Klímabiztonság vagy klíma-reziliencia

Az elmúlt évek közvélemény-kutatási adatai szerint az Európai Unió lakossága, köztük a magyarok is, egyre fontosabb és aktuális biztonsági kérdésként tekintenek a klímaváltozásra. A klímavédelem mellett leginkább elkötelezettek és a biztonságpolitikai szakértők többsége igen pozitívnak látja e változást, vagyis alapvetően jónak ítéli, ha a lakosság biztonsági kérdésként tekint a klímaváltozásra. A leggyakoribb válaszaik arra kérdésre, miért jó, ha a lakosság biztonsági kérdésnek tekinti a klímaváltozást? Ezek általában a következők: Jó, mert a biztonsági kérdések mindig a társadalom érdeklődésének homlokterében vannak. Jó, mert a biztonsági kérdések kapcsán az emberek elfogadják a rendkívüli intézkedéseket is. S végül jó azért is, mert a társadalmak pozitív értékekkel azonosítják a biztonságot és a megoldandó problémák biztonságiasítását (szekuritizálását), biztonsági kérdésként való kezelését.

Bevallom, én magam e tekintetben a kisebbséghez tartozom, vagyis azokhoz, akik szerint bár vitathatatlanul korunk egyik legfontosabb kérdése az éghajlatváltozás, mégis el kellene kerülni a probléma hagyományos biztonságiasítását, vagyis azt, hogy a lakosság és a döntéshozók biztonsági kérdésnek tekintsék és kezeljék az éghajlatváltozással szembeni fellépést. A válaszom tehát egyértelmű és többszörös nem arra kérdésre, jó-e, ha a lakosság és a politikusok biztonsági kérdésnek tekintik a klímaváltozást? Döntően négy ok miatt tartanék rossznak egy ilyen fordulatot.

Egyrészt, mert biztonságpolitikai szakértőként – a többséggel szemben – egy-egy probléma biztonságiasítását nem tekintem pozitív előjelű lépésnek vagy változásnak. Sőt ellenkezőleg, meggyőződésem szerint a biztonságiasítás egyértelműen kudarc, annak nyilvános politikai és társadalmi beismerése, hogy problémát nem sikerült megoldanunk a normál politika keretei között, s mindig e sikertelenség kényszerít bennünket arra, hogy rendkívüli intézkedésekre, rendkívüli helyzetek deklarálásához folyamodjunk a legkülönbözőbb kérdések megoldása kapcsán. Másrészt szakmai szempontból azért sem támogatnék egy ilyen fordulatot, mert a tapasztalatok szerint a rendkívüli helyzetek és intézkedések hatékonyan nem tarthatók fenn túlságosan hosszan. Különösen nem lennének hosszan fenntarthatók a klímaváltozással szembeni fellépés esetében, amely nem egy néhány hónap vagy egy-két év alatt letudható hagyományos „ütközet” vagy „csata”, hanem egy olyan a társadalmi szemléletben és magatartásban is paradigmaváltást igénylő fordulat, amely a jövő normál politikájának lényegét kell, hogy képezze. Meggyőződésem, hogy a klímaváltozással szembeni rendkívüli helyzetek és intézkedések leginkább csak a klímaszorongás, a klímadepresszió és a klímapánik tömeges elterjedéséhez vezetnének, ezek pedig csak tovább nehezítenék a klímaváltozással szemben döntések meghozatalát és társadalmi elfogadtatását. Harmadrészt úgy vélem, hogy a rendkívüli helyzetek lényegi velejárói, hogy korlátozzák a társadalom és politika párbeszédét, önkéntes együttműködését (nem véletlen, hogy legszívesebben és legerőteljesebben a diktatúrák és autoriter rendszerek biztonságiasítanak), márpedig az említett szemléleti és magatartási paradigmaváltás sikere döntően attól függ, mennyire lesznek képesek a társadalmak konszenzussal elfogadni, s így saját döntésként tekinteni a klímaváltozással szembeni lépésekre. Végül negyedszer azt is látnunk kell, hogy a biztonságiasítás és velejáró rendkívüli intézkedések nagyon gyakran csupán tüneti kezeléshez vezet(het)nek, többek között a társadalmi vita és a szakmai szempontok háttérbe szorulása, illetve a rövidtávú megoldásokban való kényszerű gondolkodás miatt. Különösen nagy a veszélye ennek a klímaváltozás esetében, amelynek lehetséges lassítása/megakadályozása kapcsán még a normál politika keretei között is igen eltérő vélemények fogalmazódnak meg (klímaváltozás-tagadók versus klímakatasztrófa-hirdetők – hogy csak a két szélsőpontot jelezzem a széles skálán), függően attól, milyen információk birtokában/hiányában és alapján alakítjuk ki véleményünket és hozzuk meg döntéseinket e rendkívül összetett és bonyolult kérdés kapcsán.

Szemben tehát a társadalom és szakértők egy részének (talán többségének) álláspontjával, az én alapkérdésem úgy szól: lehet-e, kell-e és ha igen, hogyan lehet deszekuritizálni a klímavédelmet? Vagyis fenntartva a kérdés fontosságát és a társadalom fokozott érdeklődését a probléma iránt, megakadályozni a klímaváltozás hagyományos biztonságiasítását, vagy – ott, ahol szükséges – visszahelyezni a kérdés megoldását a „rendkívüliből” a „normál politika” keretei közé, a normál politika részévé tenni az klímaváltozás szembeni eredményes fellépés eszközeit, intézményeit.

Meggyőződésem, hogy lehet, különösen, ha a klímaváltozással szembeni fellépés két stratégiai eszközét és fogalmát, az klímaadaptációt (vagyis a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást) és a mitigációt (a klímaváltozás hatásainak enyhítését) kiegészítjük a klímaváltozással szembeni rezilienciával. A reziliencia olyan társadalmi, állami, intézményi és egyéni képességet jelent, amely lehetővé teszi a sokkhatásokkal és a tartós strukturális változásokkal való szembenézést és azok kezelését oly módon, hogy a társadalmi jólét megmaradjon, és ne kerüljön veszélybe a jövő generációinak öröksége sem. Mivel egy társadalom működése rendkívül komplex, így ellenálló képességének növelése is sok különböző (állami, kormányzati, gazdasági, civil, egyéni) szereplő együttműködését igényli. Ezen belül megítélésem szerint a legfontosabb egyfajta állampolgári tudatosság kialakítása, egy biztonságtudatos szemléletmód elsajátítása a biztonsággal kapcsolatos kérdésekkel összefüggésben. Vagyis az, hogy az egyén tisztában legyen a világunk és közvetlen környezetünk biztonsági kihívásainak, jelen esetben a klímaváltozásnak a sajátosságaival, képes legyen azokat felismerni, és tudjon rájuk reagálni, ha a helyzet úgy kívánja vagy követeli. Ez persze azt is feltételezi, hogy az állam kellő mennyiségű, megbízható, szakmailag helytálló, ellentmondásoktól mentes, érthető és lényegre törő információkat osszon meg a szóban forgó jelenségről a legtöbb lehetséges fórumon, az állami oktatási rendszer intézményeitől kezdve, a közszolgálati tájékoztatási csatornákon keresztül, a transzparens állami stratégiákat kidolgozó kormányzati intézményekig. Kulcsfontosságú, hogy nyitott legyen és támogassa a biztonsági kihívásokról folyó szakmai vitákat, s hogy a társadalmi konszenzus létrejötte érdekében partnernek tekintse a szakmai véleményeket megfogalmazó nem állami (civil vagy magán) szervezeteket, s érdemben – s ne a hatalmi logika és erő, vagy napi politikai szükségletei alapján – reflektáljon álláspontjukra akkor is, ha tőle eltérő véleményeket fogalmaznak meg.

Mivel a felmérések szerint a magyar társadalom túlnyomó többsége ma leginkább a tudósok véleményének hisz, ha a klímaváltozásról van szó, a klímaváltozás elleni fellépés stratégiájának megalapozásában a tudomány képviselőinek a felelőssége is rendkívül nagy. Megítélésem szerint négy olyan területe van a klímaváltozással szembeni fellépésnek, ahol a magyar tudomány képviselőinek főszerepe kell, hogy legyen. Egyrészt az éghajlatváltozás tudományos vizsgálata és kutatása terén, ahol a legnagyobb nehézséget – a jelenség komplex és bonyolult, több eltérő tudományterületet is érintő jellege miatt – a stabil és egységes tudományos konszenzus kialakítása jelenti majd. Másrészt az klímaváltozásról felhalmozott tudásnak a politika és a társadalom felé való megosztása terén, ahol az eredményeknek az állampolgárok számára is érthető, de a szakmai hitelességet megőrző közlésmód megtalálása jelenthet igen komoly kihívást. Harmadrészt az éghajlatváltozással szembeni fellépés lehetőségeinek feltárása terén, ahol – bármilyen nehéz is, de – figyelembe kell venniük a társadalmakat foglalkoztató egyéb súlyos problémákat is, s ehhez kell majd igazítaniuk javaslataikat. Végül negyedszer, hogy jogos szakmai aggodalmuk mellett is szakpolitikai válaszokat ajánljanak a politikának a klímaváltozás elleni fellépésre a biztonsági válaszok helyett. Vagyis, hogy ők maguk is elkerüljék a „szakmai klímapánikot”, mert ha ez nem sikerül, arra késztethetik a politikusokat, hogy rövid távú megoldásokban gondolkodjanak. Ezek pedig drágák és nem is hatékonyak. El kell érniük, hogy a társadalom és a politikusok jó döntéseket hozzanak, amelyek hosszú távon lesznek gyümölcsözőek.

A cikk a 168 Óra 30. számában jelent meg.

(A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének vezetője, a Magyar Éghajlatváltozási Tudományos Testület (HUPCC) alapító tagja)

(Kiemelt képünk illusztráció Fotó: Pozsonyi Roland )