Martin József: Korai búcsú a bal-jobbtól

Új megosztottságok körvonalai rajzolódnak ki a politikai látóhatáron, ezért itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzunk  a hagyományos bal-jobb pártfelosztástól.  A valóság azonban az, hogy a londoni The Economist ezúttal is alapos elemzése inkább a kétségkívül meglévő és talán növekvő számú választóvonal számbavételére szorítkozik, miközben a bal-jobb szembenállás eltűnését jóval töredékesebben próbálja igazolni. Hosszabb távon persze ez is bekövetkezhet, de mivel ez a politológiai képlet legalább kétszáz éves múltra tekinthet vissza, egyik napról a másikra bizonyosan nem fog eltűnni a politikai süllyesztőben. Nézzük az új megosztottságokat, elsősorban a „falépítők korának” beköszöntét. A konzervatív-liberális hetilap szerzője szerint a kommunizmus összeomlása óta a „legnagyobb veszély”, hogy bezárkózó „nemzeti bástyákra” esik szét a mai világrend. S ki tagadná, hogy van mit sorolni: a globalizmus helyett „amerikanizmust” emlegető, a balti államok feladását megpendítő, az ígérgetésekben határt nem ismerő Donald Trump fölemelkedése nemzetközileg a legszámottevőbb jelentőségű, de persze hozzánk közelebb is szép számmal akadnak olyanok, akik úgy látják, hogy ebben a „ronda és fenyegetésekkel teli világban” a legegyszerűbb, ha a nemzetek falakat építenek, és így próbálják megállítani a külső hatásokat.

Ilyen érvek segítették hatalomra az „ultranacionalista kormányokat” – így a The Economist – Budapesten és Varsóban, de az elzárkózás bajnokai a szélsőjobb- és szélsőbaloldali formációkban, Ausztriától Franciaországig, Spanyolországtól Görögországig mindenütt megtalálhatók. Ők azonban egyelőre inkább falra festett ördögök, tényleges politikai hatalmuk alig van, s ha Trump elbukik a novemberi megméretésen, egy-két hónap múltán már aligha fogunk emlékezni rá. A befelé fordulás és a felelőtlen ígérgetés nemzetközi mércével mért legnagyobb sikerét eddig vitathatatlanul az Egyesült Királyságban aratta, sok-sok brit és még több európai nagy bosszúságára. Az angol kilépési vita jól illusztrálja azt, hogy egy új választóvonal – ez esetben az uniópártiság és az unióellenesség – átszeli a párthatárokat, hiszen a toryk és a munkáspártiak berkeiben egyaránt akadtak szószólói a két ellentétes álláspontnak.

Nagy-Britannia távozása több mint fontos magyar szempontból. Nem csak azért, mert megmutatta, hogy a következményekkel számot nem vető, csak belpolitikai haszonlesésre építő retorika milyen zsákutcába vezet: Cameron  volt brit kormányfőnek esze ágában sem volt hátat fordítani Brüsszelnek – a végeredmény mégis ez lett. A politikai folyamatok ugyanis soha nem számíthatók ki teljesen, s minél centralizáltabb egy állam, annál inkább így van ez – a jelek szerint erről egyre jobban feledkezik meg Orbán és szűkebb köre. A hatalmas kormányzati támogatással végig dübörgő népszavazási kampány után elkerülhetetlenül kerül vissza a középpontba az unióhoz fűződő viszony, szélesebb értelemben a piacgazdaság működési szabályrendszere, amely nálunk is megosztja a jobb- és baloldalt. Ez utóbbi mintha nem értené vagy nem akarná tudomásul venni, hogy a széles értelemben vett jobboldalon bőven akadnak olyanok, akik mélyen kiábrándultak a mai centralista, „haveri kapitalista”, Brüsszelt folytonosan ostorozó politikai gyakorlatból.

Másokkal együtt én is úgy gondolom, választást csak középről lehet nyerni Magyarországon, s még azt is hozzátenném, kiegyensúlyozott unióbarát elvekkel és a normális piacgazdaság, valamint annak ígéretével, hogy visszaállítják a fékek és egyensúlyok rendjét. A demokratikus baloldal némely üdvöskéje hiá­­ba közli mosolyogva, hogy ők nyernek majd, egészen addig, amíg nem találnak utat az Orbán-ellenes jobbközéphez, amíg nem vetnek számot a kormánynak az adósságcsökkentésben, a költségvetés stabilizálásában eredményes makrogazdasági teljesítményével – amely felülmúlja a páratlan mérleghiánnyal „büszkélkedő” egykori szocialista gazdaságpolitikát –, és nem találják meg az ellenszerét annak, hogy a ma kormányzók bármikor előhúzhatják a „Gyurcsány-kártyát”; nos, eladdig minden győzelmi fogadkozás hiú ábránd marad.

A falépítők és a nyitott világ híveinek világméretű küzdelmében a budapesti pengeváltások legföljebb ha csetepaténak számítanak. A nacionalista el- és bezárkózás ellenfelei nem tehetnek mást, mint hogy Hillary Clintonnak szurkolnak.