Elkacsázott a rockéletű

Amikor 1977-ben a NASA a Voyager űrszondával felküldött egy aranylemezt a kozmoszba, hogy a földönkívüliek valamilyen benyomást kaphassanak az emberi kultúráról, számos népzenei és klasszikus, Bach, Mozart, Beethoven, Sztravinszkij-felvétel közé beiktatták Chuck Berry Johnny B. Goode-ját. Ezzel egy műfaj, egy életérzés vált halhatatlanná, a világörökség részévé.

A szegény, félanalfabéta fiú, aki nekiindul a világnak gitárjával abban a reményben, hogy egyszer fénybetűkkel írják a nevét. Charles Edward Anderson „Chuck” Berry, a St. Louis-i születésű fekete muzsikus ebben az 1958-as, kicsit önéletrajzi ihletésű dalban megfogalmazta a rock and roll lényegét: az élet és a zene egymástól elválaszthatatlan kalandját, a négyütemű, ötsebességes tempót, a nem éppen szemérmes érzelmek nevén nevezését. Egyúttal új megközelítéssel szólaltatta meg elektromos gitárját, és beláthatatlan perspektívákat nyitott mindazok előtt, akik a következő évtizedekben e hangszer nyűvésére adták a fejüket. Biztatást adott azoknak, akiknek nem futotta zenetanárra, hogy három-négy akkorddal is meghódítják a világot és kiadhatják magukból felgyülemlett energiájukat. És hogy tanítása teljes legyen, azt is megmutatta, hogy miként kell a színpadon viselkedni, hogyan lehet a gitárt testünk meghosszabbított részeként kezelni.

Persze a Johnny B. Goode csak egy fényes karrier egyik csúcspontja volt, hiszen Chuck Berry már 1955-ben berobbant a Chess Recordsnál készült első felvételeivel, amelyek ismerete nélkül ma sem nevezheti magát senki rock and roll-muzsikusnak: a Maybellene, a Roll Over Beethoven, a Rock and Roll Music vagy a Sweet Little Sixteen feszes lendületükkel, rögtön felismerhető nyitó riffjeikkel iskolát teremtettek. Pedig a kiadó, ahol korábban a chicagói blues óriásai vitték a prímet, kezdetben fanyalgott, mert túl kommersznek tartotta Chuck Berry zenéjét. Aligha sejthették, hogy ez a bohókás, már akkor priuszos fiatalember lesz a legsikeresebb amerikai polgárjogi harcos. Az ő dalai voltak ugyanis az elsők, amelyek a fehér és a fekete közönséget egyaránt meghódították élőben és a lemezlistákon. És innen már csak egy lépés volt, hogy megtermékenyítse, majd születése után vérével táplálja az angolszász „beatet”. Milliószor leírták már, hogy Chuck Berry nélkül nincsen sem Beatles, sem Rolling Stones, rajta nőttek fel, belőle nőttek ki, és nem csupán a konkrét dalok feldolgozásaival. Nem véletlen, hogy éppen Keith Richards volt a producere a Hail! Hail! Rock ’n’ Roll című dokumentumfilmnek, amelyet Chuck hatvanadik születésnapjára készítettek. De letagadhatatlan a hatása Jimi Hendrixre és Johnny Winterre, a Beach Boysra és a Ten Years Afterre és sok más híres bandára. Kacsalépését pedig, amely ugyanolyan védjegyévé vált, mint avítt tengerészsapkája, olyan „tanítványok” is próbálták utánozni, mint Jimmy Page vagy Angus Young. Szerzeményei több mint kétszáz filmben és tévésorozatban hangzottak fel eddig hol korfestőként, hol csak egyszerű háttérzeneként, köztük az American Graffitiben, a Ponyvaregényben, a Vissza a jövőbe első részében, de még a Maffiózókban is.

Chuck Berryt, bár zenéje a jól ismert illegális-féllegális csatornákon hozzánk is begyűrűzött, először filmen, az 1973-as Régi idők rockzenéjében láthattuk, még ereje teljében. Kétszer aztán el is látogatott hozzánk: először 1985-ben a BS-ben játszott, majd 1998-ban a Kisstadionba hozták el a rock and roll régi dicsőségét: az akkor már 72 éves Chuck Jerry Lee Lewisszal és Little Richarddal lépett fel. Akik ott voltunk, aligha arra emlékszünk, hogy milyen volt maga a koncert, hanem arra, hogy láthattuk azt az embert, akinek elpusztíthatatlan kedvenc zenénket köszönhetjük.

Az utolsó leheletéig játszott, és itthagyta, amiért érdemes volt élnie. Amiért nekünk is érdemes. n