Növekedjetek és gyarapodjatok

Nézem a kutyát, erősen ráharap a csontra, és lohol az udvar sarkába, oda ássa el, lopva, nehogy a másik kutya kifigyelje, de a másik kutya nem figyeli, mert az udvar másik sarkában épp lopva ássa el a saját csontját. Nem éhesek, csak raktároznak a szűkösebb időkre, vagy gyarapodni akarnak, felhalmozni, többnek lenni mától, mint tegnap voltak. A korábban elásott csontok sorába bekerül ez az új. A gazda ekkor érkezik az udvar mögötti földekről, málnáskocsival hozza be a rekeszekbe szedett málnát, idén jó termés van, az egész család gyarapodik, megvesznek valamit, meg még a takarékba is jut belőle.

Mindenki gyarapodni akar, többnek lenni, mint volt tegnap, aki nem lesz több, azt éli meg, hogy kevesebb lett, mert az ugyanott maradás azt az érzetet kelti, hogy ő ma kevesebb, ráadásul ezt mindenki látja, hisz ugyanaz a nadrág van rajta, ugyanaz az ing, ugyanazzal a kocsival jár, és a hűtője is az a régi, ami volt.

Fel kell zabálni a világot, mindent meg kell szerezni, amit meg lehet, ha valamit büntetlen el lehet lopni – mert mondjuk, közös vagyon –, azt ellopja. Senkinek sem fáj, nekem meg jól jön, akkor is, ha épp nincs rá szükség, majd még szükség lehet rá. Az osztrák nyugdíjas házaspár, ősszel a Balatonnál, mikor a nyaralók már otthon, bejár a magukra maradt kertekbe és elviszi a kisasztalt. Biztos azért van ott, mert kidobták. Elviszi azt a kancsót, amit a tulajdonos felakasztott a ház oldalára, mert szerette nézni, hogy ott van. Mindennap találnak valamit, gyarapodnak.

Ha ingyen van valami, az mindenképpen kell: ingyenkoncert, ingyenebéd, ingyenkönyv. Az egyik nagyvállalat vezérigazgatójának a felesége bemegy az iskolába és felveszi az ingyenkönyveket, mert három gyerekük van, és nekik ez jár. És tényleg nem tehet róla, de még az ebéd is ingyen van. Az ember nem győz gyarapodni, s nem ég a szégyentől a képe, mert a szégyenpírt letörli a gyarapodás öröme.

Fogyasszatok és gyarapodjatok – van egy ilyen átirata a Bibliának, s az ember annyit fogyaszt, amennyit lehetősége van fogyasztani. A kispénztárcájúaknak is megvan az az árkategória, amiből vásárolhat- nak, mennyiségben pont annyit, mint a gazdagabbak, dugig tömött szatyrokkal menetelnek a nagyvárosok bevásárlóutcáin, a raktáráruházak parkolóiban. Hogy beomlanak a jéghegyek, hogy szarrá megy a túltermeléstől a föld, a víz és a levegő, kit érdekel, növekedni kell, ez az alapvető imperatívusz, ez volt akkor is, amikor kutyák vagy halak voltunk, a nagyhal megeszi a kishalat, stb.

A fenntartható fejlődés ideájára épülő iparágak, a napkollektorgyártók, a szélerőműgyártók is növekedni akarnak, ahogyan a bio- élelmiszer-előállítók is növekedni akarnak. Aranyáron árulnak biotermékeket, hogy a befolyt haszonból repülővel közelítsék meg a vadregényes keleti tájakat, kellemes szigeteket, vagy épp Vietnámot, ahol a látvány mellett szinten ingyen fogyaszthatnak minőségi termékeket.

Mindenki gyarapodni akar és fogyasztani, többnek lenni ma, mint volt tegnap, s a gyarapodás fókuszában az anyag áll, konkrétan és időnként átvitt értelemben is. Többet akarni, ez a mottó, és a több nagyobb lakhelyet jelent, jobb autót, drágább ruhákat, ételeket és vaskosabb bankszámlát, vásárolható szerelmet. A nemgyarapodók a senkik, a hülye szegények, akik magukra vethetnek, amiért ilyenek, de azért eléjük hajítunk néha egy-egy darab koncot, azért nem lenne jó, ha éhendöglenének, mert ki végzi el akkor az ócska munkát. Ki kotorja utánunk a szart éhbérért. Kire nézhetünk nullahuszonnégyben megvetéssel, kikkel lehetünk jótékonyak, kik kapcsán éleszthetünk magunkban emberséget, holott ez már régóta nem érdekel senkit. Emberség, az meg micsoda? Az összerablott anyagból morzsák a veszteseknek?

A velencei kereskedő az eget kémleli a festményen, és nem azért, hogy milyen az időjárás, mehetünk-e hajózni vagy síelni, netalán a saját biccsünkre lubickolni műanyag mellű lányokkal, és topra suvickolt, izmos férfiakkal, hanem mert ott az égben van valami, ami nem anyag. A kezét a Biblián tartja, mai kollégáival szemben, legalább a festményen hálás akar lenni azért, mert neki ilyen gazdag, legalábbis vagyonban gazdag élet jutott, valamint jelezni, hogy vannak a gyarapodásnak más útjai is, nem csak az anyag. Hogy van olyan, hogy tudásban többnek lenni, s akkor nem növekszik úgymond radikálisan a fogyasztásunk. Vagy hogy többnek lenni szeretésben, ott vannak a képen a családtagok, akiket megpróbál szeretni. Többnek élményekben, amely élmények akkor is élmények, ha csak az utcasarkon történnek meg, nem kell érte beindítani a különrepülőgépet, de még egy charterjáratot sem vagy egy fapadost.

Ezek az ajánlatok persze olyanok, mintha a kereskedő csak a szegények száját akarná betömni étel helyett spirituális maszlaggal, hogy ne zúgolódjanak, a pénz nem boldogít stb. Holott nem. Vagyis igen is, meg nem is. Be akarja tömni, de pontosan tudja azt is, hogy enélkül semmit nem ér a vagyona. Kivel osszam meg az élményeimet, kivel osszam meg az ételemet, a palotámat, a pénzemet, az ágyamat, ha nem szeretek senkit. A régi gazdagok csodálták a tudásban gazdagokat, az érzelemben és tehetségben gazdagokat, a hitben gazdagokat, a lelkileg és erkölcsileg gazdagokat. De most röhögnek rajtuk, ha épp észreveszik őket, mert olyan rezervátumokba költöztek, ahonnét ezek az emberek nem látszanak.

Kelj fel úgy, hogy ma több leszel tudásban, mint tegnap voltál, mert ha nem leszel több, akkor biztosan kevesebb leszel, mert a tudásban nincs stagnálás, a felejtés elintézi a tegnap tudottakat, megtizedeli a tudást. Kelj fel úgy, hogy erősebben érzel ma, mint tegnap, mert a tegnapi érzelmet eltörli az álom, ha nem építed újra, megkopik, ha nem teszel bele munkát, semmivé válik. Kelj fel úgy, hogy megélni egy órát akkor is mély és mindenre kiterjedő élmény, ha semmi más nem történik, csak az, ami tegnap, hiszen a tegnap történése a múlté, csak az létezik, ami ma történik, s ez a történés akkor is mindenekfölötti, ha nincs kicifrázva a fogyasztás fényes ajánlataival, mert a létnek saját fénye van. Hiába akarja a kereskedelmi laszvegasz eloltani és kioltani ezt a fényt, lecserélni a saját műfényeivel, a lét fénye megmarad. Akkor is ott van, ha észre sem vesszük.

Vagy ne kerteljünk, inkább maradjuk olyanok, mint a kutyák, ássuk el az újabb nap csontját a kert sarkában. Igen, most a világ azt diktálja, hogy így cselekedj, mert minden egyéb gyarapodási akaratot másodlagosnak tart. A másodlagosság összetöri benned az öntudatot, s öntudat nélkül nem lehet leélni a napokat. Valójában nem az újabb vagyontárgyat akarod, hanem az öntudatot. Hogy látszódj valaminek, vagy valakinek. Ki vagyok én, ha nem látszom? Senkinek nem lehet lenni. Mert a senkit nem szeretheti valaki, és ha nem szereti senki, akkor a senki végleg elveszíti az életakaratát. Nem, én valaki akarok lenni, mondja az, aki most senki, feltűnni akarok, látszani. Összeszorítja a fogát és megpróbál kiemelkedni a senkiségből, ha sikerül, akkor valamilyen szinten felzárkózik a fogyasztók mögé, közé, elé. Ha nem sikerül, ott az alkohol, a senkik mentsvára, a kiugrás a társadalomból, a sikeresebbek lenézése és megvetése, és végül jön a gyűlölködés, és végül a teljes összeomlás, vagy más sorrendben, de ezek, vagy hasonlóak.

Ha ügyesen alakítod ki a sérelmi politikát, sokakkal elhiteted például, hogy nem szabad ebben a versenyben részt venni, és olyan tanfolyamot indítasz, amely egy másfajta élet ajánlatát hirdeti, legtöbbször jómódú, életükben csalódott vagy épp szirmaikat vesztett nőknek és férfiaknak, akkor szert tehetsz olyan bevételre, amiből a meghirdetett elvekkel épp ellentétesen tudhatsz élni, de a tanfolyamon részt vevők erről mit sem tudnak, mert előttük nem mutatkozol drága ruhákban, drága autóval, kigyúrt testű férfival, műanyag mellű nővel.

Talán ahogyan az ironikus korszakok és az evidenciára épülő korszakok váltakoznak a művészetben, úgy váltakoznak az anyagra és a szellemre épülő korok. Vagy nem, minden párhuzamosan jelen van, épp ez az élet iróniája, s rajtad múlik, hogy mit választasz? Több akarok lenni, növekedni akarok, de miért is? Azért, amiért a kutya, vagy azért, mert a növekedés során el tudom hinni, hogy nem arra tart a lét, amerre tart? Amíg van növekedés, meg tudok feledkezni arról, hogy élni nem más, mint benne lenni egy redukciós folyamatban, aminek a futamideje napról napra rövidül, de soha nem tudjuk, hogy mennyire rövidült meg, mert nem tudjuk, mihez képest van a rövidülés. Növekedni, valójában létfelejtés? Növekedni nem más, mint a csökkenő idő miatti fájdalmat átmenteni egy másban való gyarapodás örömébe? Minden növekedés ilyen, vagy csak az anyagban való növekedés? Az anyag leválasztható-e az egyéb növekedésekről, hogy juthatunk-e tudáshoz, ha napi tizenkét órában robotolunk, ha a szüleink nem tudják finanszírozni a tanulásunkat, ha nincs annyi pénzünk, hogy örülni tudjuk annak, hogy van kit szeretnünk, mert a megélhetésért folytatott hajsza minden erőnket kiveszi? A különböző növekedésformák át és átjárják egymást, az anyag a szellemet és a szellem az anyagot, de vannak preferált átjárások, és mostanság ebben, úgy tűnik, az anyag áll nyerésre.

A kutyát nézem, épp befejezte a csontbankolást. Persze, ezt csak az írás miatt mondom, mert valójában olyan hosszú lett ez a szöveg, mondhatni, önkéntelen gyarapodott, hogy a kutya már jó idővel ezelőtt végzett, és visszaállt házőrzői funkcióba, amiért majd csontot kap a gazditól holnap is, holnapután is, egészen addig, míg… De innét már mindenki tudja a mesét, amíg ásókapa el nem választja a folyamatos fogyasztástól. đĐ