Mellény és láthatóság

Ma már szinte történelem, ráadásul olyan történelem, amelyet leginkább a szemérmes hallgatás övez minden oldalról. Nemcsak arról van szó, hogy az elveszett lázadásoknak kevés hívük marad, hanem arról is, hogy a mozgalom nem elfáradt, hanem a szó szoros értelmében felszámolták.

Akcióikat a hatalom a fejlett országokban ritkán látható erőszakkal fékezte meg. Majdnem 11 ezer tüntetőt tartóztattak le, több mint háromezer esetben született bírói ítélet. Ezer letöltendő – ma is ülnek még sárga mellényesek börtönben –, ezerháromszáz felfüggesztett börtönbüntetést szabtak ki. Kilőtt szemek, leszakadt kezek, több ezer sebesült, elképesztő jelenetek a rendőri brutalitásról, megalázásokról. Mindez anélkül, hogy a kormány vagy Emmanuel Macron részéről a rendőri erőszak ellen a leghalványabb kritika elhangzott volna el, vagy az empátia legkisebb jele mutatkozott volna a nép iránt.

A sárga mellényesek lázadását kezdetben valamiféle archaikus, ösztönszerű jacquerie-nek – 14. századi francia parasztlázadásnak – írták le a Macron-féle „felvilágosult abszolutizmus”, a technokrata-liberális ancien régime ellenében. Azután ahogy teltek a hetek, hónapok, a mozgalom életerejét, tagjainak elkötelezettségét, az egész dolog hangulatát látván, lassan sokak véleménye megváltozott: talán nem archaikus mindez, hanem nagyon is újszerű és innovatív.

A tiltakozók egyszerre akartak kevesebb adót és nagyobb szociális államot főleg azokon a területeken, ahol a mozgalom talán a legerősebb, azaz a nagyvárosok távolesőbb környezetében, de nem a közvetlen külvárosokban. A sárga mellényesek egyszerre voltak neoliberálisok („kevesebb adót”), keynesiánusok („nagyobb államot”) és libertáriusok („közvetlen szerveződést, valódi népi döntéshozatalt”).

A körforgalmaknál, az autópálya-kapuknál, a vidéki kereszteződésekben vagy éppen a párizsi sugárutakon a blokádokat építő, a rendőrökkel farkasszemet néző tömeg, miközben szociológiailag talán többé-kevésbé beazonosítható volt – nagyjából: az alkalmazotti alsó középosztály –, politikailag a lehető legeltérőbb profillal rendelkezett.

A „lázadás” szinte kizárólagos letéteményese sokáig a munkásosztály vagy a külvárosok fiatal népe volt Franciaországban. A sárga mellényesek mozgalma hívta fel a figyelmet, hogy létezik egy másik „classe populaire” (népi osztály) is, amely nem a nagyvárosokban él. Ahogy a szociológusok megállapították, először fordul elő a történelemben, hogy a potenciálisan aktív rétegek nagy része egyszerűen nem is ott él, ahol a társadalmi gazdagság termelődik. Így a szociális probléma nem a körgyűrűn kívül kezdődik – azaz a külvárosokban –, hanem a metropolison kívül, az úgynevezett elővárosi vagy egyenesen vidéki településeken.

Ez a réteg ma már ha akarna sem tudna visszakerülni az igazi vérkeringésbe: gyakran munkanélküli, vagy igen keveset keres, az ingatlana távolról sem ér annyit, hogy a visszaköltözést lehetővé tenné, az eladósodottsága amúgy is illuzórikussá teszi ezt, a közlekedés költségei magasak, a tömegközlekedés igen rosszul megoldott, az állami szolgáltató szektor itt egyre rosszabb minőségű, vagy egyszerűen megszűnik, a helyi szolgáltatások a fizetőképes kereslet hiányában haldokolnak, és így tovább. A csapda rájuk zárult.

Mi sem mutatja jobban ezeknek a területeknek a teljes reményvesztettségét, kilátástalanságát, mint hogy manapság a legmegdöbbentőbb családi drámák, erőszakos bűnesetek, elképesztően tragikus történetek nem a külvárosokban történnek – ott a klasszikus gettóbűnözés a jellemző, főleg Marseille-ben és a párizsi külvárosok egy részében már kalasnyikovos leszámolásokkal, ami azért még tíz éve sem volt jellemző –, hanem a vidéki Franciaország falvaiban és kisvárosaiban. Ezeknek a rétegeknek a fizikai távolsága a globalizált világtól egyrészt társadalomföldrajzi tény, másrészt metafora: a társadalmi kizártságuk szimbóluma is egyben.

De nem lenne igazságos a sárga mellényesekben egyszerűen csak a mártírt, a szenvedő népet látni, hiszen visszahoztak a porondra egy másik, nem kevésbé patinás francia hagyományt is: az utcát uraló felkelt, diadalmas nép képét. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de éppen két éve többnyire vidéki, mindennapi – azaz távolról sem mozgalmár –, elkeseredett emberek barikádokat emeltek nem akárhol, hanem a világ talán legburzsoább sugárútján, a Champs-Élysées-n.

Tulajdonképpen nem is a tartalom számított, noha a követelések mégiscsak a társadalmi igazságosságról szóltak, hanem a forma. A neoliberális hegemóniával, amely – legalábbis Európában – jobb állapotban van talán, mint sokan hitték, illetve a neoliberálisok kihívójával, a posztfasisztákkal szemben nem valamiféle baloldali hegemóniát állítottak szembe – erre most semmi esély nincs –, hanem a legelemibb tényezőt: magát a népet.

Nyilvánvaló, hogy ez a társadalmi mozgalom – és minden bizonnyal lesznek még hasonlók – alaposan felborított minden addigi bizonyosságot a lázadás bázisáról, jellegéről, tartalmáról. A mozgalom az egységét abból nyerte, hogy nem egyvalamit utasított el, hanem mindent. Egyszerűen abból lett elég, ahogy a világban ma mennek a dolgok. Elég a gazdaságból, amely lassan megöli mindannyiukat. Elég a politikából, amely a tehetetlenségét leginkább arroganciával leplezi. „On en a ras le cul” („a tökünk tele van az egésszel”) – lehetett hallani mindenfelé.

Ezek az „egyszerű emberek” minden külső segítség –pártok, szakszervezetek, hivatásos mozgalmárok – nélkül láthatóvá tették önmagukat, azaz az eddig a politikában nem is létező népi rétegeket. Innen egyébként a mozgalom jelképe, a sárga „láthatósági” mellény. A mozgalom, népszerűsége csúcspontján, a mintegy 200 ezer elkötelezett résztvevő mellett, a francia társadalom kétharmadának-háromnegyedének a támogatását is élvezte.

Valószínűleg a mozgalom újszerűsége okozta azt a hatalmas ellenszelet, amellyel szembekerült. Nem pusztán a média és a politikusok részéről megnyilvánuló megvetésről volt szó, hiszen még a radikálisabb baloldal is eltartotta kissé a kisujját „a fehér középosztálybeliek” lázadását látván.

Alig tagadható, hogy ebben a lázadásban volt valami romantikus, szinte 19. századi: sok tekintetben Victor Hugo vagy Flaubert tollára kívánkoztak volna az események a felkelt népről, a megrettent palotákról, a lángoló Párizsról, a fanyalgó elméleti radikálisokról, a végtelen vitákról, ahol a nép végre hallatta a hangját, az erőszakról, a represszióról. Nem véletlen, hogy a sárga mellényeseknek is van már regényük, ha nem is Flaubert-től, de az igen jó tollú újságíró, esszéista Aude Lancelintől. A regény (La fièvre, A láz) az elbukott felkelések krónikásainak örök feladatára vállalkozik távolról sem ügyetlenül: arra, hogy a vereségből legalább erkölcsi győzelmet faragjon azoknak, akik szeretik, ha a nép, az istenadta nép végre kinyitja a száját. / Balázs Gábor