Reformfáradtság

Erőszakos cselekmények kísérik az olasz választási kampányt, a rendezvényeken össze-összecsapnak a fasisztának titulált pártok hívei és az ország szélsőjobbra tolódásától ódzkodó csoportok. A feszültség a vasárnapi választásokat megelőző napokban valóban tapintható, a küzdelem egyre élesebb, s a tét is nagy. Nemcsak Itália következő négy évét határozhatják meg most, hanem alapvetően befolyásolhatják az uniós reformfolyamatot is, amelyet igencsak lassít a német nagykoalíció megalakítása körüli bizonytalanság.

Az előrejelzésekkel, amelyeket utoljára két héttel március 4. előtt tehettek közzé a közvélemény-kutató intézetek, igencsak csínján kell bánni, mert a bizonytalanok aránya harminc-negyven százalékra tehető. Így egyelőre minden nagy párt hisz a maga győzelmében. A háromosztatú, de négy nagy tényezőből álló olasz politikai palettán kellene az arányokat újra meghatározni. A jelenleg kormányzó középbal, amelynek élén a Demokrata Párt és a Berlusconihoz hasonlóan visszatérni kívánó, ám alkotmányos reformjába 2016-ban belebukó Matteo Renzi volt kormányfő áll, bő húsz százalékot szerezhet, szövetségeseivel együtt néhány százalékkal többet. Ez kevés az üdvösséghez. A jobboldalon a volt négyszeres miniszterelnök Silvio Berlusconi Forza Italia pártja 16, a vele együtt futó Északi Liga 13, néhány kisebb szélsőjobboldali pártocska még jó pár százalékot kaphat. Ez így együtt már jóval több mint harminc százalék, de aligha elég a parlamenti többség megszerzéséhez. Az elitellenes Öt Csillag Mozgalom (M5S) 27-29 százalékot is elvihet, azaz a legnagyobb frakciót képezheti, de nem lesz elegendő mandátuma a kabinet létrehozásához, s kérdés, kivel fogna össze, hiszen eddig minden közösködéstől elzárkózott. Igaz, az utóbbi napokban mintha módosított volna szigorú nézetein. Nem zárható ki, hogy az M5S végül összeáll az Északi Ligával, s akkor főhet Brüsszel feje, hiszen utóbbinak a vezére, Matteo Salvini lelkes híve a Brexitnek, s úgy véli, ha nem sikerül újratárgyalni az uniós alapszerződéseket, vagyis lényegében visszatérni az euró bevezetése előtti időkbe, akkor referendumot kell tartani az EU-tagságról.

Az M5S, amelytől az alapító komikus Beppe Grillo már elhatárolta magát, új karizmatikus vezérrel, Luigi Di Maióval a kapitányi székben szintén euroszkeptikus, ugyancsak új szerződéseket szeretne Itália javára, különös tekintettel a hiányra vonatkozó előírásokra, de az eurót már nem számolná fel. A nagykoalíció gondolatát pedig egyelőre elutasítja Berlusconi is meg a Demokrata Párt alapítója, Walter Veltroni is, aki egy minapi gyűlésen azzal érvelt, hogy patthelyzet esetén új választásokat kell inkább kiírni, mintsem a jobboldallal egyezkedni.

A végeredményt megbecsülni igyekvő szakértők dolgát azonban megnehezíti a tavaly elfogadott s így természetesen a gyakorlatban még nem vizsgázott új választási törvény is. Idén először vegyes rendszerben voksolnak az olaszok, a képviselőház 630 és a szenátus 315 tagjának 63 százalékát listáról arányosan, míg 37 százalékát közvetlenül, egyéni kerületben választják meg. Az Északi Liga északon, az M5S délen sok egyéni körzetben az első helyen végezhet, s elképzelhető, hogy a Demokrata Párt Nápolytól lefelé már egyetlen helyet sem szerez.

Az olasz viták érdekes összevetésre is alkalmat adnak. Míg Emmanuel Macron Franciaországban fényes győzelmet aratott tavaly az európai reformokra tett előretekintő javaslataival, addig Itália mintha a múltba révedne, s a régi időket sírná vissza. Ám erre is találni észszerű magyarázatot. Az elmúlt hét évben reform reformot követett, de az eredmény elmaradt, az olasz gazdaság növekedett ugyan, de nem érzékelhető ütemben, nem is érte utol a válság előtti önmagát, s ezzel szinte egyedül áll a fejlett ipari államok körében. A nagy átalakítási kísérlethez még Mario Monti professzor és volt uniós biztos kezdett hozzá 2011-ben, elsősorban a nyugdíjkorhatárnak a várható élettartamhoz igazításával. Ennek következtében a közpénzügyeket fenntarthatóbb pályára állította, az Európai Központi Bank pedig beavatkozhatott az olasz állampapírok hozamának csökkentése érdekében, s ezzel megfékezte a válságát. Aztán jött az önteltséget sugárzó Renzi 2014-től, aki a munkaerőpiacokat igyekezett rugalmasabbá tenni, az alkalmazás és az elbocsátás feltételein könnyített, minek következtében sokan jutottak határozott idejű munkaszerződéshez. Alkotmányos reformmal is próbálkozott Renzi, aki elsősorban a szenátus létszámát és jogosítványát nyirbálta volna meg, s a választások győztesét túlkompenzálta volna a kormányozhatóság érdekében. Népszavazásra bocsátotta a kérdést, s vesztett. Azóta a balközép kormány működését ideiglenesen Paolo Gentiloni irányítja.

A jelenlegi ellenzék éppen a reformok ellen ágál. Az Északi Liga visszavonná a munkaerőpiaci szabályozást, de hogy miért keletkezne emiatt több munkahely, arra persze nincs válasza. A Forza Italia, az M5S és a Liga is eltörölné a nyugdíjreformot, amitől persze a ma sem túl lelkes külföldi befektetőknek minden szál hajuk az égnek áll, mert hogyan is maradhatna kezelhető a GDP több mint 130 százalékára rúgó államadósság. Emiatt és a továbbra is ingatag bankrendszer miatt Itália továbbra is a gyenge láncszemnek látszik az eurózónában. Ám további adókedvezményeket, érdemi családtámogatást ígér Renzi, a minimális nyugdíjat 750 euróra emelné, a társasági adót 24-ről 22 százalékra vinné le. A La Repubblica című lap szerint ez több mint 60 milliárd euróba kerülne – a magyar nemzeti jövedelem majd kétharmadába. Berlusconi 23, a Liga 15 százalékos egykulcsos adórendszert vizionál, előbbi törölné az ingatlan-, az örökösödési és az útadókat, a nyugdíjminimumot ezer euróban állapítaná meg. Az M5S 780 eurós alapjövedelmet kínál mindenkinek, és okos nemzetről, innovációról, állami befektetésösztönzésről beszél, szintén közel 60 milliárdért.

A bevándorlást valamennyi erő korlátozná. A Demokrata Párt európai keretben gondolkodik, a lengyel–magyar magatartást élesen támadja, s az észak-afrikai országokkal kétoldalú megállapodásokra törekszik. Az Északi Liga hajthatatlan, az M5S is rájátszik a polgárok migrációellenes érzelmeire. Berlusconi viszont mérsékelt jobboldaliként, ellensúlyként jellemzi önmagát, s kormányfőként el tudná képzelni Antonio Tajanit, az Európai Parlament elnökét, aki Brüsszelben hatékonyan képviselhetné az országot. A Demokrata Párt Európát ajánlja megoldásként és válaszként a Liga és az M5S részéről érkező populista kihívásra. Olasz és külföldi elemzők szerint a bökkenő az, hogy az eurózóna francia–német ihletésű átalakítási folyamatába akkor kapcsolódhatna be érdemben a britek kiválásával harmadik legnagyobb uniós gazdasággá előlépő Olaszország, ha pénzügyeit szigorúan fenntarthatóvá tenné, s hozzálátna az alacsony növekedés, a magas államadósság, a gyenge termelékenység és versenyképesség, a fiatalokat sújtó munkanélküliség okainak feltárásához, s meg is tenné a szükséges intézkedéseket. / Blahó Miklós