Évtizedzáró

Az aknamunka korábban kezdődött. 2006-ban úgy vesztett a Fidesz választást, első ízben a szabad választások bevezetése óta, hogy a korábbi szocvezetés folytathatta a kormányzást, de az őszi zavargások megszervezésével a Fidesz kreált kettős hatalmat, mint a bolsevikiek 1917 februárja és októbere között Kerenszkij ellenében. Mindenki tudta, ha nagyon el nem baltázzák, Fideszék jönnek a következő körben, ami olyan borzalmas lesz, mint az „Orbán–Torgyán-kofferkormány” 1998–2002 között, csak rosszabb, éhesebb. Egy farkascsorda, kiéhezett toportyánférgek siserahada, amely semmi másra nem vár, mint hogy kirabolja az országot.

Először a hatalom hosszú távú megingathatatlansága volt a fő kérdés. A mostanában elhíresült, bár már akkor is ismert Szájer képviselő és jogtudor ide-oda vonatozgatott Brüsszel és Strassbourg között, vonatozásait nem ismerkedésre használta fel, hanem alkotmányt írogatott iPaden. Alkotmánynak nevezni nem merték, talán féltek a „tákolmány” rímpártól, Alaptörvénynek gúnyolják, gránitszilárdságúnak, amelyet eddig évente több mint egyszer módosították.

Nekifutottak a médiatörvénynek nevezett dolognak, itt kezdődnek az én tízes éveim: 2011 januárjában az Európa Parlament meghallgatást tartott a magyar médiatörvény kapcsán, ha jól emlékszem Renate Weber román MEP (PNL) hívta össze. Majtényi László (EKINT) és Haraszti Miklós (ex-SZDSZ, ex-EBESZ) voltak a referátorok, illetve Konrád György küldött videoüzenetet, Fischer Ádám karmester és e sorok írója voltunk a koreferátorok. Jelen volt az akkori magyar sajtó Lovas István vezényletével és a korábban jó nevű londoni fideszes, Schöpflin György próbálta meg viszonylagos sikerrel széttrollkodni az eseményt.

De nem erről akarok beszélni, hanem arról, amikor vége lett, ebédelni mentünk Verhofstadttal, Cohn-Bendittel az EP-épületen belül, ahol van egy folyosó, ahol különböző méretű étkezőhelyiségek sorakoznak. Ekkor indult az unió fél évig tartó magyar elnöksége, a konzervatív, hetven körüli magyar külügyminiszter, Martonyi János nyilvánvalóan pályája lehetséges csúcsaként gondolt erre, és ekkor szembesült vele, hogy a jogállamiság csorbulása miatt a főnöke nem fog gömb alakú hangszórót nyerni Brüsszelben. Ahogy mentünk az ebédfolyosón az első ajtónál, a nagyteremnél, Martonyi várta vendégeit elegáns öltönyben, cápagalléros pink ingben, de elpadlizsánosodott fejjel, tekintetében mély szomorúsággal, mert a vendégei nem akartak megérkezni. A nyugatiak bizonyos dolgokat elfogadnak reálpolitikailag, de azt megválogatják, kivel szocializálnak, és bizonyos értelemben egy munkaebéd is szocializálás. A konzervatív Martonyinak még a miskakancsóéra hajazó pörge bajsza is lekonyult csalódottságában.



2015 nyara mozgalmas volt a Keletinél. Vittünk láda almát és üdítőket, maradék hálózsákokat osztogattunk a Köztársaság téren, eszembe jutott az ’56-os archív, a Pártház, az ávósok, a felkelők, és a felkelők közül az a derék önkéntes, aki az Erkel Színházban talált jelmezsisakkal gondolta védeni magát a felvételek tanúsága szerint. (Szerencsére a lincselésig nem jutott el az észbe idéződött archív.) Déri Miklós fotózta a menekülteket, afgánt, irakit, szírt, próbáltunk bizalomerősítő lépéseket tenni, nem volt egyszerű. A Keleti előtt egy magánbusz állt meg, fanatizált labdarúgó-szurkoló küllemű emberek szálltak ki kurvaanyázva, háborút járt fiatal férfiak, afgánok, irakiak, szírek szálltak szembe velük, a béközépisták és más ultrák fejvesztve menekültek vissza a járművükbe: nagyon beszartak. Megilletődöttség jellemezte a helyszínt biztosító készenléti rendőröket is. Mert az az ember, aki az életéért küzd, ilyen például a vele ellenségesen bánó országban a háborús menekült, ha megtámadják, nem mérlegel, ő lesz a pokai mu, „az ököl, mely pozdorjává zúz”.

Orbán Viktor ekkor kezdte, egészen pontosan ekkor lépett szintet a gyűlöletszobrászattal. „Migráncs”, „migrációs nyomás”, „röszkei csata” és más habonyiádák bakondi–némethszilárdi hanggal és arcszerkezettel. Sósavval mosták volna a háborús menekült lábát, nem vízzel, mint Ferenc pápa, miközben a feltaláló és propagandaminiszter kapta meg a letelepedési kötvénycsomag kezelését, amióta az ingatlanos haver arról panaszkodik, hogy Budán és a tizenháromban csak oroszoknak ad el, néha kínaiaknak.

Az egyszeri Váci utcai jordán seftes pénzváltó jó kormányzati kapcsolatai okán városképi jelentőségű helyeket alakíthat szállodává, a kormányfő török barátja letarolhatja az ipari műemlék vágóhidat a kilencben. Körbenézek, háromszáz méter sugarú körében van itt kínai élelmiszer-nagyáruház mufurc eladókkal, van kedves orosz tejtermékárus és török hentes szépen tisztított bárány- és birkaalkatrészekkel és gránátalmalével. Örülök mindegyiknek, épp a multikulti jegyében gasztrokulinárisan világra nyitott vagyok.

De hová tűntek az amerikaiak? Régi ismerős ír Kaliforniából, az egykori Budapest Week archívumát próbálja összerakni. A kilencvenes évek elején indultak, volt egy erre irányuló áramlás akkor, Prága volt a középső célpont, de jutott erre áramló amerikaiból Varsóba, Pozsonyba és Pestre is. Expatek itt élő angolok, amerikaiak munkát, életet kerestek erre, az új kezdet állapotába került régióban, pionírhangulatban, az új feladat és reménytelj jegyében. Na, ennek az atmoszférának 2010-re, de már 2006-ra is vége lett.



A haverommal strigulákat húztunk, hogy hány napig tart el a röhögés a Szájer hangalak kimondásakor, hétig jutottunk. Annak a nevetésnek nagyon nagy az értéke szociálpszichológice, ha nem is éppen katarzis, de felszabadító, a fidexes vallásos körön kívül a hatalom lelepleződésének boldog pillanata. Meztelen Pókember, brüsszeli falon, keresztény családeszmét hirdet egy homoerotikus szvingerklubból a rendőrség elől távozóban az ereszen csimpaszkodva.

Mi ez, ha nem nevetséges? Szívesen belenéztem volna Kövér László amúgy is közeleső szemű tekintetébe, mikor a hírt megtudta. Semjén, Erdő Péter, Kiss-Rigó püspök tekintetébe, Varga Judit és Novák Katalin és üdvöskéje, Rácz Zsófia tekintetébe. Jó lett volna egy élőláncos körkapcsolás. Meddig lehet ezt az ideológiát, a konzervativizmust, mely nem az én ideológiám, de elfogadom, ha másnak ez van otthon, bepiszkolni ezekkel az emberekkel? A Fidesz-kormányzás egyik legnagyobb vesztese a konzervatív értelmiség.

Mikor cseperedtem, temetéseket néztem a tévén a Vörös térről (Krásznij plóságy). Gyászolták a nagy halottat, elsőnek a „ferde szájú vén trottyot”, majd a KGB-főnököt és a sütőlapátképűt. A temetésszervező bizottság vezetőjéből lett az SZKP KB PB következő első titkára. Van már egy generáció, amelynek semmilyen más emléke nincs, mint a Fidesz. Tudva, hogy ez a generáció, mely most lehet annyi, mint én voltam a párttitkárhullás idején, valószínűleg hasonlót él át, mint én anno: állhattok ott a Kreml mellvédjén vagy a Lenin-mauzóleum ormán, a Karmelita kolostor erkélyén vagy a Pancho Aréna kezdőkörében: a biológia ellenetek dolgozik. Utánpótlás-nevelésben pedig ugye nem otthonos a hazai foci.

Formás kubatoviána volt a minap a „ha Orbán tárgyalt volna Trianonban, hozzánk csapták volna a fél Antantot is” bon mot, hazáig kacagtunk. A cseles, a ravasz, a kreatívan fiskális gondolkodást eszményíti a pártigazgató, ha történelmileg erősen bicegő lábakkal is. Hogy Apponyi gr. noha valószínűleg készségszinten kezelte a kést-villát, eltartott kisujjat, nem volt komolyan vehető, nem volt zsarolási potenciálja. Orbánnak van. Valamennyi, és az általa befírolt egykori lengyel televíziós gyerekszínésznek meg még nagyobb. De Milosevicsnek is volt ilyenje, aztán mire ment vele, hol végezte? De tényleg: ne legyen már Szerbia múltja Magyarország jövője!

A regresszív és reakciós tízes évek után érdemelne némi jobb időt az ország. De ahhoz tenni kell! / Vágvölgyi B. András