Zsenik és pancserek – oroszok a fronton

Oroszország május 9-én ünnepelte a nácizmus felett aratott győzelem 77. évfordulóját. Tette ezt teljes magányában, hiszen immáron a civilizált világ képviselői aligha jelentek volna meg a Vörös téren, ha meghívást kapnak. Erre számítva nem is kaptak. A Kreml még legközelebbi szövetségesét, Alekszandr Lukasenkót sem invitálta meg az ünnepségre. Vlagyimir Putyin a várakozásokkal szemben sem a győzelmet, sem pedig a hadiállapotot nem jelentette be. Előbbit aligha tudja felmutatni jelenleg Ukrajnában, utóbbi pedig kellemetlenül leszűkítené saját mozgásterét, hiszen egy totális háború Ukrajnával csakis Moszkva totális győzelmével zárulhatna. Putyin beszéde ehelyett rövid, tömör és persze velejéig hazug volt.

Nem csak azért, mert egy senki által ki nem provokált fegyveres konfliktust festett le „elkerülhetetlen” preventív háborúként az oroszok elleni népirtásról és ukrán atomfegyverekről szóló, már jól ismert hazugságokkal indokolva, vagy mert adós maradt annak az ellentmondásnak a feloldásával, hogy vajon az ukrajnai oroszok védelméhez miként járul hozzá, hogy az orosz haderő szétbombázza otthonaikat Harkovban, Mariupolban, Herszonban. (Aligha várhattunk mást.) De azért is, mert saját katonáit csapta arcon azzal, hogy úgy állította be a háborút, mintha az csak Donbaszban zajlana, és mindig is csak ott zajlott volna. Hiszen mi van azokkal az orosz katonákkal, akik Mikolajivnál, Szumiban, Csernyihivben vagy épp Kijev külvárosaiban estek el?

Persze bizonyos szempontból jól beleillett mindez május 9-e szellemiségébe, hiszen – ahogy Ungváry Krisztián írja – az valójában mindig is a „hazugság napja” volt. Egyrészt a náci Németország már egy nappal korábban, május 8-án aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló megállapodást a nyugati szövetségesekkel, másrészt pedig a Szovjetunió 1941 előtt aligha az áldozat szerepét töltötte be, a náci uralom alól történő felszabadítás pedig a gyakorlatban szovjet megszállást jelentett. Mindezeken túl azonban van még egy tisztán orosz szempont is: a Szovjetunió katonai sikerének kovácsai már a háborút megelőzően halottak voltak, vagy jobb esetben a Gulagon senyvedtek. Ők azok a szovjet katonai gondolkodók, akik a két világháború között megalkották a hadműveleti művészetet, illetve kidolgozták annak a mély ütközetnek, illetve mély hadműveletnek a doktrínáját, amely kiutat kínált az első világháború elhúzódó és fel-
őrlő jellegű állóháborúiból, és amely később a szovjet győzelem kulcsa volt. A sztálini terror áldozataivá vált gondolkodók megbélyegzett elméletei azonban a háború első néhány évében nem érvényesülhettek: rehabilitálásukra csak az 1960-as években került sor. Vajon mekkora szovjet katonai és civil veszteség lett volna elkerülhető, ha a sztálini tisztogatás nem fejezi le a Vörös Hadsereg elitjét?

Tuhacsevszkij, Triandafillov, Szvecsin, Isszerszon olyan lángelmék voltak, akiknek forradalmi meglátásai mindmáig a modern hadviselés alapját képezik. Olyannyira, hogy az Egyesült Államok hadseregének 1980-as (!) években bevezetett AirLand Battle doktrínája az 1920-as és 1930-as évek szovjet mélyhadművelet-elméletén alapult. Tuhacsevszkij és Szvecsin jussa hazájában kivégzés, Isszerszoné 14 év munkatábor volt. A két világháború közötti szovjet katonai gondolkodók mindenki másnál komplexebben látták, hogy a technológiai forradalom, az új járművek és fegyverek megjelenése miként változtatja meg a hadviselést, és a kor körülményei között milyen módszerek vezethetnek sikerre. Más kérdés, hogy ezek az elméletek akkor nem álltak összhangban a Szovjetunió gazdasági és technológiai képességeivel. Más szavakkal: a szovjet rendszer nem tudott annyi és olyan minőségű harckocsit, repülőgépet és tüzérségi eszközt gyártani, amennyit a mély hadművelet elmélete előfeltételezett.

Ötven évvel később Nyikolaj Ogarkov, a Szovjetunió marsallja hasonló látnoki képességgel mérte fel, hogy az információs technológia megjelenése milyen forradalmi változást fog eredményezni a hadviselésben. Bár Ogarkov szerencsére nem jutott elődjei sorsára – sőt, gondolatai alapjaiban határozzák meg napjaink orosz katonai gondolkodását –, mégis felfedezhető a párhuzam közte, valamint Tuhacsevszkij és társai között, amennyiben elméleteiket kevésbé a hazájuk, mint inkább annak legfőbb ellenfele hasznosította jobban.

A precíziós fegyverek megjelenése az 1970-es években ráébresztette Ogarkovot és a szovjet vezérkart arra, hogy a nagy pontosságú csapásmérő fegyverrendszerek egy újabb hadügyi forradalmat jelentenek, ami új doktrínát, új katonai szervezetek létrehozását és végső soron a katonai erő alkalmazásának új módját teszi szükségessé. Hiába azonban a forradalmi ötletek, ha azok kicsorbulnak a szovjet/orosz valóság próbáján. A Szovjetunió ugyanis nem rendelkezett azokkal a fejlett technológiákkal, amik lehetővé tették volna a precíziós fegyverek tömeges rendszeresítését a szovjet haderőben. Ironikus módon miközben az Egyesült Államok volt az, amely elsőként fejlesztette ki és állította hadrendbe a precíziós fegyvereket, azok alkalmazásával kapcsolatban sokkal rövidlátóbb volt, mint a Szovjetunió. Míg az amerikai katonai tervezők úgy kalkuláltak, hogy a precíziós fegyverek alkalmazása szükségtelenné teheti a harcászati nukleáris fegyverek bevetését egy szovjet offenzíva megállítására azáltal, hogy képesek a szovjet szárazföldi erők második lépcsőjének mélységi pusztítására, addig a szovjet vezérkar ennél jóval tovább ment. Úgy látták, hogy a precíziós csapásmérő képességgel lehetővé válik a kontaktus nélküli háború, azaz a stratégiai célpontok kiiktatása hagyományos (azaz nem nukleáris) csapásméréssel az ellenség hátországában. Az amerikai hadvezetés ismét a szovjet hadtudományi irodalomra építve jött rá arra, miként használhatja ki leginkább a katonai képességeiben rejlő potenciált. Ogarkov elméletét olyan orosz hadtudományi teoretikusok gondolták tovább, mint Vlagyimir Szlipcsenko, aki a 2000-es évek elején úgy érvelt, hogy míg korábban az ellenséges ország területének megszállása elengedhetetlen volt, addig a kontaktus nélküli háború lehetővé teszi a győzelem kivívását anélkül, hogy a szárazföldi erők bevetésére sor kerülne. Szlipcsenko úgy vélte, hogy a kontaktus nélküli háború célja nem az ellenséges erők megsemmisítése, hanem közvetlenül a célország gazdasági potenciáljának szétzúzása, aminek következményeként az állam összeomlik.

A fenti példákból jól látszik, hogy a probléma nem az orosz katonai gondolkodásban keresendő. A hiba az elmélet gyakorlatba ültetésében van. Ahogy Dima Adamsky katonai szakértő írja, „a szovjetek hagyományosan mindig is jók voltak az innovatív ötletek elméletbe foglalásában, de patológiásan rosszak azok implementációjában”. Ugyanez igaz az orosz haderőre is. Hiába Tuhacsevszkij, Ogarkov és mások, ha a kiváló elméletek kicsorbulnak az orosz valóság próbáján. Elképesztő mértékű korrupció, hatékonytalanság, a hadiipar érdekeihez (és képességeihez) igazított fegyverzetbeszerzés, hanyagság, gyenge morál, a technika nem megfelelő karbantartása és elhanyagolása jellemzi az orosz haderőt. Mindezt ékesen visszatükrözi az ukrajnai háború. Se szeri se száma azoknak a Twitter-bejegyzéseknek, amikben az amerikai hadsereg logisztikai szakemberei azt magyarázzák el, hogy az ukrán harcmezőn hátrahagyott egyik legkorszerűbb Pancír orosz légvédelmi eszköz gumiabroncsa a karbantartás hiánya miatt egyszerűen elöregedett. Vagy hogy önrakodó teherautók helyett a rakéta-sorozatvetőkhöz tartozó rakétákat az orosz katonák még mindig kézzel pakolják fel a szállítójárműre, majd kézzel töltik be a kilövőrendszerbe, miközben az amerikai haderőben ezen folyamatok teljesen gépesítettek. Vagy hogy a drága páncéltörő rakétákat az amerikai hadsereg már 30 éve nem faládákban tárolja, hiszen a környezeti behatásokra érzékeny fegyverek egész egyszerűen tönkremennek.

Az orosz haderő problémája mégsem technikai jellegű, annál jóval mélyebb, szemléletbeli. Nem (csak) arról van szó, hogy nem áll rendelkezésre elég korszerű fegyver, hanem hogy a legkorszerűbb haditechnikát is elhanyagolják. Hiányzik a felelősségvállalás, a döntésekért vállalt következmények. (Hogyan is lenne szó felelősségvállalásról, amikor maga Putyin elnök tüntette ki azt a 64. gépesített lövészdandárt, amely részt vett a bucsai mészárlásban?) Hiányzik a harcászati szintű autonómia is. Tuhacsevszkij erről így írt: „Hosszú ideig az volt a leggyengébb pontunk, hogy a kis gyalogos alegysége
önálló tevékenységre nem voltak alkalmasak. „»Várunk az intézkedésre« – de lényegében »tehetetlenkedem«, ez volt a tényleges korbácsunk a harcmezőn való tevékenységben. (...) Az önállóság a saját kezdeményezésre nem kivétel, hanem szabály, amely nélkül nem lehet végrehajtani a tervezett általános irányítást.” Tuhacsevszkij majd’ száz évvel ezelőtti gondolatait az ukrajnai tapasztalatok fényében akár ma is papírra vethette volna.

Az orosz hadtudományi gondolkodás továbbra is rendkívül innovatív, és a politikától meglehetősen nagyfokú szabadságot élvez. Bizarr módon miközben a putyini Oroszország egyre represszívebbé válik, a katonai gondolkodás autonómiájának megőrzésében az orosz katonai vezetés továbbra is érdekelt. Erre utal legalábbis Valerij Geraszimov egyik beszéde, amelyben kifejezetten a tragikus sorsú és fentebb idézett Georgij Isszerszon példáját kiemelve úgy fogalmazott, hogy „nagy véráldozatot fizetett népünk azért, mert nem hallgattunk a szavaira”. A tanulság Geraszimov szerint az, hogy „a megvető hozzáállás az új ötletek, a nem bevett megközelítések és más nézőpontok iránt elfogadhatatlan a hadtudományban”. Arra, hogy az orosz katonai gondolkodás milyen fokú politikai szabadsággal rendelkezik a mai Oroszországban, jó példa Mihail Hodarenok ezredesnek, volt vezérkari tisztnek az alig három héttel az Ukrajna elleni háború előtt született írása, amelyben a Vérszomjas politológusok jóslatai címmel arról értekezett, hogy a propagandalózungokkal szemben egy Ukrajna elleni háború egyáltalán nem lenne sétagalopp. Mint írta, „semmiféle ukrán blitzkrieg nem lesz (...), ezért jobb lenne, ha az a néhány túlfűtött szakértő elfelejtené gyűlölködő fantazmagóriáit. És a további reputációs veszteséget elkerülendő, soha többé nem elevenítené fel azokat”. Hodarenok szavai profetikusnak bizonyultak. Nagy kár, hogy a politikai vezetés nem vette figyelembe álláspontját. Helyette az Ukrajna elleni háborúból a birodalmi gőg és lenézés árad, ugyanaz a fölényérzet, ami arra ösztönözte az orosz katonai vezetést, hogy páncélos menetoszlopokkal vonuljon be Groznij városába 1994-ben, abban bízva, hogy az orosz harckocsik látványa önmagában elég lesz a csecsen ellenállás pszichés megtörésére. Nem volt az. Ahogy nem az 2022-ben Ukrajnában sem. Még ha sikerült is volna likvidálni Zelenszkij elnököt, nagy kérdés, hogy valóban összeomlott volna-e az ukrán ellenállás, vagy sem. Nagy valószínűséggel nem. Az ukrán társadalmi-politikai berendezkedés ugyanis jóval kevésbé centralizált, mint az orosz.

Tuhacsevszkij hangsúlyozta, hogy a hadsereg kiképzése nem történhet légüres térben. Figyelembe kell venni a potenciális ellenség harceljárását, módszereit. Mint fogalmazott, „nem lehet elképzelni a saját támadó vagy védő taktikáinkat »általában«. Az ellenség fegyverzetét, szervezését és harcászati doktrínáját, a csapatok kiképzésének elszakíthatatlan összetevőjeként kell beállítani”. Úgy fest, ezt a tanácsot a két hadviselő fél közül csak az ukránok fogadták meg, miközben az orosz vezetés arra készült, hogy 2014 óta az ukrán haderő semmit nem fejlődött. Kijevnek nyolc éve volt arra, hogy kiismerje az orosz hadviselést, és láthatóan alaposan elvégezte a házi feladatát. Sőt, a jelek szerint hatékonyabban alkalmazza mindazon módszereket, amelyeket az oroszok 2014–15-ben már bevetettek az ukrán hadsereggel szemben: a pilóta nélküli repülőeszközök alkalmazását a tüzérségi csapás koordinálása érdekében, vagy a jelfelderítési (SIGINT) képességek ötvözését a tüzérségi tűzzel – ennek áldozatául esett már több, nem védett vonalon kommunikáló tábornok is. Nehéz mással magyarázni, mint az orosz katonai vezetés gőgjével, hogy miért hajóztak be a Moszkva cirkálóval az ukrán hajó elleni rakéták hatótávolságán belülre, vagy hogy az ukránok miként lőhették ki az orosz parancsnoki pontot Izjumban, vagy hogyan kapott rakétatalálatot a Millerovóban található orosz katonai reptér már a háború legelső hetében.

Az orosz katonai gondolkodás homlokterében az elmúlt évtizedben a nem katonai eszközök szerepe állt, mindenekelőtt az információs hadviselésé. Mégis, az Ukrajna elleni agresszió esetében az orosz vezetés az információs előkészítést feláldozta a titoktartás oltárán, miközben paradox módon az orosz katonák (meggyőződve arról, hogy a csapatösszevonás csak erődemonstráció) az alapvető műveleti biztonsági rendszabályokhoz sem tartották magukat. Más szavakkal, az orosz járókelők gond nélkül filmezhették a haditechnika vasúti felrakodását és tölthették fel azt a TikTok-ra és más közösségi oldalakra. Az úgynevezett reflexív kontroll orosz elméletéről nyugaton könyvek és doktori disszertációk születnek. A reflexív kontroll a számunkra kívánatos döntés meghozatalára készteti az ellenfelet, annak döntési mechanizmusának manipulálásán keresztül oly módon, hogy az ellenfél abban a tudatban hozza meg döntését, hogy a saját érdekében cselekszik. Ironikus, hogy az orosz katonai szakirodalom olyan példákkal van tele, amikor a Nyugat alkalmazta sikerrel a technikát Moszkvával szemben. Így az orosz katonai szakértők szerint Washington volt az, amely belehajszolta a szovjet vezetést az Afganisztán elleni fiaskóba, vagy előidézte a Szovjetunió összeomlását azáltal, hogy fegyverkezési versenybe kényszerítette. Figyelembe véve a becsült orosz háborús veszteségeket, könnyen elképzelhető, hogy a példatár az Ukrajna elleni háborúval gazdagodik majd, és a mostani, Oroszország hosszú távú jövője szempontjából minden bizonnyal katasztrofális katonai akciót is egy sikeres nyugati befolyásolási műveletként könyvelik majd el. Putyin győzelemnapi beszéde a konfliktus elkerülhetetlenségéről éppen ezt vetíti előre. A kellemetlen kérdés csupán az, hogy ha az orosz vezetés valóban elhiszi, hogy a Nyugat provokálta a háborúba, akkor miért sétál bele újra és újra a csapdába... đĐ