Orbán leértékelődött győzelme

Rekordról és korszakos győzelemről szólt Orbán Viktor üdítően rövid győzelmi beszéde, mivelhogy mindig erről szokott beszélni. A Fidesz újabb mozgósítási akciót vezényelt le sikeresen. Politikusai az elmúlt hetekben immár teljesen nyíltan mutatkoztak a Kubatov-lista használata közben. Jól tudják, nem kell tartaniuk semmitől, és a szervezettségi fölény kirakatba helyezésével demoralizálni is próbálták az ellenzéket.

Európai választáson még sohasem volt 40 százalék feletti a részvétel Magyarországon. Ez a hazai csúcs az uniós országok összevetésében elmarad az átlagtól, az európai középmezőnyhöz elég. Ez azért is lényeges, mert Orbán európai ellenfelei maguk is jelentős választói felhatalmazásra hivatkozhatnak a jövőben. A Fidesz csaknem 1,8 millió szavazatot gyűjtött, soha ennyi voksot EP-választáson nem kapott egyetlen párt sem nálunk. Az elképesztő médiafölénnyel és engedelmes választási hatósággal megtámogatott kormánypárt ismét 50 százalék fölé került, miként az előző két EP-választáson, de a 60 százalékos álomtól elmaradt. Megint iszonyatos pénzt költött a kormányoldal az állampolgárok kontójára, de úgy látszik, a Fidesz támogatottsága ennél tovább még így sem növelhető. Itt húzódhat a határ.

Maga a győzelem kevesebbet ér, mint arra Orbán számított. Európában egészen más történt, mint amire játszott. Habár a két legnagyobb pártcsalád, az Európai Néppárt (EPP) és a szociáldemokraták (S&D) egyaránt jelentékeny veszteséget könyvelnek el, ez végül kisebb lett annál, mint amire korábban számítani lehetett. Az Orbán által hősként emlegetett Salvini formációja erősödött ugyan, ám a liberálisok és a zöldek szintén komoly pluszokat szereztek. Az sem valószínű, hogy a populisták európai egyesülése végbemegy, az oroszbarátok és az oroszellenesek közötti távolságtartás ugyanis fennmarad. S minden típusú nacionalistával szemben erős állások épültek ki a néppárti, szocialista, liberális és zöld pártokból. Miközben tehát Orbán és populista-nacionalista társai céljuknak megfelelően hozzájárultak az európai politikai térkép átrajzolásához, nyomulások mozgósította ellenfeleiket is.

A helyzet most úgy áll az új Európai Parlamentben, hogy a hagyományos „nagykoalíciónak”, az EPP-nek és az S&D-nek nincs többsége, de az „osztrák modell”, tehát a jobbközép és a szélsőjobb szövetsége matematikailag sem ad ki többséget. Orbán nagy terve, amire a választást feltette, irreálisnak bizonyult, pláne a Strache-botrány árnyékában. A legnagyobb frakció pozícióját megőrző EPP az S&D mellett elsősorban a liberálisokkal fog megegyezésre törekedni.

A többpárti egyezkedés megnyitja a bizottsági elnöki poszttal kapcsolatos vitát. Könnyen lehet, az EPP-nek csúcsjelöltet kell áldoznia, hogy megtarthassa a jelölés lehetőségét az Európai Bizottság élére. Orbán pár napja úgy tesz, mintha a királycsináló szerepébe került volna, holott a találgatások és háttéralkudozások hónapok óta zajlanak. Nélküle. Az EPP-ben felfüggesztett Fidesznek, amelyet Manfred Weber nem vár vissza a pártcsaládba, nem osztanak lapot. Már csak azért sem, mert az EPP a Fidesz nélkül is a legerősebb frakció maradna, viszont az alkupozícióját rontja, ha Orbánnal megterhelve kell a szocialistákkal és a liberálisokkal egyezkednie.

Orbán hónapok, sőt évek kemény munkájával kijátszotta magát a legerősebb európai pártcsalád szélére. Közben új szövetségesei erősödtek ugyan, de nem törtek át, ezért hozzájuk átülni már nem érné meg. Ennyit ugyebár az elvekről. A kint is vagyok, bent is vagyok politika manőverezési tere pedig megszűnt a Strache-botrány miatt. Orbán európai emelkedése megtörni látszik.

Magyarországon persze más a helyzet, itt a Fidesz parancsol. A kormánypárt a huszonegy mandátumból csak nyolcat engedett át az ellenzéknek, de a kampány vége felé nem tűnt irreálisnak, hogy kétharmada lesz. Igaz, a decemberi-januári tüntetések idején még arról folytak az ellenzéki számolgatások, hogyan lehetne 10-11 helyre szorítani a Fidesz hatókörét. Ettől a reménytől „sikerült” az ellenzéknek oda eljutni, hogy a kétharmad elkerülése már fellélegzésre ad okot.

Az ellenzéki oldal legnagyobb erejévé a Demokratikus Koalíció vált, amely országszerte a második helyen végzett, ezen belül tizenhárom budapesti kerületben is. Ez teljesen új helyzet. Kiváló húzásnak bizonyult Dobrev Klára listavezetői indítása. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy Gyurcsány Ferenc pártja akkor – és vélhetően éppen azért – vált vonzóbbá, amikor első alkalommal nem az alapítóra épült a kampány. Ez megkönnyítette a saját pártjelölthöz való ragaszkodásról az önnön pártvezetése által leszoktatott MSZP-híveknek az átszavazást, valamint olyan Orbán-ellenes protestszavazókat is idehúzott, akik nem szavaztak volna a DK-ra, ha annak élén Gyurcsány túlságosan jól látható. Nyilván számoltak ezzel a hatással a DK-ban is, kérdés azonban, nem sikerült-e túl jól a tétel bizonyítása, s mi következik ebből a jövőre nézve. Tippünk, hogy Gyurcsány Ferenc magabiztos ellenzéki vezető szerepet kíván játszani a belpolitikában, ami legalábbis elgondolkodtatja majd az éppen a hátralépésével megnyert szavazókat.

Mindazonáltal a DK számára nemcsak a négy megszerzett európai mandátum a jelentős siker, hanem az is, hogy majdnem kétszer annyi szavazatot szerzett, mint a tavalyi országgyűlési választáson. Tehát nemcsak a szavazatarányt illetően erősödött, hanem „darabra” több voksot kapott, 555 ezret, mint egy éve, holott 2018-ban 70, 2019-ben 43 százalék volt a választási részvétel.

A másik sikeres ellenzéki pártnak a Momentum bizonyult, amely szintén növelte megszerzett szavazatainak abszolút számát, 175 ezerről 339 ezerre. Ezzel a saját várakozásain felül – vagy talán legmerészebb várakozásait elérve – két mandátumhoz jutott. A kevés híján 10 százalékig jutó párt elnöke figyelemre méltó visszafogottsággal hangsúlyozta, hogy bár ez nagy siker, az ellenzék mégsem beszélhet győzelemről egy olyan választás után, amelyen a Fidesz a szavazatok több mint a felét kapta. Ugyanakkor, talán ez sem mellékes, igazi győzelmi hangulat, valódi ünneplés, a lelkes közösség benyomása egyedül a Momentum eredményváróján volt tapasztalható. Meg kell jegyezni azt is, hogy a Momentum az országos jó szereplés mellett tíz fővárosi kerületben a második helyen végzett, egyebek mellett a baloldali-liberális fellegvárnak számító XIII. kerületben is, igaz, itt egyetlenegy szavazattal megelőzve csupán a DK-t.

A Jobbik és az MSZP viszont összecsuklott. Előbbi 2009 előtt szerepelt utoljára 10 százalék alatt, és míg a korábbi EP-választásokon három-három mandátumot szerzett, most mindössze egyet. A 2018-as második helyet kudarcnak megélő párt, amely Vona Gábor lemondása után arctalanná vált, alulmúlta a közvélemény-kutatási várakozásokat. Ellenben igazuk lett azoknak az elemzőknek, akik a választás előtti napokban arról beszéltek, hogy a virtigli szélsőségességet képviselő Mi Hazánk – amely látványosan jól feküdt a kormánypárti médiában, és szép számmal jutott plakáthelyhez – 3-4 százalék közötti támogatottságot produkálhat.

Harmincéves fennállásának legrosszabb eredményét szenvedte el az MSZP. Ezt most megpróbálja azzal súlyosbítani, hogy elnyert egyetlen mandátumát választmányi döntés tárgyává teszi, a párttestület határoz majd, ki legyen EP-képviselő a listáról. A belső macherkedésre fókuszáló politizálás értékelte le a szocialistákat a választók szemében az elmúlt években, ehhez képest a pártvezetés – amely nem gondolta, hogy hét százalék alá bezuhanva le kellene mondani – pontosan ezt folytatja. Azonkívül az MSZP a jelek szerint félreérti a pártelnök által a választás éjszakáján is hangoztatott szervezettség fontosságát. Kétségtelen, hogy az MSZP adta messze a legtöbb ellenzéki szavazóköri delegáltat, ami annak a jele, hogy hadra fogható embereket ez a párt tud még mindig a leginkább kiállítani. Csakhogy ez egyrészt csupán a maradványa a régi kiváló szervezettségnek, másrészt a szocialisták szervezeti élete ettől még jobbára saját magukról szól. Ez pedig nem vonz támogatókat, inkább lezárja az utakat a párton kívüli világ felé, amit az MSZP egyre kevésbé ért, és amely egyre kevésbé érti és akarja érteni az MSZP-t.

A szocialisták ezt a zártságot akarták oldani a Párbeszéddel folytatott együttműködés révén, amiről azonban végérvényesen kiderült, hogy egyetlen dolgot nem eredményez: szavazatot. Az innovatív zöld-baloldali programot és sokak számára rokonszenves, kompetens politikusokat felvonultató Párbeszéd hatéves fennállása alatt sosem indult önállóan választáson, és sosem mérték öt százalék fölé. Ellenben hozzákötötte magát egy hanyatló párthoz, amelyet nem tudott megváltoztatni, inkább az MSZP belső játszmái szippantják be a párbeszédeseket.

Ennél csak az LMP járhat rosszabbul, amely egy év alatt mélyen a bejutási küszöb alá küzdötte magát, pedig tavaly még több mint négyszázezer szavazója volt. Ennek azonban csak részben oka a külvilág által értelmezhetetlen belháború, amire ráment a párt két legismertebb és legnépszerűbb politikusa, a két korábbi társelnök. Tévedésnek bizonyult az is, hogy tavaly az LMP nekiállt hangsúlyozni az Orbán-rendszerrel való egyetértését a migráció és a határkerítés ügyében, a Fidesz legfőbb témáiban. Aztán az LMP késve próbált visszatalálni a zöldügyekhez, és hogy ezek elhanyagolása mennyire súlyos tévedés volt, azt éppen az európai zöldek jó szereplése bizonyította vasárnap. Nehéz dolguk lesz azoknak, akik azt próbálják majd kitalálni, hogyan térhetne vissza az LMP öt százalék fölé, különösen, hogy jó esély van újabb temérdek kongresszusra és etikai bizottsági döntésre.

Ami a jövőt illeti, a Fidesz felmérhette, hogy továbbra is markában tartja az országot, de feltehetően elégedetlen azzal, hogy számos fővárosi kerületben és vidéki városban ötven százalék alatt maradt, vagy akár csak negyven százalék körüli a támogatottsága, akármit csinál is. Biztosra vehető, hogy miután a DK lett a második párt, az állampárti propaganda milliárdokat költ majd a pénzünkből gyurcsányozásra, ősszel jöhetnek akár a Soros és Gyurcsány összehajolásával ijesztgető plakátok. A Momentum pedig készülhet az újabb mondvacsinált számvevőszéki cécókra. A kormánypárt tovább szorongatja az ellenfeleket és az országot, más módszert nem ismer. AZ EP-választás bizonyítja, van ehhez ereje, de azt is, hogy a Fidesznek is akadnak gyenge pontjai.

A DK és a Momentum megerősödése, illetve az MSZP, a Jobbik és az LMP meggyengülése átrendezheti az ellenzéki viszonyokat az önkormányzati választás előtt. Újra át lehet például gondolni a fővárosi szövetkezés kérdését a Jobbikkal, miután itt ez a párt három százalékra esett. A főpolgármesteri előválasztás második fordulójára váró jelöltek mögött összesen alig van tizenöt százaléknyi fővárosi párttámogatás. Sőt Puzsér Róbert rögtön lefalcolt az LMP-ről. Kérdés, lehet-e, szabad-e úgy tenni, mintha mi sem történt volna május 26-án. Ami egyértelműen pozitív, hogy most végre háttérbe szorulhatnának azok a hatalombrókerek, akiknek az építményei kártyavárként omlottak össze, merthogy jelölteket tudnak ide-oda tologatni, de támogatókat nem hoznak. Az lehetne az ellenzék legnagyobb győzelme, hogy a kriptofideszesek leértékelődnek. Elvégezték a dolgukat, tönkretették, amit értek, nincs már rájuk szüksége a gazdának.

Nehéz megmondani, hogyan érintheti az új helyzet országszerte a polgármesteri jelöléseket. A hivatalban lévő és a győzelem esélyével újrainduló polgármestereket, valamint az eddig létrejött ellenzéki megegyezéseket a politikai változások talán nem érintik, de a települési képviselői helyek elosztására és az eztán létrejövő polgármesteri alkukra hatással lehetnek az új viszonyok. Sok múlik a DK és a Momentum józanságán, hogy triumfálni akarnak-e az új helyzetben, vagy hatékonyan megegyezni a többiekkel. De a vesztesek magatartása sem mindegy, érteniük kell, hogy mostantól sok minden másképp van. Összességében talán azzal jár a legjobban az ellenzék, ha megpróbálja azokat a budapesti kerületeket és vidéki városokat az önkormányzati kampány középpontjába állítani, és oda koncentrálja az erőforrásokat, ahol tényleges együttműködési és győzelmi esély mutatkozik. Merthogy vannak ilyen helyek.

Mialatt a következő hetekben az önkormányzati választásra ráfordulva folytatódnak a szövetségkötés körüli viták és tárgyalások, egyvalaminek világosnak kellene lennie az ellenzék számára: összefogni csak azokat az erőket lehet, amelyek léteznek. / Lakner Zoltán