Merkel harmadik elnöke

A nagy várakozás annak volt köszönhető, hogy a világ legnagyobb hatalommal rendelkező embere találkozott „a liberális világrend utolsó, jelentős hatalommal rendelkező képviselőjével”, ahogy a The New York Times fogalmazott. Az előkészületek nem voltak zökkenőmentesek. Merkel már a repülőtérre induló autóban ült, amikor utolérte Trump telefonja, hogy Washingtonban hóvihar tombol, halasszák el a találkozót péntekig. A kancellár így három nappal később ült repülőre, de előtte jó hírt kapott: a holland parlamenti választásokon vereséget szenvedett Geert Wilders EU- és menekültellenes szélsőjobboldali populista pártja. Az elnökkel ezzel szemben rossz hírt közöltek, miszerint Hawaii és Maryland egy-egy független bírája a második rendeletét is elvetette, amely most hat, többségében muzulmán vallású országból érkező állampolgárok beutazását tiltotta meg. Trump tombolt. A kamerák előtt kiabált, vicsorgott, „úgynevezett” bírákról beszélt. S amikor megnyugodott, fogadta a német kancellárt.

Trump már a harmadik amerikai elnök, akinél Angela Merkel bemutatkozó látogatást tett. Mindig az volt a véleménye, hogy „jobb egymással, mint egymásról beszélni”. Először – röviddel kancellárrá választása után – George W. Bushhoz repült. Ahhoz az amerikai elnökhöz, akit akkor európai politikai és értelmiségi körökben illett ostobának, vidékinek nevezni. Merkel megtalálta hozzá a hangot. Bushra mély benyomást tett az a pragmatizmus, amellyel a kancellár a politikai kérdéseket kezelte. Merkelnek később szerepe volt abban, hogy az elnök elmozdult jobboldali, neokonzervatív vonalától, és a politikai paletta közepe felé orientálódott.

Három évvel később következő találkozóját Barack Obamával a kölcsönös gyanakvás jellemezte. Obama mondta később: „Mint macsó fekete férfi, nem tudtam elképzelni, hogy milyen egy olyan fehér nő, aki egyben kormányfő is.” Merkel pedig azért volt tartózkodó az új elnökkel szemben, mert kezdetben az egész világ ajnározta, csodát várt tőle. Az ilyen ember nem egy fizikus zsánere. Obama ismerte a várakozást. Ott voltam első berlini sajtókonferenciáján 2009 tavaszán, amelyen sajátos humorával a csodaváróknak is válaszolt: „Lehet, hogy csalódást okozok, de repülővel jöttem. Bár természetesen tudok vízen járni, de az út az óceánon át túl hosszú.” Stílusával, későbbi politikájával a közte és Merkel közötti feszültség feloldódott. Politikai kérdésekben sokszor nem értettek egyet, de személyes viszonyuk egyfajta barátsággá alakult.

És most Merkel bemutatkozott egy új amerikai elnöknek, Donald Trumpnak. Két, minden szempontból különböző személyiség. Egy milliárdos, sikeres üzletember, „akinek fogalma sincs a politikáról” (The Washington Post) ült szemben „az év első számú politikai személyiségével” (Time, Newsweek). Trump hozzászokott, hogy döntéseit egyedül hozza, s amit mond, az úgy van. Időre van vagy lesz szüksége ahhoz, hogy megtanulja, új hivatala másként működik. Meg kell szoknia, hogy a világot nem lehet a Twitter 140 leütésével kormányozni. Merkel a liberális parlamenti demokrácia elvei alapján politizál. Megtanult odafigyelni a mások véleményére, tudja, hogy a politika a kompromisszumok művészete.

A kancellár jól felkészült a találkozóra. Mindent elolvasott Trumpról, amit elé tettek a tanácsadói. Még az 1990-ben készített Playboy-interjút is. Abból tudta meg, hogy Trump éppen akkor vásárolt 29 millió dollárért egy jachtot, amikor ő elkezdte politikai pályafutását. Diáklánykorában az volt az álma az egykori NDK-ban, hogy majd nyugdíjasként kaphat egy kiutazási vízumot az Egyesült Államokba. Máig meggyőződése, hogy Európának hálásnak kell lennie, hogy Amerika a múlt században segített felszámolni két szörnyű diktatúrát, a hitlerit és a kommunistát. Németország ezen túl is köszönettel tartozik nekik azért, amit az újraegyesítés érdekében tettek.

Trump nem fárasztotta magát tárgyalópartnere múltjának megismerésével. Mint a Twitteren közölte, meglepte, hogy amikor felhívta Merkelt a hóvihar miatt, a kancellár folyékony angolsággal, tolmács nélkül beszélt vele. Ő egy pillanatig sem titkolta, hogy semmit sem tud Merkelről.

Trump elnökké választása sok tekintetben megváltoztatta a világpolitikát, így Berlin és Washington viszonyát is. Az új elnök jelentéktelennek nevezte az Európai Uniót, elavultnak a NATO-t, Amerika-ellenes merényletnek a szabadkereskedelmi szerződések terveit. Nem csinált titkot belőle, hogy a világ legtöbb problémáját sokadrendűnek tekinti, mert „Amerika az első”. Merkelt korábban „elmebajosnak” nyilvánította menekültpolitikája miatt, Németországról pedig az volt a véleménye, hogy az euró segítségével „dominálni akarja a világgazdaságot”. Modortalan személyeskedéseire Merkel nem válaszolt. Megszokta a jelzőket. Az olasz „lovag”, Berlusconi nevezte már „nagy fenekű német nőnek” is. Amit viszont Trump a politikai ügyekről mondott, arra reagálnia kellett. A maga visszafogott, türelmes, kissé tanító nénis módján tette: „A szövetségesek egymás közötti viszonyának azokra a demokratikus, partneri alapokra kell épülnie, amelyeket mi, németek a második világháború után a megszálló amerikai csapatoktól tanultunk és amely értékek tiszteletben tartását az amerikai alkotmány előírja.”

A találkozó óta rengeteg cikk jelent meg arról, hogy a Trump és Merkel közötti négyórás tárgyalások nem jártak kézzelfogható eredménnyel. Kétségtelen, hogy a hangulat végig feszült volt. Trump a sajtókonferencián nem tett ugyan eleget az újságírók kérésének, s nem fogott kezet Merkellel, de nem volt agresszív vagy modortalan. A Bild Zeitung szerint például „nem köpött a levesbe”. De nem tett engedményt sem a szabadkereskedelem, sem a környezetvédelem kérdésében. A NATO-t ezúttal nem nevezte idejétmúltnak, feleslegesnek, mint korábban, de felszólította a tagállamokat, hogy szerződéses vállalásuknak megfelelően bruttó nemzeti termékük két százalékát fegyverkezésre költsék. Viszont Merkel még a Berlinbe tartó repülőgépen ült, amikor utolérte Trump Twitter-üzenete: Németország azonnal egyenlítse ki a NATO-val szembeni adósságát. n