Hongkong nem ad ki

A történet 2018-ban kezdődik, amikor is egy Csan Tong-kai nevű 19 éves hongkongi fiatalember megölte terhes barátnőjét, Pun Hiu-winget Tajvan szigetén. Majd visszatért Hongkongba. Az esetet annak rendje és módja szerint kinyomozták a helyszínen, a hongkongi hatóságok magát Csant is kikérdezték, ő pedig el is ismerte a tettét. S innen következnek a nehézségek. Nem elég, hogy a két ország között nincs kiadatási egyezmény, de még az sem száz százalékig világos, hogy melyik két országról beszélünk.

Kínából és Hongkongból nézve, szigorúan közjogi alapon, arról van szó, hogy bár Hongkong a Kínai Népköztársaság része, törvényekkel és nemzetközi szerződésekkel megalapozott különleges státuszának köszönhetően hozhat önállóan olyan törvényt, amely szabályozza a más országokkal kapcsolatos kiadatási kérdéseket. Sőt ebből a szempontból maga a Kínai Népköztársaság is „más országnak” számít. Tajvan, hivatalos nevén Kínai Köztársaság azonban nem. Pekingi felfogás szerint Tajvan egy tartomány. Rebellis tartomány, de az nem közjogi kategória. Tajvanon erről egész mást gondolnak, de sokszor a gyakorlatiasság vagy a jogi megoldások kedvéért alkalmazkodnak a helyzethez.

Hongkongnak húsz országgal van kiadatási egyezménye, köztük például az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával is, és valamilyen jogsegélyegyezménye további harminckettővel. Kínával nincs. A jelenlegi rendeletet, amely az igazságszolgáltatás elől menekülők kezelésére vonatkozik, nem sokkal a Kínához való visszacsatolás előtt hozták. A jogszabályban egyenesen benne van, hogy az nem alkalmazható a központi kormány vagy az anyaország szerveinek igényeire. Ez az egyik alapköve az „egy ország – két rendszer” elképzelésnek.

A most megbukni látszó törvénymódosítás azt szerette volna elérni, hogy a város hatóságai tudják kezelni azokat az igényeket, amelyeket az említett húsz országon kívülről nyújtanak be. Próbáltak egyébként bizonyos garanciákat beépíteni, hogy a Kínától való félelem ne legyen annyira megalapozott, de nem sikerült meggyőzni a közvéleményt. Listáztak 37 bűncselekményt, amelyre egyáltalán vonatkozhat a kiadatás lehetősége, azokon belül is csak olyan ügyekben, amelyek minimális büntetési tétele az igénylő országban hét év. A kérés beérkezte után a város vezetője döntene a jogi folyamat elindításáról. Őrizetbe vennék a gyanúsítottat, majd bíróság mérlegelné az ügyet. Ha politikai természetű, elutasítja. Ha nincs megfelelő bizonyíték, elutasítja. Dönthet a letartóztatásról. Természetesen van fellebbezési lehetőség. Mindezek után a városvezető dönthetne a kiadatásról, de még az ő döntése ellen is lehetne fellebbezni, bírósághoz.

A tervezetnek nincsen olyan eleme, amelyet ne cincáltak volna szét, amelyet ne ellenezne valamely csoport vagy éppen mindenki. Hogy mit keres a folyamatban a városvezető, hogy Kínában általános gyakorlat politikailag problémás emberek köztörvényes bűnökkel való megvádolása, hogy a kínai bírósági rendszer következetlen és kiszámíthatatlan, hogy az alapjogok védelmével ott problémák vannak és így tovább. Látható, hogy az alapvető probléma Kínával van, nem a Románia vagy Tunézia által megfogalmazott kérelmek esetleges visszásságait mérlegelik.

Azt persze mindenki tudja, hogy az ügynek van másik oldala is. Az elmúlt két évtizedben sokan próbáltak Hongkongban meghúzódni az igazságszolgáltatás elől. A Kínai Népköztársaságban virágzó szokássá vált, hogy hivatalnokok és családtagjaik, miután elsíboltak egy nagyobb summát a közpénzből, külföldre szöknek. Külön hivatal foglalkozik a kézre kerítésükkel. Kanadából vagy az Egyesült Államokból sem könnyen hozzák vissza ezeket az embereket, hiszen rendre azzal védekeznek, hogy politikai üldözöttek, de legalább az igazságszolgáltatás csatornáiba jutnak, ahol aztán majd meglátják. De Hongkongban még erről sincs szó, a város igazi menedék.

Ráadásul a helyiek nagyon érzékenyek az ilyen típusú ügyekre, mert az elmúlt években történt néhány visszaélés, amelyekben bizonyos kínai hatóságok voltak a ludasak. 2015-ben a Causeway Bay Books könyvkereskedés és kiadóvállalat öt munkatársa tűnt el, volt, aki Kínában, volt, aki Thaiföldön. A minden részletében máig is tisztázatlan sztori mindent tartalmaz, amitől tarthat az, aki a város jogi autonómiáját félti, van benne politikai represszió, köztörvényes bűnökkel való vád, határon átnyúló machináció. Egy kínai milliárdos, Xiao Jianhua két éve eltűnt egy hongkongi luxushotelből, s azóta Kínában kezdődött ellene eljárás bennfentes kereskedelemért. Később azt nyilatkozta, hogy maga ment át, hogy vállalja a felelősséget a tetteiért.

Általában is megfigyelhető, hogy bár az időről időre kirobbanó demonstrációk, lázongások konkrét ügyekhez kötődnek, de van egy társadalmi csoport, egy demokratikus mag, amely állandó eleme a folyamatoknak. Azt valószínűleg nem merné állítani senki, hogy ők bármilyen mértékben is reprezentálnák a hongkongi közvéleményt, de annak kétségtelenül fontos elemét jelentik. Jellemzően az egyetemek, a hagyományos igazságszolgáltatási körök, ügyvédek, bíróságok környezete, továbbá a keresztény egyházak, főképp a katolikus egyház adják a társadalmi hátterét. Fontos megjegyezni, hogy kínai szemmel nézve azokról az intézményekről beszélünk, amelyek történelmileg a gyarmatosítókkal való együttműködésben jöttek létre.

Az egyes mozgalmak és demonstrációk aztán különböző mértékben vonzzák az embereket a konkrét tárgyuktól függően. Sokáig az 1989-es, a Tiananmen térrel szimbolizált demokratikus mozgalom leverésének évfordulója volt a legfőbb mozgató erő. Ezek a megmozdulások továbbra is méltóságteljesek, de ma nem túl átütők. Kiemelkedő méretűnek és nem mellékesen sikeresnek volt mondható az úgynevezett 23. cikkely elleni megmozdulás 2003-ban. A hongkongi Alaptörvény 23. cikkelye megtiltotta volna a Kínai Népköztársaság államrendje elleni „hazaárulást, elszakadást, lázadást és felforgatást”. A törvényt a tömegtüntetések hatására azóta sem terjesztették be.

Messze nem volt ilyen sikeres a 2014-es úgynevezett Esernyő Mozgalom, amely a hongkongi demokratikus viták velejéről, a választási szisztémáról szólt. Ennek centrumában hagyományosan az általános közvetlen választás áll. A demokraták e cél érdekében folytatott küzdelmüket még a britekkel szemben kezdték. A mai vegyes rendszer alapeszméje is a britektől származik. Ennek lényege, hogy a képviselőknek csak egy részét választják közvetlenül a földrajzilag körülírt választókerületekben, másik részét különböző, főképp kamarai jellegű testületek választják. Míg a britek annak idején attól tartottak, hogy az általános közvetlen választás Peking-barát kormányzatot hozna létre, ma éppen Peking tart attól, hogy ilyen módon vele barátságtalan vezetés alakulhatna.

Mindez nagyon jól mutatja a hongkongi közvélemény tartósan kettős arculatát. Ha egy kicsit tágabban értelmezzük a múltat, s úgy vesszük számba a nagy tüntetéseket, akkor azt minden hongkongi tüntetések anyjával, az 1967-es nagy, gyarmatosítás elleni lázadással kellene kezdeni. S ma is igaz, hogy hiába bármekkora tüntetés, a választások eredményei mindig sokkal kiegyensúlyozottabbak. Egy új jelenség azonban mindenképpen van az utóbbi időkben, ez pedig az úgynevezett „lokalisták” megjelenése. Egy nagyon összetett, ellentmondásos csoportról van szó, amelynek közös lényege a hongkongi önrendelkezés eszméjének képviselete. Aztán vannak, akik ezt a Kínán belüli erős autonómiaként, vannak, akik függetlenként, s vannak, akik a brit uralom alá való visszahúzódásként képzelik el. Vannak, akik politikájuk központjába a földhasználat és az ingatlanfejlesztés szabályozását állítják, de vannak, akik a kereskedelmi céllal beáramló kínaiakat, a kínai migránsokat vagy egyszerűen a turistákat akarják visszaszorítani. Egyes csoportjaikat a hongkongi identitás politikai eszmévé formálása jellemzi, hasonlóan a tajvani identitás jelenségéhez. Peking mindkettőt igen rossz szemmel nézi.

Most, lapzártakor mindenesetre ott tartunk, hogy Carrie Lam bocsánatot kért, s hogy mi lesz a törvényjavaslat sorsa, az nem világos. A demokraták, illetve mindenki, aki ellenezte a törvényt, óvatosan örül. A radikálisabbak fogadkoznak, hogy folytatják a demonstrációkat, s a kormányzat távozását követelik. Ahogy telnek a napok, egyre több kormánypárti politikus is megszólal, s nem tudják leplezni csalódottságukat. Arról beszélnek, hogy a bocsánatkéréssel és a visszavonulással vereséget szenvedtek, s attól tartanak, hogy ezt a közvélemény is így értékeli. Ez pedig nem jó előjel a novemberi helyhatósági választások előtt. / Krajczár Gyula