Konzervvér

A krumplis tésztát tényleg nem kellett volna. Különösen nem úgy, hogy rázoomol a kamera. Arra a tálra, amiből Kádár elvtárs a legendás étket villázza. Így lehet kétfelől elszúrni a poént. A fiatal nézőknek fogalmuk sem lesz, miért kerül elő ez az elem, az idősebbeknek meg a könyökükön jön ki a célzás (még ha az eredetiben levessel van is), így gegként nem működik. És van még néhány elcsépelt vagy szegényházi bemondás, vicc a filmben, és van benne sutaság is, elcsépelt dramaturgiai megoldás, századszor visszaköszönő fordulat.

És mégis. A film egésze igenis működik. Bodzsár Márk mozija kevéssé szofisztikált darab, vállaltan harsány, már-már olcsó komédia, amin inkább röhögni lehet, mint szelíden mosolyogni. De az alkotók egyáltalán nem is törekszenek arra, hogy finom, szellemes vígjátékot hozzanak létre. A vásznat vaskos ‒ olykor közönséges poénokkal, alpári megoldásokkal megsépkelt ‒ humor uralja, ami egy tökéletesen abszurd hibrid műfajba ágyazódik. A Drakulics elvtárs vámpírfilm-paródia némi romkombeütéssel, bárgyú politikai krimibetéttel, kémfilmes allúzióval, s az egész leöntve társadalomkritikai bohózattal; tökéletes eklektika. (Csak zárójelben: a vámpírfilm Lugosi Béla szülőhazájában önmagában is truváj.) A Drakulics elvtársnak vivőeleme az összevisszaság, nem hibája – legalábbis amíg jól működtetik. Csak hát a film néha beleveszik a maga által összehordott katyvaszba, vagy éppen túlságosan megkedveli és elhasználja egy-egy poénját (Kun elvtárs, a „háromperces”).

Az alapötlet üdítően irracionális: a hetvenes évek kádári Magyarországára hazalátogat Amerikából Fábián elvtárs, a gyakorló vámpír. Annak idején részt vett az illegális mozgalomban, vállvetve küzdött az elvtársakkal Vietnámban, harcolt Castro oldalán, viszont itthon a tiszteletére rendezett ünnepségen forradalomnak nevezi ’56-ot. Ezért aztán az éber elvtársak nem is tudják eldönteni, mi a rosszabb: ha Fábián elvtárs tényleg vámpír, vagy ha esetleg az imperialista ideológia ügynökévé rekrutált. Mert azért természetesen előbb-utóbb felfigyelnek rá: az Amerikából jött figura „mesterségének címere”, hogy nem öregszik és kissé zaklatottá válik, ha vérellátó-állomás közelébe kerül. Mindez felrajzolja azt a felettébb groteszk szituációt, hogy a materialista ideológián alapuló rendszernek nem pusztán meg kell vívnia a természetfölötti erővel, amelynek tagadására alapozódik, hanem egyúttal használni is akarja azt saját céljaira. Így aztán a vérszívó nyomába ered a titkosrendőrség. S ebben a regiszterben jól működik a film egyik metaforája: vajon ki itt az igazi vérszívó; Fábián vagy a magát szocialistának hazudó rendszer? Ráadásul a metaforát a film időben sikeresen tágítja ki, nem nehéz dekódolnunk, hogy a Drakulics elvtárs című mozi azt üzeni: nem pusztán a kádári rendszert, de minden, a nép vérét szívó hatalmat politikai vámpírnak kell tekinteni.

Szintén ügyes ötlet annak érzékeltetése, hogy ebben az elnyomó rendszerben hiába hiszik azt még a titkosszolgálati emberek is, hogy ők irányítják a történéseket, valójában ők is csak bábok és eszközök a fejük felett zajló hatalmi játszmában. Brezsnyev elvtárs az örök életet kívánja megkapni, ezért utasítja és meg is fenyegeti Kádárt, hogy szerezze meg. Amiből kiderül, hogy az itthon teljhatalmat gyakorló első titkár maga is ki van szolgáltatva a nála is nagyobb vámpírnak, aki az ő vérét szívja. Mindez a groteszk eszközeivel jól megmutatja egy olyan elnyomó rendszer természetét, ahol sem társadalmi szabadság, sem személyes autonómia nem létezhet, még a legmagasabb szinten sem.

A film szerint a szisztéma lényege, hogy működtetői mindenről tudni akarnak, mindenkit megfigyelnek. Jellemző, hogy a kukkolás annyira beleivódik a társadalomba, hogy a földszinti szomszédok esetében életformává válik. Ők ugyan nem jelentenek, de folyamatosan leskelődnek. Ám ott vannak a hivatásos kukkolók, a titkosszolgálati munkatársak, akik közül az alkotók Kun elvtársat amolyan atlétatrikós kültelki macsóként mintázzák meg, kinek korlátolt együgyűsége a humor kiaapadhatatlan forrása (Nagy Ervin lubickol a szerepben). Lehet, hogy hisz a rendszerben, de lehet, hogy ez csak alkalmazkodás, az érvényesülés eszköze. Nem véletlen, hogy a film végén Kun elvtárs merre veszi az irányt. Esvégh elvtárs a megfigyelők főnöke (Thúróczy Szabolcs nagyszerű kabinetalakítása), aki unja az egész cuclista porhintést, de tudja, hogy a mókuskerékből nincs kiszállás.

A tanúval való összevetés elkerülhetetlen lesz a megelevenített történelmi korszakok különbsége ellenére is. Alapvető differencia a két mű között, hogy a Drakulics elvtárs alkotói nem „leleplezni” akarnak, hanem a humorfacsarás alapanyagaként használják a szocializmus bornírtságát.

A film kulcsfigurája Magyar Mária, alias Madárka (Walters Lili) ‒ persze beszélő becenév ‒, aki kezdetben beosztottnak és élettársnak egyaránt engedelmes teremtés, és a film során szinte egyedül megy keresztül sajátos jellemfejlődésen. Mondhatni, egy mini emancipációs folyamat játszódik le a szemünk előtt, nem mellékesen egy kibontakozó szerelmi háromszög keretében. A nő azt az ukázt kapja, hogy „bizalmi kapcsolatot alakítson ki a célszeméllyel”, amely feladat, mint kiderül, nincs az „ügynök elvtársnő” kedve ellenére. Mária vívódik, maradjon a biztos, de unalmas Kun elvtárs mellett, vagy engedjen az izgalmas, ismeretlen reformvámpír (Fábián elvtárs ugyanis már felhagyott a harapással, ő csak konzervvért iszik) csábításának. Nagy Zsolt érdekes módon visszafogottan kicsit spleenes vámpírt formál meg, aki már túl van mindenen, s mintha neki is a Máriával való találkozás jelentené a megváltást.

Természetesen a filmben előkerül az összes vámpírüldöző kellék a kereszttől a fokhagymáig, miközben a film érzékelteti, hogy itt valójában maga a rendszer fokhagymaszagú.

A Drakulics elvtárs alkotói láthatóan törekszenek arra, hogy minél hitelesebben és egyúttal hatásosan ábrázolják a hetvenes évek világát, és ez tökéletesen sikerül. A látvány (Ágh Márton) pazar, az operatőri munka (Reich Dániel) bravúros.

Minden hibájával együtt jó, hogy egy ilyen zsánerfilm készült. Elvégre a vámpírok köztünk vannak. / Mátyás Győző