A „buddhista kommunizmus” országa

Mindenütt jelen vannak a sárga ruhába öltözött szerzetesek, a rengeteg buddhista szentély tele van hívőkkel, a látványos szertartások kiáramlanak az utcákra is, és a sarló-kalapácsos zászló megfér a vallási jelképekkel. A fiatal szerzetesek nagy többsége nem egy életre, csak egy-két esztendőre tesz fogadalmat, s ez nincs ellentétben a párttagsággal sem. Az állami és pártvezetők fényképei díszhelyen vannak kitéve a szentélyekben, ők maguk pedig buzgó résztvevői a szertartásoknak.

A buddhizmus szocialista államvallássá alakulásának hazai és nemzetközi okai is vannak. A francia gyarmatosítás idején a buddhista szerzetesek nem rokonszenveztek a hódítók nyugatos értékrendjével, és érthetően az országot ért amerikai bombatámadásoknak sem örültek. Laosz passzív résztvevőként is rengeteget szenvedett a vietnami háború idején. Az észak-vietnamiak ezen az országon keresztül küldtek erősítést a Dél-Vietnamban harcoló gerilláiknak, az amerikaiak pedig kétmillió tonna bombát dobtak le erre az úgynevezett Ho Si Minh-ösvényre, körülbelül annyit, mint amennyi egész Európát érte a második világháborúban. A laoszi királyi kormány Amerika-barátnak számított, de Saigon látványos eleste után, 1975-ben itt is a kommunista Patet Lao mozgalom vette át a hatalmat. Kezdetben jó kapcsolatot ápolt Vietnammal, de a hétmilliós Laosz viszonya a közel százmilliós szomszéd országgal nem bizonyult harmonikusnak. Az internacionalizmust így felváltotta a hazafiság és a népi vallásosság kultusza. Ezt megkönnyítette, hogy a Patet Lao az amerikaiak elleni harcban jött létre, vezetői között királyi hercegek is voltak, és sok falusi buddhista szerzetes támogatását élvezte. Ez a patrióta-vallási fordulat stabilizálta az egypárti kommunista hatalmat, amelynek nyugalmát elsősorban az etnikai kisebbségek autonómiaküzdelme zavarja meg.

Néhány hete azt írtuk a szomszédos Vietnamról, hogy a sorozatos háborúk és a gyors fejlődés miatt lényegében hiányzik belőle az a fajta egzotikum, amit hozzáképzelünk a hagyományos Ázsiához. A gyéren lakott és a nagyhatalmi játszmák perifériájára szorult Laosznak viszont sikerült megőriznie valamit a lassan csordogáló, színes selymekbe és jelképekbe öltöző, a fenséges tájba harmonikusan illeszkedő tradicionális életformából. A régi fővárost, a turizmus egyik célpontjának számító Luangprabangot alig nyolcvanezren lakják, a földszintes és egy-két emeletes lakóházak eltörpülnek a szentélyek, paloták, díszes emlékművek mellett. A város és környéke szinte mindent tud, amit elvárnánk Ázsiától. Barlangok, vízesések, ősi kolostorok, elefántlovaglások, ősi szentélyek és az utcán kántálva vonuló szerzetesek, kulináris meglepetések várják az évi egy-két millió turistát. A Mekong folyó kiváló lehetőséget kínál a vízi sportokra az evezéstől a bungee jumpingig. Az egykori királyi palota parkolójában az ötvenes-hatvanas évek amerikai luxusautóit is megtekinthetjük. Az utolsó laoszi király szomorúbb sorsra jutott, mint az autói: bár a kommunista hatalomátvétel után egy ideig tanácsadóként alkalmazták, később egy dzsungelbeli munkatáborba vitték, ahol állítólag maláriában halt meg.

Lejjebb, a Mekong mentén, a tradicionális ázsiai városképet kicsit Szentendre-szerűen folklorizáló Vang Vieng az olcsó bárjaival, több, egymással versenyző rockszínpadával és reggelig tartó bulijaival elsősorban a fiatal ausztrál turisták szórakoztatását szolgálja. Engem leginkább a Sziget Fesztiválra emlékeztetett, azzal a különbséggel, hogy a felhevült fesztiválozók Vang Viengben meg is fürödhetnek a bárok melletti folyóban.

A sokmilliós ázsiai megapoliszokhoz képest a jelenlegi főváros, Vientián pár százezer lakosával, a gyarmati időkből származó villáival, mérsékelt forgalmával és a Mekong-parti sétánnyal szinte kisvárosi hangulatot áraszt. Legsajátosabb nevezetessége egy beton diadalív, amelyet még az amerikai időkben építettek. Megjelenésében a párizsi Diadalívre hasonlít, kicsit magasabb is annál, és a tetejéről kellemes látvány nyílik a kicsinyke fővárosra. Története sokat elárul a laoszi vezetés pragmatikus gondolkodásáról. A tervbe vett amerikai katonai repülőtérhez vezető útra épült, és a hozzávaló betont is az amik adták. Mivel ezt a betont eredetileg a repülőtér építésére szánták, a diadalívet a helyi népnyelv függőleges kifutópályának becézi. A kommunista hatalomátvétel után nem bontották le, ma turistalátványosságként üzemel. Bejáratánál angol nyelven is olvasható az a ritka őszinte felirat, amely szerint az épület egy „betonszörnyeteg”. A szürke betonkolosszus a hozzá legkevésbé sem illő ősi laoszi motívumokkal díszítve akár jelképe is lehetne az ország viharos történelmének.

A nagy kommunista szomszédokhoz, Kínához és Vietnamhoz hasonlóan Laosz is megcsinálta a maga piacgazdasági fordulatát. Ennek fő haszonélvezői azonban nem a helyi vállalkozók, hanem a külföldi befektetők. Az ország külkereskedelme lényegében három nagy szomszédjával, Thaifölddel, Kínával és Vietnammal zajlik. Még a nevezetes és valóban kellemes, helyi jázminrizzsel is megbolondított laoszi sör, a Beerlao gyártása is többségében már külföldi tulajdonban van. A Beerlao annyira nemzeti kincsnek számít, hogy privatizálása csak lépésről lépésre történt, a kormány, amíg csak lehetett, ragaszkodott a többségi tulajdon megtartásához. Végül a sörgyár is „elesett”, termékei viszont egész Ázsiában és az angolszász országokban is népszerűek, beleértve az Egyesült Államokat. Aki turistaként egyszer megfordult Laoszban, az általában örül, ha a hazai sörkínálatban a Beerlaót is ott látja.

A koronavírust a jelek szerint Vietnamhoz hasonlóan Laosz is jól kezelte. A hivatalos jelentések szerint az országban mindmáig senki sem halt meg ebben a betegségben, s ezt nemzetközi megfigyelők sem cáfolják. A határállomások lezárása, a relatíve csekély népsűrűség, a nagyvárosok hiánya és nyilván a diktatórikus rendszer fegyelme is közrejátszott ebben. Laoszban egyébként a születéskor várható élettartam meglehetősen alacsony, a férfiak esetében csak 62 esztendő, s a lakosság egynegyede a kulturális reformok ellenére írástudatlan.

Mai világunkban öt ország – Kína, Vietnam, Laosz, Észak-Korea és Kuba – számít kommunista vezetésű rendszernek. Bár valamilyen szinten Laoszban is, mint mindegyikben, sor került piacgazdasági fordulatra, a kommunista párt szigorúan kezében tartja az országot. Hatalmon maradásuknak nyilván több oka van, de egy közös körülmény mindenképp kiemelhető: a nyugati gyarmatosítók és megszállók elleni nemzeti felszabadító mozgalmakban a kommunisták vezető szerepet vívtak ki maguknak. A Szovjetunió széthullása után erre építve, a nemzeti függetlenség hangsúlyozásával és erős nemzeti retorikával frissítették fel az ideológiájukat.

Nagy kérdés, hogy az Egyesült Államok és Kína közötti egyre „forróbb” hidegháború miként befolyásolja majd Laosz politikáját. Az óriások harcában hogyan sikerül megőriznie e kis nemzetnek az elmúlt évtizedekben elért szerény fejlődést, az ősi hagyományok és a modernizáció egyensúlyát? / Hegyi Gyula