Készek a végsőkig elmenni

– Hogyan született meg a film?

– Öt évig dolgoztam rajta Grant Heslovval, a forgatókönyv társszerzőjével, a film koproducerével. Ez nem olyasmi, hogy színészként egy jó forgatókönyvet találtam, és rácsaptam a lehetőségre. Miután megírtuk, gondok támadtak a film költségvetése körül. Aztán Barack Obama elnökké választása után a reményteli közhangulat miatt időszerűtlen volt a cinizmus, ezért leálltunk a filmmel. Ez ment egy évig, aztán úgy tűnt, az ember újra lehet cinikus.

- Milyen műfajba sorolná a filmet?

– A politika világában játszódik, de a háttér lehetne más is, mert a karakterek az igazán fontosak. Úgy éreztem, a politikában nagy a tét, kiélezettek a helyzetek. Mivel senki sem tudja, milyen műfajba sorolja a mozit, én magam filmdrámának nevezem.

– Ön Morris kormányzót alakítja, aki az elnökjelöltséghez vezető úton előválasztást próbál nyerni. Látszólag ideális politikus: jóképű, okos, megnyerő, karizmatikus...

– Az általam alakított szereplő a film alapjául szolgáló Farragut North című színdarabban nem volt benne. De úgy éreztem, érdekes lenne, ha a történetünkben szerepelne. Valóban ideális demokrata párti jelölt lenne, bár vannak hibái. Mint tudjuk, az ideális jelöltből nem feltétlenül lesz jó elnök. Nagyon nehéz mindkét feltételnek megfelelni, főleg olyankor, amikor a Fehér Ház az egyik, a törvényhozás pedig a másik párt kezében van.

– Mi volt a kulcs a hiteles ábrázoláshoz?

– Édesapám 2004-ben indult a kongresszusi választáson, és szerintem a legkevésbé sem élvezte a dolgot. Akkoriban a K-street című tévésorozat producereként sok időt töltöttem olyan politikai tanácsadók társaságában, mint Mary Matalin és James Carville. Ez is segített. De tudtam, hogy nagy kihívás lesz meggyőzően alakítani olyasvalakit, aki közhivatalt próbál szerezni. A politikusok esetében még fontosabb a kiállás, a személyiség erejének megnyilatkozása, a felemelt fej, a távolba néző tekintet, mint a színészeknél. Sokkal nagyobb ego kell ahhoz, hogy valaki politikus legyen, mint gondoltam.

– Hogyan látja a Ryan Gosling által alakított hataloméhes és bosszúvágyó fiatal médiastratéga alakját?

– Az ő sorsán keresztül meséljük el a történetet, ő a főszereplője ennek az erkölcsi tanmesének. Olyan ember, akiben megvan a képesség, hogy azzá legyen, akivé válni akar, és aki a sikerért végül a bukásával fizet. A sztori számomra a klasszikus történetmesélést idézi, ez tetszik benne.

– A film amerikai címe (Ides of March – Március idusa) Julius Caesar meggyilkolására utal?

– Amikor címet kerestünk a filmnek, adta magát, hogy a március 15-i előválasztás körül forgó történet miatt a Március idusát válasszuk. Úgy éreztük, nincs messze a shakespeare-i motívumtól az, ahogyan a rivális kampánymenedzserek – a Paul Giamatti és Philip Seymour Hoffman által alakított figurák – a főszereplő ellen törnek. De van, aki szerint én is lehetnék Caesar a filmben. Nyitva hagyjuk a nézők számára a cím értelmezését.

– A film egyik fő témája a hatalom vonzása és a kényszeres ragaszkodás hozzá.

– Nem könnyű a lejtőn megállni, mert a hatalmat megszerezni nagyon nehéz, így aztán senki nem akarja kiengedni a kezéből. Ráadásul manapság a kampányadományok miatt számos külső szereplő iránt válik elkötelezetté a jelölt. A hatalom bonyolultabbá lett, mert elsősorban a pénzszerzésről szól, illetve arról, hogy kit támogatnak a legtöbb pénzzel rendelkező szereplők. De nem lesz mindig így.

– A film végén összecsap Morris kormányzó és kirúgott média-tanácsadója, Steven. A tanácsadó tud egy titkot, amely tönkreteheti volt főnökét. Választania kell, hogy lelkiismeretére hallgat-e, vagy a győzelemért mindent megtesz.

– Granttel közösen írtuk ezt a jelenetet, és erre vagyok a legbüszkébb. Két sarokba szorított karakter, a tét óriási, és ők jellemükből adódóan készek a végsőkig elmenni. Ez a kegyetlen verbális összecsapás a film csúcspontja. Szórakoztató, ahogy ez a két figura szinte gyilkolja egymást. Imádom.

– Ez volt a negyedik film, amelyet írt és rendezett. Úgy tűnik, érett rendezővé vált.

– Nagyon gyorsan dolgozom, és úgy látom, ez a színészekből is a legjobbat hozza ki. Leginkább a nagynéném példájával tudnám leírni a folyamatot, aki csodálatos énekesnő volt. Karrierjének a végén megkérdeztem tőle: miként lehetséges, hogy most jobb énekes, noha nem tudja kiénekelni a hangokat? Azt válaszolta: „Mert már nem kell bizonyítanom, hogy tudok énekelni.” Mindig azt mondta: „Ha jó az alapanyag, csak elő kell adni.” Pontosan így voltam ezzel a filmmel: biztos voltam benne, hogy a forgatókönyv jó, és abban is, hogy remekek a színészeink és az operatőrünk. Az általam leginkább kedvelt rendezők – Steven Soderbergh, Alexander Payne vagy a Coen testvérek – munkáiban azt látom, hogy mindig szigorúan egy nézőpontot helyeznek előtérbe az ábrázolás során, és ezt én nagyon szeretem. Ezt a módszert követem magam is.

– Van valami, ami összeköti az ön által rendezett négy filmet?

– Nem tudnám megmondani. Az egyetlen kapocs köztük, úgy látom, hogy próbálok mindig más műfajban alkotni, amiképpen az általam legnagyobbra tartott rendezők is tették. Ha A hatalom árnyékában rögtön a Jó estét, jó szerencsét! után készült volna, mindenki politikai tematikájú filmek rendezőjeként könyvelt volna el, és ezt nem szeretném. Minden egyes filmem része a különféle műfajokkal való kísérletezésemnek.

– Mire a legbüszkébb tízéves rendezői pályafutására visszatekintve?

– Még nem igazán volt alkalmam ezen töprengeni. Nagyon büszke vagyok a Jó estét, jó szerencsét! című filmemre, amely a negyedik hatalmi ág felelősségéről szól egy olyan időszakban, amelyben a másik három éppen csődöt mond. És arról, hogy a média felelőssége is felmerül akkor, ha a hatalmi ágak megszűnnek megfelelően működni. Úgy éreztem, ez történt az iraki háború előtt is, mint ahogy a McCarthy-korszakban is. A film felfokozott háborús hangulatban született, a jobboldalon sokan hazaárulónak tekintettek miatta.

– Eltesz valamit emlékbe a forgatásokról?

– Minden filmem csapóját megőrzöm. És még valamit, általában a jelmezek közül, mert jól jön néha egy öltöny! (Nevet.)

– Nehéz volt összehozni a filmet?

– Nekünk kellett pénzt szerezni hozzá, mi magunk próbáltuk eladni a filmet a Santa Monica-i filmvásáron és az American Film Marketen. Leültem a különböző országokból érkezett potenciális vásárlókkal, és elmondtam nekik, miért több ez, mint egy sima amerikai politikai dráma. És mindig azzal próbáltam eladni, hogy a Vészhelyzetet hoztam fel példaként. A világszerte népszerű sorozat nézői egy kukkot sem értettek az orvosi szakzsargonból, de mindenkit megragadott a szereplők személyisége. Ha jók a karakterek, nem számítanak a külsőségek. Mindegy, hogy valaki tudja-e, miképpen zajlanak az előválasztások, ha a szereplők hitelesek.

- Hogyan látja a saját szerepét Hollywoodban?

– Amíg engedik, hogy olyan filmeket készítsek, amilyeneket akarok, folytatom. És ha ennek vége, akkor majd valami másba kezdek. Most hihetetlen felelősséget és belső sürgetést érzek, hogy elkészítsem azokat a filmeket, amelyek hitem szerint nélkülem nem valósulnának meg. Ezeket a kisebb filmeket nagyon nehéz elkészíteni, ezért senki nem foglalkozik velük. A hatalom árnyékában cíművel először a Warner Brothersnál kopogtattunk, ahol nem vállalták. Mint mondtam, mi magunk szereztünk pénzt, és a Sony közreműködésével terjesztjük a filmet.

– Mit jelent önnek Hollywood?

– Több mindent. Először is Clark Gable-t és Katharine Hepburnt.
A fénykorát élő, régi-régi Hollywoodot. Aztán a hatvanas évek közepének, a hetvenes évek elejének lázadóit. Hollywoodot sokan leszólják, de az igazság az, hogy mi azon kevés amerikai árucikkek közé tartozunk, amelyeknek több milliárd dolláros exportértéke van. Úgyhogy büszke vagyok arra, hogy a filmipar része vagyok.