Hazai holokauszt
1944 márciusában, a német megszállás után kinevezett Sztójay-kormány három nap alatt tette magáévá a nácik igényeit: a zsidók hordjanak sárga csillagot, legyenek elkülönítve a keresztényektől, ne vehessenek részt a politikai és a gazdasági életben.
A csaknem félmillió áldozat összegyűjtése, őrzése, motozása, bevagonírozása és deportálása a történészek becslése szerint vagy kétszázezer hivatalos személy közreműködését igényelte. A városokban negyvenezer rendőr, vidéken húszezer csendőr, a polgármesteri, alispáni hivatalok munkatársai, szolgabírók, jegyzők, tisztiorvosok, bábaasszonyok (a motozáshoz), pénzügy-igazgatósági tisztviselők (az értékek lefoglalása végett), vasutasok, postások tízezrei működtek együtt a hatalmas hazai apparátusban. A kormány a vártnál is jobban teljesített.
Hitler azt ígérte, „a zsidókérdés megoldása” után majd kivonja csapatait Magyarországról, és helyreállhat a nemzeti szuverenitás. E manipulatív és hazug zsarolás „hazafias célhoz” kötötte a „népirtás” lefolytatását, indokolttá, sőt erkölcsössé maszkírozva a kollaborációt.
A magyar zsidóság teljes deportálásáról szóló végső döntés 1944. április 22-én született. Szentkúton együtt vacsorált Winkelmann SS-tábornok, Adolf Eichmann SS-alezredes és néhány beosztottjuk, valamint Jaross Andor magyar királyi belügyminiszter, Baky László és Endre László államtitkár. Őt, a házigazdát barátság és nézetazonosság fűzte „a deportálási szakértőhöz”. A történész szerzők – bármily abszurdul hangzik is – Eichmannt „tehetséges csapatépítőnek, humánerőforrás-menedzsernek” mondják, aki azonban egyedül, csupán a saját stábjával Magyarországon csődöt mondott volna. Idevezényelt, kis létszámú Sonderkommandójából hozzávetőlegesen húsz tiszt és tiszthelyettes „szakmunkájára” számíthatott csupán. Hazai segítők nélkül a feladat végrehajthatatlan volt.
Ám a magyar állam együttműködött. Segédkezett saját polgárainak a kiirtásában.
(Kádár Gábor–Vági Zoltán: A végső döntés. Berlin, Budapest, Birkenau. Jaffa Kiadó.)
Erdélyi S. Gábor
