Lájkvadászok

– Rémület: szinte már az egész életünk a „tetszik” gomb köré rendeződik.

– Legalábbis sokaknak – igen. A Facebook nevű monumentális online színpadon muszáj smúzolni.

– És ott mindenki a legelőnyösebb oldalát igyekszik mutatni?

– Bizony. Sőt. A Facebook remek manipulátor: meg is követeli a saját magunkról körültekintően kialakított kép folyamatos menedzselését.

– Ez vezet posztolási kényszerhez?

– A másik oldalon meg lájkolási kényszerhez. A kényszerposztoló számon tartja, ki nyom lájkot rá. Kötelességből is tetszikezünk, nehogy megsértődjön a másik, vagy ne gondolja, irigységből nem csatlakozunk az üdvtáborához. Azért is lájkolhatunk, mert viszontlájkot várunk.

– Sokszor látom a FB-on, valaki felrak egy képet, egy posztot, aztán gyorsan leveszi, rögtön újakat tölt föl. Tudom: azért cserélte a bejegyzését, fotóját másra, mert nem kapott elég lájkot az előzőkre.

– Ez tipikus, igen. A Facebookon alapvetően lájkokra vadásznak akár azért a tizenöt perc hírnévért is, amíg begyűjtik az elismerő kattintásokat, egyetértéseket. Egyébként a lájkfüggők közül sokan csupán kevesekkel tartanak kapcsolatot a való életben.

– És a való életben nem hívják föl ismerőseiket sorra, hogy elmondják, mit reggeliztek, hol ebédeltek, este mit főznek majd, és mennyi kalóriát égettek aznap.

– De a kvázi nyilvánosságban egy vélt elvárásnak felelnek meg egy vágyott tökéletes megjelenéssel.

– Nevezzük őket netcelebeknek.

– Jó szó, de nem feltétlenül igaz rájuk. Hiszen pusztán szánalomból is lájkolhatják őket.

– A kóros önimádók túlzásba viszik a szelfizést is.

– Így hát a szelfizés biztos módja annak, hogy megutáljanak minket. Önképünket ezekkel a túlzásokkal mi magunk torzítjuk. A Facebook egy vágyott önkép elhitetésére kínál lehetőséget.

– Önbecsapás. Önámítás.

– Önzár is: az illető esetleg fél kibújni a virtuális teréből, zárkózottabb lesz, mert attól tart, a valóságban kiderül, szürkébb a szürkébbnél. A Facebook így aztán tartósíthatja a hazugságokat és a szorongást is a lebukás miatt. Másfelől a Facebookon nincs metakommunikáció. Akkor is odatehetek egy mosolyjelet, ha éppen zokogok. Miközben a valóságban mindent meghatároz, ahogyan metakommunikálunk: ön most pontosan tudja, mit gondolok önről, mert látja a pupillámat, amely leadja az „igazi lájkot”, hogy egy jót beszélgetünk.

– Nekem a Facebook egy refeudalizált nyilvánosságnak tűnik, ahol magunkat ünnepeltetjük.

– Annyiban igen: sokan úgy vélik, a facebookos posztjaikra kapott lájkok száma azt mutatja, mennyit érnek, és másokat is „tetszikmennyiségben” mérnek. Szörnyű, amikor valaki fel is hív: „Kitettem az új FB-fotómat, de te még nem lájkoltad!” Ő az, aki a valós életben talán nem kapja meg azt a visszajelzést, amely egyensúlyba helyezné. Lehet, hogy gyerekkorában rossz útravalót kapott, azt hallotta a környezetétől: „Te soha nem fogsz jól kinézni.” A Facebook révén mindezt kompenzálja.

– Bevallom: magam is beleestem a Facebook csapdájába. Eleinte olyanokat is visszaigazoltam ismerősként a lájktársadalomban, akikhez semmi közöm a valós életben. Ma már fogom a fejem, hogy ismeretlenek családi életét is nézhetem a közösségi médiatérben, s arra vagyok kötelezve, hogy idegeneknek gazsuláljak.

– Miért lenne kötelező a hízelgés? Ez éppen az a világ, ahol a kapcsolatok egy egérkattintással elrendezhetők. Egyik Z-generációs fiatal barátomnak van egy módszere erre: amikor a Facebook feldobja az aznapi születésnapos ismerősei nevét, mérlegel, kit köszöntsön föl, kit töröljön. Utóbbinak úgysincs nyoma. Különben a valóságban – kutatások igazolják – maximum százötven emberrel tudunk valódi kapcsolatban lenni. Ennyit tudunk fejben tartani, és követni, mi van velük.

– Aki nincs fenn a FB-on, az gyanús? Fél a nyilvánosságtól?

– Nem feltétlenül. Sőt ma már van egy új elitizmusa is a Facebook-kerülésnek: megengedhetik maguknak a távolmaradást. De én például szociálpszichológusként nem tehetem meg, hogy ne legyek a FB-on, hiszen azzal ignorálnám a társadalom egy rendkívül nagy részét.

– Amerikai pszichológusok megállapították: ennek a giga valóságshow-nak négy főszereplőtípusa van. A láthatatlan kukkoló, aki csak figyel a „Fészen”, megbújik, csöndben van. Az informátor, aki híreket továbbít, bármihez hozzászól, belebeszél. Az önimádó, „énénén”-hevületű, aki alig lát tovább saját magán. A negyedik a „modern evangélista”, a tanítószándékú, aki tudást közvetít.

– Szerintem sokkal több szereptípus van. Nem lehet keretekbe szorítani a közösségi médiahasználók attitűdjeit. Ráadásul a Facebook teljesen újraalkotta a csoport fogalmát – speciális hasonlóságok mentén. Mondjuk, évszázadokkal ezelőtt azok voltak az ismerőseink, akikkel együtt laktunk az aprófalvakban: akadt köztük szép, okos, buta, csúnya, cipész, méhész, fiatal és öreg. Most globális törzsek vannak. Ha én egy spenótrajongó Rahmanyinov-fan vagyok, a FB-on biztosan rátalálok azokra, akik világszerte ugyanezért a kettőért lelkesednek.

– Ha a hasonlóság mentén szerveződünk, akkor szegregálódunk is?

– Így van, és ez nem jó. A közösségen belüli hype-ok – divatok, trendek – megerősödnek, ám a közösségek között nincs áramlás, nem formálja egyik a másikat.

– Kijelenthető: újraszervezi a társadalmat a Facebook?

– Az rossz és veszélyes lenne. De az igaz: komoly hatással van az életünk szabályaira. Azt gondolom: a nyilvánosság rendszerváltása zajlik. A média – tévé, rádió, újság – eddig formális volt és „top-down”, azaz felülről szerveződő, most meg informális és önszerveződő. Elképesztő terjesztésre képes a neten a tömeg – hírekkel, mémekkel, politikai dokumentumokkal, lásd WikiLeaks. Fontos pont a történelemben, a globális kommunikációban az Arab Tavasz: először fordult elő, hogy több tízezres civil csoportok „real-time” kommunikáltak egymással a hatalom megdöntéséről. Nem véletlen, hogy az Arab Tavasz hatására egy apuka Facebooknak nevezte el a gyerekét. Bár azt nem sikerült kiderítenem: a kis Facebook fiú vagy lány?

– Sajnos a Facebook – itthon mindenképpen – politikailag is rögzíti a törzsek határait. Azokat jelöljük vissza, akikkel egy nézeten vagyunk. Egymás között köröztetjük a véleményünket. Én ezt riasztónak tartom.

– Egyetértek: a szakadék nem digitális, hanem kulturális. Hogyan is érthetné a másik véleményét az, aki bezárkózik azok körébe, akikkel azonos a nézetük? Azt feltételeznénk, a Facebook kinyitja a világot. Valójában még jobban bezár minket. Ma sokkal többet foglalkozunk a magunk megfogalmazásával és narrálásával, mint mások olvasásával.

– Néhány hete teniszversenyt szerveztünk régi gimnáziumi osztálytársammal. Saját Facebook-oldalamon is hívtam baráti versenyzőket. Alighogy kitettem a tenisz posztot, máris özönlöttek a személyre szabott hivatalos FB-hirdetések az oldalamra. Például: fölhívták a figyelmemet, a lakásomtól hány méterre van egy jó teniszütőbolt. Melyik a legjobb sport webshop. Hol kapok akciós teniszszoknyát. Vagyis mindent tud rólunk a Facebook. Mintha egy marketingóriás monitorozna minket – kérésünk ellenére szintén törzsekké szervezve bennünket.

– Nagyon izgalmas, amit mond. A FB pontosan ezekkel az ajánlásaival – teniszütő, ismerősök, csoportok, események – válik testközelivé, s közben nem vesszük észre: a Facebook valójában egy vállalat. Míg régen a barátainktól tudtuk meg, milyen jó kis francia kávézó nyílik Pesten, most a Facebook jelzi: hatvanhét ismerős lájkolta a francia kávézót.

– Manipuláció.

– Persze. És egyetlen célja van: a profit.

– Tehát mindannyian a Facebook vállalatnak dolgozunk?

– Abszolút.

– Akkor a Facebook vállalattól „bérelt” saját FB-oldalunk mitől lenne privát oldal?

– Tekinthet a Facebookra a hálózat tagja úgy is: ez az ő kertje, az ő döntése, hogy kiteregeti a bugyiját, hiszen tudja, mindenki látja majd, aki arra jár.

– Tulajdonképpen áruba bocsátjuk az intimitást a Facebookon?

– Azt hiszem, igen. A Facebook egy olyan hírfolyam, ahol nem lokálisak vagy globálisak a hírek. Ott az is hír, hogy a harmadik narancstorta végre sikerült. És az is, hogyan néz ki a Plútó bolygó, a miniszterelnök lemondott-e, milyen új könyvet adtak ki. Az informális média azt a változást hozta: a magánember is kezel már – lájkol, megoszt – nyilvános hírt, s ezzel megerősíti annak a hírnek a terjedését. De mások magánhírét is kezeli, megosztja a többiekkel a privát posztokat. A bennünk rejlő társas intelligencia modul miatt pedig nekünk különösen fontos: mi van a hozzánk közelállókkal, történt-e valami olyasmi, amiről mindenképpen tudnom kell. Ezt a FB nagyon kiszolgálja.

– Függővé is tesz. Ma már a Facebook-dependencia és a szelfizés is hivatalosan mentális zavar. Utóbbinak külön nevet is adtak a pszichiáterek: szelfitisz.

– Mivel a Facebook világában túl gyorsan dőlnek meg a tabuk, szabályok, túl gyorsan jön és megy a divat, valójában az veszi el az energiánkat, hogy folyamatosan át kell állítani magunkat, a profilképet, a szelfit, hogy megfelelőnek érezzük magunkat a Facebook nevű „második életben”. Akinek azonban az életét kitölti más, a Facebookot háromdimenziós telefonkönyvként használja. Én is törekszem erre. Persze még olyan orvossal sem találkoztam, aki a FB-on időzött volna, a munka közben szelfiző doktor képe pedig egyenesen rémisztő lenne. Régen az ismerősünk, akivel összefutottunk, mondhatta: „Hallom, lediplomáztál.” A Facebook óta ez így hangzik: „Látom, lediplomáztál.” Sokkal érdekesebb lesz az a beszélgetőtárs, aki nem posztol és szelfizik folyton, akitől még tudunk kérdezni. Kétségtelen: a Facebook felerősíti a társadalom változásait, ám azt én döntöm el, mennyire veszek részt benne. Kiírhatom a Facebookra, hogy utálom a Facebookot, akkor is a Facebookra írtam ki.