátyás Győző: Bárki Béla és a karácsonyi vírusvideó

Stupid név volt, tudta ő is, de jobb nem jutott eszébe. Buliking.

Amúgy viszont volt benne igazság, mert egy idő után tényleg ő lett a király, Bárki Béla. Illetve a vállalkozása, a Buliking, a partyszervíz. Procc esküvő, fennhéjázó születésnapi party, hivalkodó céges banzáj, mindegy, csak látsszon benne a pénz. Kezdetben kellett a jó kapcsolat, de együtt járt általánosba valamelyik újburzsuj gyerekével, és ahogy mondani szerette, ő már a zsúrokat is piaci alapon szervezte. S ahogy az újburzsujok egyre szemérmetlenebbül gyarapodtak, úgy lett mind keresettebb ő is.

Kezdetben Béla ügyelt a minőségre, utánanézett, mi a menő világszerte, milyen trendek divatosak, és pár dologra megtanította a „hájláfjsztájlba” beletanuló parvenüket is. Nem a Tescoban beszerzett leértékelt árut kínált Beluga kaviár helyett, báránygerinc helyett meg nem valami olcsó tarját tálalt. Személyesen ügyelt arra, hogy a Moët & Chandon pezsgő ne pancs legyen, és nem torokkaparós szeszt szolgált fel a Jean Fillioux XO Moulin Rouge Cognac címén. A Béla tartotta a nívót, csak, mint mindig megjegyezte, azt nála meg kellett fizetni. Sokszoros áron. De hát a túlárazás újburzsuj körökben nem volt szentségtörés. Azt viszont már nem tűrték el, hogy fapados módszerekkel lopják meg őket.

A Buliking lett a partyszervezés Real Madridja. Nem azért, mert annyira jó volt, hanem mert újgazdag körökben partyt szervezni − bizalmi meló. Egy valóságos nemzetbiztonsági átvilágítás, mert hát mégis, látni, ahogy egy államtitkár teleokádja az aranyhalas akváriumot, vagy ahogy a négykézláb bégető nemzeti nagytőkést ostorozza egy domina.

Béla elérte, hogy menő dolog lett az ő cégét keresni. Ahogy megvolt a hely, ahol az újpénz lovagjai síelnek, vagy ahová ibizázni járnak, megvolt az is, hogy melyik edzőterembe van bérletük, és az is, kivel bonyolíttatják a partykat. Mindennek megvan az exkluzív bukéja, szólt a jelmondatuk.

És a Bulikingnek volt még egy, tulajdonképpen a véletlennek köszönhető specialitása. A műsor eredetileg természetesen a szokásos kommersz vegyes vágott volt; az éppen futó tehetségkutató döntősei kilóra megvéve, Harry Potternek öltözött bűvész, éjfél után pedig Lakodalmas Lali óbégattatta a nagyérdeművel a „Borvirágos éjjelen, sej” c. slágert. Aztán egy téli nap, mikor derékig takarózott hóval az ország, a haknibrigád elakadt valahol. Béla gondolt egyet, beöltöztetett pár pincért meg technikust, közéjük állt maga is, és előadtak valami élőképet arról, hogy néhány maszkos férfi kirámolja az Államkincstár feliratú mackót. A vendégsereg dőlt a röhögéstől.

Bélának innentől kezdve nyert ügye volt.

Ez lett a brand. Volt, hogy a rövid darab azt elevenítette meg, ahogy Nero az égő Rómát nézve dalolt, vagy ahogy a Keresztapa elveszi a vetélytárs kaszinóját, vagy Raszputyint, amint dorbézol a bordélyban.

Főként a dramoletteknek köszönhetően a Buliking annyira népszerű lett, hogy a „hájszoszájeti” tagjai már licitáltak, kinél szervízelje Béla a bulit. Karácsonykor az egyik legnagyobb hatalmú politikai vállalkozó nyert, és külön figyelmeztette Bélát, hogy „ő hangsúlyosan szeretné emelni a szenteste alkalmát az eredetiség fényével”.

Úgyhogy Béla hozatott egy színpadi emelőt, a nagyhatalmú figurának jelmezt varratott, ami valami ortopéd úr angyala s egy leharcolt óriás keselyű unortodox mixének tűnt. A koreográfia pedig az lett volna, hogy a maskarába bújtatott újgazdag figura „méltóságteljesen” ringva alászáll a magasból, majd szétosztja az ajándékokat.

Nem volt egyszerű mutatvány, el is próbálták rendesen, s mikor eljött a nagy nap, volt is ámuldozás, ahogy a reflektor fénye rávetült az aláereszkedő alakra. A földön négy segítő alig látható zsinórokkal tartotta egyensúlyban és terelte őt. Tátotta is a száját mindenki, a vendégek elismerő moraja kísérte a látványt. Igen ám, csakhogy hirtelen, időnek előtte felpattant a színpad elé helyezett hatalmas aranykalitka ajtaja és előtoppant belőle az egy szál rózsaszín masnival átkötött „művésznő”, hogy belekezdjen a Last Christmas c. örökzöldbe. Az egyik zsinórtartót, aki csak az utolsó pillanatban ugrott be helyettesíteni, annyira megbabonázta a látvány, hogy önkéntelenül elengedte a madzagot, mire az egész szerkezet egyensúlya megbomlott, a rántástól a csörlő kiakadt… a nagyhatalmú házigazda meg – mint valami eltévedt drón a sivatagi homokbuckába – egyenesen belefúródott fejjel a gigant ünnepi tortába. Csak a lábai kalimpáltak reménytelenül a torta romjai közül.

Bárki Béla azonnal sejtette, hogy nagy a baj. Nem is igazán amiatt, ami történt. Hanem azért, mert látta a temérdek vaku villanását, a telefonok fényét, a vendégsereget, ahogy önfeledten fotózott, videózott.

A nagyhatalmú újburzsoá politvállalkozó performansza szinte azonnal felkerült az összes létező közösségi csatornára, a Facebooktól a YouTube-ig. Tényleg úgy terjedt, mint valami vírus. Egy óra, és a fél ország már azon röhögött. Rekordot döntött a kommentek száma is. Voltak, akik csak hitetlenkedve viccelődtek a videókon, de voltak, akik Bélát egyenesen bátor lázadónak nevezték, aki merte nevetségessé tenni az önkényuralmat.

Mikor a vendégek felocsúdtak, és keresni kezdték, Bárki Bélát nem lelték sehol.

Azóta legendák keltek szárnyra, hogy Tibetben lett szerzetes, hogy raftingtúrákat szervez az Amazonason, vagy hogy cipőbolti eladó Norrköppingben.

De ezek csak amolyan karácsonyi mesék.