Hollywood állatidomára
A magyar származású Hubert Géza Wells 1956-ban emigrált Amerikába. Mintegy nyolc évvel később az addig kisegítő munkákból élő fiatal Hollywood állatidomára lett. Madaraktól a nagyragadozókon át minden állatot idomított már. Tapasztalatait könyvben is összefoglalta, amely nemrég magyarul is megjelent Az állatidomár is ember címmel. Herskovits Eszter interjúja.
- Maradt még ép testrésze?
– Jaguár kivételével minden állat kilyukasztott imitt-amott, vagy épp a csontomat törte. De három napnál tovább sosem voltam kórházban. Ám ez ilyen hivatás, el kell fogadni a veszélyt. Nem hiszem, hogy sokkal veszélyesebben éltem, mint mások. Az utcán is a fejünkre eshet egy tégla.
- Akkor is így gondolta, amikor csonttöréssel feküdt a kórházban? Sosem jutott eszébe, hogy jobb lett volna „civil” foglalkozást választani?
– Nem, ha elölről kezdhetném, akkor sem változtatnék semmit. A munkám a hobbim és ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról. A filmforgatás – örök változatosság. Mindig más helyszínen dolgoztunk, más állatokat vittünk magunkkal, és persze a szereplők is változtak. Bejártam az állataimmal az egész világot. Ez megunhatatlan. Ehhez képest mellékkörülmény az, hogy az év 365 napjából néhány lábadozással telik.
- Feltétezem, anyagilag is megérte a kockázatvállalás: jó üzlet a hollywoodi állatidomárság?
– Nehogy azt higgye! A vállalkozásom bevételének hetvenöt százalékát vissza kellett forgatnom az üzletbe. Üzleti tanácsadóként senkinek sem javasolnám ezt a pályát. De – mint említettem – ez szenvedély: aki ezzel akar foglalkozni, azt úgysem lehet eltántorítani.
- Említette korábban: véletlenül lett filmes állatidomár. Akkor a szenvedély önnél később jött?
– Nem, a szenvedélyt én is „otthonról hoztam”. Egészen fiatalon már sólymokat idomítottam. A solymászattal szerzett ismeretséggel kerültem be Homoki Nagy István filmcsoportjába, ahol a legnagyobb mestertől, Szigeti Kálmántól tanulhattam a szakmát. Később Amerikában vettem egy leopárdot, és közös számra idomítottam a vizslámmal. Az egyik fellépésünkön figyelt fel rám egy hollywoodi rendező.
- Tulajdonképpen miből áll ez a szaktudás: ön is egyfajta suttogó? Vagy az idomárnak nem kell értenie az állatok nyelvén?
– Nekünk a viselkedésüket kell megértenünk. És ez nem csak fajonként különböző. Sokszor az egy alomból származó, azonos helyen nevelt állatok viselkedése is eltér. És persze ismernünk kell az egyes fajták korlátait. A kutyákat szinte bármire meg lehet tanítani, a nagymacskákat pedig csak az alapokra, vagyis mondjuk arra, hogy mikor támadjon. De említhetném példának a sólymot. Ennél az állatnál pontosan negyven nap a kiképzés ideje. Ezalatt megtanítható arra, hogy mindig mindenhonnan visszajöjjön a gazdájához.
- Azt mondják, ebben a szakmában hiába a profizmus, végső soron az állat viselkedése dönt. Önt sosem érték kudarcélmények?
– Dehogynem! Én mindig minden rendezőnek elmondtam: csak 95 százalékban vállalok garanciát a sikerért. A többi öt százalék az állaté. Egy alkalommal Kanadában forgattunk farkasokkal, de alig érkeztünk meg a forgatási helyszínre, amikor két nőstény tüzelni kezdett. Akkor tudtam, hogy mehetünk haza, ebből már nem lesz film. Máskor négyszáz tagú bivalycsorda indult felénk, én egy fa mögé rejtőztem, hogy el tudjanak futni mellettünk. De körülbelül tíz-tizenöt tehén kivált a csapatból és láthatóan felénk indult – félreérthetetlenül ellenséges szándékkal. Olyan sebességgel közeledtek, hogy gondolatban már lepergett előttem az életem. De ilyen gyorsasággal nem tudták bevenni a kanyart, így végül mégis mellettem futottak el. Szerencsém volt. Sokszor ez kell az életben maradáshoz.
