Kettőnek annyi, hátravan négy

Van az a közjáték a Monty Python Repülő Cirkuszában, amikor a hisztériát kapó műsorvezető, megelégelve, hogy állandóan félbeszakítják, otthagyja a stúdiót, amire besétál temetkezési vállalkozónak öltözve Terry Jones, és a nézők felé fordulva azt mondja: „Ideges, ingerlékeny? Levert? Kimerült? Csak így tovább!” A halál olyan üzlet, amiben mindig van vevő, nem igaz? Szurokfekete, mégis elragadó humor. Talán sosem volt még azelőtt ennyire vicces a halál, és ennek már ötven éve.

Terry Jones – nem is brit volt ő, walesi – mindig tudta, hogy írni akar, amennyiben a „mindig” már számítható az illető hétesztendős korától. Megállás nélkül verseket írt, családja sokáig aggódott érte, amilyen komorra sikerültek a művei. Szülei támogatták, hogy nyelvtant tanuljon, de mire Oxfordban lediplomázott, elment a kedve a poétaélettől. Bár a tanárai azt mondták, a versből nem fog tudni megélni – „a legjobb, amire számíthatsz, hogy tanár lesz belőled”, biztatták –, de nem ez a fanyalgás billentette másfelé. A könyvtárban ült, amikor egy meteor becsapódásának erejével érte el és dühítette fel a gondolat, hogy valaki írt valamit Miltonról (angol barokk költőnagyság, 1608–1674), amiről aztán másvalaki írt másvalamit, és ennek semmi értelmét nem látta. Itt ülni és más gondolatait olvasni egy háromszáz éves versről? De egyvalamire jó volt ez az időszak: megismerte Michael Palint, a Pythonon belül is szinte állandó szerzőtársát, és – amit persze csak jóval később tudott meg – élete legközelebbi barátját. A többi pedig már történelem.

1967-ben, huszonöt évesen elkezdtek dolgozni a BBC-nek, és nem volt megállás. „Csendes, visszahúzódó fickó volt mindig, de amint egy kis »frissítőt« vett magához, veszélyes ellazulásokra volt képes” – emlékszik vissza Palin. Terry a spontaneitás, a zsigerien őszinte humor híve volt, az azonnali frenetikus hatás érdekelte. Mint a legelső tréfája is – legalábbis mint egy interjúban felidézte –, amit nagymamája kárára sütött el. Ült a család az asztal körül, túl az ebéden, a nagyi pedig feltette a kérdést, ki kér még egy kis pudingot. A kis Terry – lehetett ötéves – föltette a kezét, de ahelyett hogy a tányérját tolta volna a nagyi teli kanala alá, az asztali alátétet rakta oda – fröccsent, potyogott a puding mindenfele, a család mérgelődött. Senki nem nevetett. „Ez persze igen korán megtanított, hogy a komédia veszélyes üzlet. Ha szeretnéd megnevettetni az embereket, de ők nem nevetnek, nagyon, nagyon mérgesek tudnak lenni. Akkor bezzeg nem, ha írsz egy borzasztó drámát. De elképesztően dühösek tudnak lenni, ha egy komédián nem tudnak nevetni – vagy legalábbis nem találják viccesnek” – fogalmazott Terry a Vulture magazinnak még 2014-ben.

Szélsőséges humorból a Pythonban persze nem volt hiány. Mintha ennek a társaságnak a küldetése lett volna, hogy olyan dolgokkal nevettessen meg, ami azelőtt nem volt vicces, hogy olyan poénokat alkosson meg, amiket más nem mert volna. Bevágják az angol királynőt, aztán egy vécécsészét, látszólag minden összefüggés nélkül. Akadályfutó-bajnokságot tartanak a törött lábú, tetőtől talpig begipszelt betegek a kórház udvarán az orvosok szórakoztatására. A BBC persze kifejezetten nem volt elragadtatva a maró abszurd humortól, de a Monty Python amolyan szent tehénként szabad kezet kapott, a nézők ugyanis imádták. Terry fájlalta is később, hogy a kor más komikusaival milyen mostohán bántak: spórolási okokból a BBC egyszerűen letörölt egy csomó régi show-t, kellett a hely a kazettákon sportközvetítésekre. A Repülő Cirkusszal is majdnem megtörtént, de hála a magasságosnak, csak majdnem.

A csapatot valóban főleg Terry tartotta össze. Szívén-lelkén viselve a társulat dolgait, motorként hajtotta a többieket. Míg John Cleese-t afféle frontemberként fogadta el a közönség, ha kellett, ő tárgyalt a BBC fejeseivel is, mert őt mindig komolyan vették, Terry a pólus másik végén egyben tartotta a közös dolgokat. Rengeteget vitázott Cleese-zel, akiben emberére is akadt, aki imádott vitatkozni, próbára tenni az érveket, de elfogadó, ha valakinek sikerül meggyőznie egy új nézőponttal. Terrynek ez többnyire sikerült. Értette és átlátta, összegyűjtötte és kisimította ennek a hat öntörvényű embernek az energiáit. Csupa olyan szerepet maga játszott el – jellemzően rikácsoló középkorú asszonyságokat, mint Brian anyja a Brian életében –, amiről tudta, hogy a többiek nem vállalnák. Sose a kézenfekvő irányba mentek: például hiába állt volna jól egy figura Johnnak, mennyivel izgalmasabb, ha egy teljesen eltérő karakter kapja? Megkapta hát Palin, ami meg az előbbinek lett volna egyértelmű, azt vitte Terry vagy Eric. És sokkal szórakoztatóbb lett az eredmény.

Néha túlontúl következetes, már-már szigorú író volt, és amikor ő rendezett, csak azt engedte leforgatni, amin mind a hatan nevettek. Dühös volt Cleese-re, amikor a Repülő Cirkusz utolsó évadára otthagyta a csoportot egy saját sorozat kedvéért – ez lett 1975-ben a Waczak szálló, amiből az lett, hogy a britek három éve is minden idők legjobb komédiájának választották –, tartott a csapat szétesésétől. Egyszerűen nem volt önbizalma. De az idő ezt nem igazolta: ott az Erik, a viking (1989), benne a máig egyik legzseniálisabb jelenetével, amiben Atlantisz királyaként Terry győzködi a népét, hogy dehogy süllyed a szigetük, miközben dehogynem; egy sor történelmi úti filmet készített, gyerekkönyveket, operát írt. Palinnel mindig volt idejük meginni egy sört, enni egy jót, squasholni, megbeszélni, éppen min dolgozik a másik. „Ötletelt, javasolt, ő mit hogyan csinálna. Támogató volt, de őszintén kritikus, mint az ember legjobb barátja, mintha még mindig együtt írtunk volna” – idézi fel Palin a Python utáni időket.

A sajtó néhány éve még attól volt hangos, hogy negyven év házasság után otthagyta a feleségét, akivel két gyermeket neveltek fel, mert beleszeretett egy svéd diáklányba. A prosztatarákból kigyógyult, még gyermeke is született – Siri most volt tízéves –, de egyvalami ellen tehetetlen volt. Palin mesélte, hogy mindig híresen éles memóriájú barátja elkezdett hibázni a szövegben a színpadon, majd komplett részeket felejtett ki. 2015-ben a demencia egyik súlyos fajtájával (frontotemporális demencia, FTD) diagnosztizálták. De Terry nem esett kétségbe, amilyen nyitott volt, olyan optimistán állt a betegséghez. „Hogy mit csinált ekkor? Sétáltunk az utcán, és idegeneket szólított le, hé, emberek, demenciám van, demenciám van! Muszáj volt így kezelnie, amikor még tudta, hogy megteheti” – mondja Palin.

Utolsó közös interjújuk alatt a már elnémult, afáziás Terry megfogta Palin kezét, és hosszú percekig szorította. Mindebből a Monty Python utolsó hivatalos újraegyesülésekor, 2014-ben – amikor tíz estén át megtöltötték a húszezres londoni O2 Arénát – a közönség semmit nem érzékelt. Akkor még, utoljára, Terry olyan volt, mint mindig: eleven, energikus, fesztelen. Az előadássorozat viccesen az Egynek annyi, öt még hátravan alcímet kapta, ezzel is az 1989-ben elhunyt Graham Chapman előtt tisztelegve. Mi mást írhatott volna Cleese most, Terry halála után? „Kettőnek annyi, négy még hátravan.” / Barna L. Norbert