Tárgyak

Minden az elhagyott autókkal kezdődött. Azokat nézte előbb hosszú percekig, majd a percek órákká duzzadtak, néha egy egész délutánt is ott rostokolt a roncsok mellett. Találgatta, hogy mi történhetett, miért maradt a családi kocsi az út szélén, miért hagyják, hogy rakódjon rá a por, a kutyák levizeljék a kerekeit, a suhancok meg tovább rongálják. Majdhogynem azt kérdezte Kálmán könnyes szemmel, miért hagyják meghalni. Mert az látszott, hogy a kérdéses jármű onnan a maga kerekén már el nem megy. Hiába hívnák a hatóságokat, csak a Kálmánék gondjai szaporodnának fel, és szinte biztos, hogy nekik kellene kifizetniük a büntetést.

Milyen büntetést?

Mittudomén, emelte fel a hangját a nővére. A parkolást, az engedély nélküli várakozást, városszennyezést, veszélyeztetést, igazán van miből válogatni.

Kálmán fura volt, ezt mindenki tudta. De rendben, mindenkinek van gyengéje. Ő a tárgyakért aggódott. Zita, a nővére gyerekként azért sírta ki a két szemét, mert tavasszal egy cinke nekirepült az ablaknak, és ott vergődött a kövön. Meg lehet gyógyítani, meg lehet gyógyítani, ismételgette hisztérikusan, és már az egész família őt vigasztalta. Kálmán meg úgy nézte, mintha egy tudós tanulmányozná az imént felboncolt békát egy sereg diák előtt. Igen, tehát ez az agónia. Kérem, jegyezzék fel az apró rángásokat, az izmok kényszerű összehúzódásait. A test fokozatosan kihűl, majd beáll az exitus.

Már harminc is elmúlt, amikor utolérte az empátia. Előbb az autók, aztán minden elhagyott vacak. Zita nem egyszer kapta rajta, ahogy megrendülten áll egy hajgumi, fél pár kesztyű vagy öngyújtó felett, amelyeket mások már arrébb rúgtak, megtapostak. És elég volt egy felületes pillantás is ahhoz, hogy bárki megállapítsa: jogosan. A hajgumi kinyúlt, a kesztyű kilyukadt, a kínai öngyújtó pedig kifogyott. Az ilyet nem éri meg újratölteni, próbálta elrángatni Kálmánt, mert már jött a busz.

Mások ebben a korban megházasodnak, gyerekeket nemzenek vagy beutazzák a fél világot, panaszkodott a közértben Zita. Az én öcsém meg, ez a mulya, siratja azt a sok bizbaszt.Kálmánnak ráadásul kérdései voltak a tárgyakkal kapcsolatban. De hát nem tett meg mindent az a hajgumi? Meddig szolgálta a gazdáját némán, hűséggel? Nem leste minden kívánságát? Nem pattant azonnal, amikor lófarokba kellett rendezni a haját? Most meg itt kell elpusztulnia? A hidegben, latyakban?

Nem nagyon lehet ezekre válaszolni az őrület jelei nélkül. Már azt is meg kellett szokniuk, hogy karácsonykor, amikor mások egymást ölelgetik a jól kifundált ajándékok miatt, Kálmán vádló tekintettel simítgatja ki az eltépett, összegyűrt csomagolópapírokat. És legtöbbször nem is maradt ideje másra. Szüleire, nagybátyjára, az öregekre.

Aztán persze Zita is egyedül maradt. Valakinek vigyázni kell erre a mulyára, mondogatta, bár nem nagyon kérte ezt senki. Még a szüleik se. Kálmán nem volt magatehetetlen, a munkáját elvégezte, csak néha haza kellett kísérni a környező utcákból, mert ha épp talált valamit, akkor hosszan töprengett fölötte. Gyakran esteledett be úgy, hogy egy játékautó eldobott kerekét nézte meg minden oldalról a fűben. Az utca fölött szálldosó nejlonzacskót, mely mintha a repülést próbálná meg újra és újra. Mintha csak egy hajszál választaná el az igazi szabadságtól.

Amíg nem hozza haza a szemetet, addig engem nem zavar, bökte ki végül Zita, amikor már többen noszogatták, hogy vigye el Kálmánt valakihez, körzeti orvos vagy pszichiáter, igazából mindegy is. Szedálják le, abból baj nem lehet.

Pedig akkor már nem volt sok hátra. Szeretném azt mondani, hogy volt valami különleges Kálmán halálában, de akkor hazudnom kellene. A karosszékben aludt el, mintha csak ottfelejtették volna. Talán még annyit érdemes feljegyezni, hogy amikor Zita a ravatalozóban felnyittatta a koporsót, az tűnt fel neki, hogy a test egészen közel húzódott a láda falához. Szinte odabújt. Zita fején egy pillanatra átvillant a gondolat, hogy botrányt csap, de aztán észrevette a temetkezési vállalat embereinek rémült arcát, így végül nem szólt semmit. Minek bolygatni azt, amit nem lehet? / Papp Sándor Zsigmond