Macron két vizitje Libanonban

A libanoni ellenzék nem fogadta osztatlan örömmel a francia államfő helyi produkcióját. Ami nem csoda, hiszen Emmanuel Macron az egykori gyarmattartó ország elnöke. Az augusztusi lelkesedés az utcára vonuló nép körében is gyorsan alábbhagyott: Macron, ígéretéhez híven, szeptember elején visszatért Bejrútba, akkor azonban már távolról sem várták lelkes tüntetők az utcákon.

A bejrúti kikötőben augusztusban történt hatalmas robbanás újra felhívta a figyelmet a libanoni politikai rendszer problémakezelési alkalmatlanságára és mindent elnyelő korruptságára. Az ország azóta tulajdonképpen a permanens forradalom állapotában van, amelyet a rendszer vezetői rendőri erőkkel próbálnak leállítani.

Természetesen naivitás lenne az gondolni, hogy Macron francia elnök valamiféle forradalmár lenne, mint ahogy az is hamar egyértelművé vált, hogy a politikai rendszer megdöntéséhez többre van szükség, mint dühös szavakra. Mindenesetre most történt meg először, hogy a nép – legalábbis az utcára vonult nép – egyértelmű összefüggést talált a hatalmas korrupció és a vallási-etnikai közösségek automatikus képviseletére épülő szisztéma között. Az ilyen rendszernek az is velejárója, hogy minden egyes ilyen vallási-etnikai közösségen belül lényegében egypártrendszer uralkodik.

Macron pontosan itt bizonyult kevésnek, amíg a nép ennek a rendszernek a felszámolását követeli, a francia elnök magának a rendszernek a fenntartását javasolja továbbra is. Franciaország igen aktív volt a közvetlen humanitárius segítség megszervezésében, de azóta inkább kellemetlen tények kerültek felszínre.

A hirtelen, éppen Macron második útja előtt egy nappal kinevezett új libanoni miniszterelnök, Musztafa Adíb egyetlen erénye, hogy korábbi németországi nagykövetként jól ismeri az európai vezetőket. Eddig betöltött posztja előtt viszont annak az előző kormányfőnek volt a kabinetfőnöke, aki ellen korrupció miatt éppen vizsgálat folyik – vagyis, finoman szólva, láttunk már ennél meggyőzőbb radikális változást.

Az Adíb személye elleni tiltakozóhullám nem akar elsimulni, éppenséggel most találta magát szembe igazán a rendőrséggel. Külön kínos Párizsra nézve, hogy a libanoni rendőrség rendfenntartó, tömegoszlató arzenálját éppen Franciaország szállította. Ez is szerepet játszott abban, hogy az augusztusban még Bejrút utcáin ünnepelt Macront e hónap elején már rendfenntartó erőkkel kellett szorosan védelmezni.

De Macron politikáját másért is bírálják: a francia elnök majdhogynem úgy viselkedik, mintha Libanon még mindig francia protektorátus lenne (1920 és 1943 között ez volt a helyzet). Már most bejelentette, hogy decemberben újra Libanonba látogat, holott a diplomáciában meghívásnak szokás eleget tenni, legalábbis magukat egyenlőnek gondoló országok között. Ez a pár hónap lehet a most regnáló hatalom utolsó esélye – fogalmazott a francia elnök a szuverén Libanon kormányáról.

A francia elnök úgymond reformokat vár el a mostani hatalomtól, de ezen reformok szerinte kívánatos iránya felettébb sokatmondó, nemcsak a mindent felemésztő korrupció megállításáról lenne szó, hanem például a libanoni energiaszektor privatizálásáról is, aminek kapcsán az elnök természetesen számít a francia magánvállalatok segítségére. Magyarán: a volt gyarmattartó ország államfője olyan reformokat akar rákényszeríteni Libanonra, amelyek elsősorban a francia cégek érdekeit szolgálják. Nehéz nem igazat adni Macron ellenfeleinek ebben a kérdésben, hiszen az ilyen politikának eléggé bejáratott neve is van: neokolonializmusnak, új gyarmatosításnak hívják. / Balázs Gábor