Mesésebb szemmel látni a világunkat

A Katapult számára pont a koronavírus-járvány alatt indult be a fesztiválszezon. Hogy éled meg azt, hogy a filmed világszerte turnézik, de te csak itthonról tudod követni?

Iszonyatosan abszurd ez a helyzet, és nem csak a fesztiválozás miatt. Jelenleg például Hollandiában forog egy filmes projektem, amelyet itthonról távrendezek. Melegítőben ülök a szobámban egész nap, néha Skype-on becsatlakozom a színészeket irányítani, küldik e-mailben a kész snitteket, hogy jók lesznek-e. A fesztiválok után ez már a sokadik ilyen lehetetlen helyzet, nagyon sajnálom, hogy így indult a Katapult útja. Az első esemény, ahova meghívtak, a Seattle-i Gyerekfilm Fesztivál lett volna, ami áprilisban, az esemény közepén váltott át online-ra, én meg már nem utazhattam. Chicagóban sem volt díjátadás, egyszerűen itthon ültem és filmet néztem a laptopomon este tizenegykor, amikor megjött az e-mail azzal, hogy „congratulations!”. A legszomorúbb az, hogy nem tudsz a közönség, a gyerekek szemébe nézni, meg egyáltalán megélni a dolog személyességét és közvetlenségét.

Munkákat is vesztettél a járvány miatt?

Igen, két szék között estem a padlóra. A 2019-es évem elég mozgalmas volt, így az év elején úgy gondoltam, hogy mivel éppen jól állok anyagilag, lelassítok két hónapra, hogy nyugodtan meg tudjak írni egy forgatókönyvet egy nagyjátékfilmhez. Úgy terveztem, hogy majd márciustól megint felveszem a tempót, amiből nyilván semmi sem lett. Innentől lelki túlélés volt ez az időszak, próbáltam értelmes munkát találni, hogy ne érezzem folyamatosan azt, hogy holnap felkötöm magam. Visszaköltöztem az édesanyámékhoz, és igyekeztem kivenni részemet a családi életből, illetve vágóként dolgoztam egy korábban leforgott projekten. Ezenkívül fejlesztettem tovább a filmet, amely a Katapult szellemi folytatásának is tekinthető. Nyárra összeállt a stáb, szeptemberben kezdtünk volna forgatni, aztán a második hullám miatt ez is kútba esett, kellett volna ugyanis egy külföldi színész, aki a határzár miatt nem tudott jönni.

Nagyon sok gyerekfilmfesztiválra hívták a Katapultot. Gyerekfilmrendezőként tekintesz magadra?

Ez egy érdekes szerep, de nem akarok gyerekfilmrendező lenni. Én semmilyen jelzővel ellátott rendező nem akarok lenni, csak jó. A Katapultot sem gyerekfilmnek hívnám, inkább mesének. Szerintem hiba, hogy hajlamosak vagyunk a mesékről úgy gondolkodni, mintha azok csak gyerekeknek szóló történetek lennének. Például ott van az Agymanók című Disney-mese, ahol szintén tízéves a főszereplő, de a filmen nem csak a tízévesek hatódtak meg. Egyszerűen arról van szó, hogy szeretnék történeteket mesélni, mint régen a tűz körül, és ha az adott történetet gyerekszereplőkkel lehet legjobban átadni, akkor úgy fogom elmesélni.

Mi volt az a pont az életedben, amikor tudtad, hogy csinálnod kell egy Katapult című filmet, amelynek arról kell szólnia, hogy egy magyar srác kilövi magát Amerikába a szerelméhez?

Erre egy teljesen prózai magyarázat van. Huszonhat évesen egy ökumenikus közösségben önkénteskedtem a francia vidéken, szerveztem az elvonulásra látogatók tevékenységeit, foglalkozásait. Itt találkoztam egy amerikai lánnyal, aki szintén látogatóként jött, akivel úgy éreztem magam, mint addig senki mással. Egy csók sem csattant el köztünk abban a négy-öt napban amíg ott volt, de nagyon éreztem, hogy van itt valami. Aztán a lány elutazott. Mielőtt felszállt volna a buszra, megöleltük egymást utoljára, aztán néztem a dombtetőről, ahogy bekanyarodik a busz azok mögé a tipikus francia házak mögé, és eltűnik a szemem elől. Néztem a tájat, a messzeséget, és egész egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy egy napon belül már Amerikában, több ezer kilométerre lesz tőlem. Furcsa, de úgy éreztem, hogy ez a kontinens, amelyhez nincs semmi közöm, akár ott is lehetne rögtön a házak mögött. Nem is mentem arrafele többet az ezt követő hetekben, mert a fejemben úgy könyveltem el, hogy oké, arra Amerika van, oda ment a lány, és nem akartam lerombolni a közelségnek ezt az illúzióját. Olyan abszurdnak tűnt, hogy arra gondoltam, akár ki is lőhetném magam egy katapultból, hogy odakerüljek, nem is kellene repjeggyel, vízummal, meg ilyenekkel foglalkozni. A közelség és a távolság ezen illúziójából jött a Katapult ötlete.

Mekkora kihívás volt kis költségvetésből megidézni a kilencvenes évek Magyarországát?

Nagy, mivel az alsó határát kaptuk meg annak az összegnek, amiből kisfilm készülhet. Farkas Ádám producer így is mindent megmozgatott, hogy sikerüljön. Öt napunk volt a forgatásra Pilisvörösváron, ami pont az év leghidegebb hetére esett. Értékes filmpercek mentek el azzal, hogy mínusz tízfokos hidegben próbáltunk meg elindítani egy harmincéves Lada Nivát, ami egyszer sikerült, aztán többet nem. Amikor a kocsin belüli felvételeket csináltuk, akkor már magunk toltuk kintről az autót. Bognár Hajnalka jelmeztervező, illetve Fekete Anna látványtervező viszont nagyon kitett magáért. Irtózatosan kevésből hoztak ki sokat, konkrétan a saját háztartásunkból hoztuk a használati tárgyakat, meg barátoktól kértük kölcsön azokat, amelyek a filmben láthatók. Persze, ehhez a hangulathoz kellettek Vas Gergő mágikus képei is.

Mennyire befolyásolja a rendezői látásmódodat, hogy nem Magyarországon tanultad a szakmát?

Szerintem eléggé meglátszik rajta. Úgy is gondolom, hogy minden magyar filmesnek érdemes lenne eltöltenie legalább fél évet egy külföldi egyetemen, mert mindenképp kinyitja a világot és új színeket, hangulatokat ad. Ez nem a politikáról szól, egyszerűen van egy olyan művészeti ízlés, alkotásról, világról való gondolkodás, ami nagyon értékes műveket szül, de észre kéne venni az alternatíváját is. Persze itthon is vannak üdítő kivételek, én például nagyon szeretem Enyedi Ildikó vagy Reisz Gábor személyes filmjeit.

Mik a konkrét jellemzői ennek a tipikusan magyar ízlésvilágnak?

Itthon főleg a realista világábrázolással foglalkozunk, a kisember helyzetét mutatjuk be szarkasztikus, önironikus módon. Az érzelmességet, a vallomást gyakran zárójelbe tesszük amellett, hogy muszáj röhögnünk magunkon. Hiányzik a mesélés szelleme, a személyes átélés az alkotók részéről. Az ősi élmények és érzelmek helyett kényszeresen a társadalmi üzenetet keressük. Persze ha valakihez ez az ízlésvilág passzol, és beleadja magát is, akkor remek filmek születnek. Az viszont már nem jó, hogy nagyon sok ilyen alkotás finoman szólva is kurzusfilm: a rendezőt igazából nem érinti személyesen a téma, nem látszik, hogy szereti a karaktereit, hogy empátiát érez irántuk. Ez a fajta hozzáállás pedig a művészet kárára megy.

A Katapultot én a Friss Hús fesztiválon láttam, ahol egy olyan blokkban volt, amelynek a Magyar sci-fi?! címet adták. Mi lehet az oka annak, hogy nálunk a sci-firől ilyen hitetlenkedő írásjelekkel beszélhetnek?

Biztos, hogy a sci-fi nem pénzkérdés, hiszen számos olyan alkotás készült külföldön, amely még magyar viszonylatokban is alacsony költségvetésűnek számítana. A legújabbak közül például a The Vast of Nightot említeném. Itthon mást várunk a filmtől, kevésbé tudunk kilépni a saját perverzióink vizsgálatából, és belemenni a fantasztikumba. Pedig lenne mihez nyúlni: elképesztő történeteink és irodalmunk van. Karinthy Frigyes és Szerb Antal országa vagyunk, képesek lennénk a nagy mesék elmondására. Szükségünk is van arra, hogy mesésebb szemmel lássuk a világunkat, ha a Berlin feletti égen lehetnek angyalok, Londonban meg rohangálhatnak varázslók, akkor mégis miért ne lehetnének Budapesten például tündérek? Mert éppen erről írok most magányos felnőtteknek mesét tündérekkel és szerelemmel. / Mohos Máté