Pocsolya a semmi közepén

„Volt egy ambiciózusnak nem mondható elképzelés, amely működőképesnek bizonyult: tudniillik, hogy vannak ezek a fazonok, akik igazából semmi mást nem szeretnének, mint hogy hagyják már őket békén, és hadd heverjenek kedvükre az elhagyatott réten. Ami aztán mára minden, csak nem elhagyatott, mert annyi lény mozog benne, mint egy bevásárlóközpontban szombatonként. És mivel ezek nem láncszerűen egymásba fűződő történetek, hanem különböző, egyedi kalandok, igazából bármi megtörténhet velük, nincs semmilyen megkötés. Ez az óriási szabadság pedig nagyon inspiráló.”

És ami inspirálja a szerzőt, az legbelülről jön az értékátadás legtisztább szándékával: és ezt biztosan az olvasó is megérzi. No pláne, ha az olvasó gyerek. A gyerekeknél nincsenek udvarias maszatolások, eltartott kézzel megírt, de azért finomkodó egyrészt-másrészt kritikák. Náluk őszinteség van.

Az őszinteségről jut eszembe: 2018-at írunk, az Ünnepi Könyvhéten perzsel a nap, de a fullasztó hőségben is sűrűn gomolyog a tömeg a pultok között. Mit sem sejtettünk arról, hogy majd két évvel később csak szép emlék lesz jó időre, ahogy törjük az utat a kultúrának a könyvfogyasztók sorfalán át, horribile dictu néhány centire elhaladva a másik mellett, mindenféle óvintézkedés nélkül.

„Ott van Dániel András!” – tör ki egy szemfüles apukából, aki már viszi is a gyerekét az asztalhoz, ahol a szerző épp előkészül a dedikálásra. Jó időben lép, tudja ezt ő is, percekkel később már kígyózó gyereksor aszalódik a napon. Köztük az akkor négyéves kisebbik fiam, aki büszkén tartja kezében A kuflik és a mohamanyi kötetet és – rá egyáltalán nem jellemző módon – türelmesen vár a sorára. Ő következik: Dániel András hozza az ilyenkor szokásost, megkérdezi, majd gyorsan leírja a nevét, odaír pár kedves sort. De aztán új fordulatot vesz a jelenet. Utcai portréfestőket megszégyenítő gyorsasággal felskiccel néhány vonalat, másodpercek múlva pedig már fel is bukkan a nyomtatott kuflirajzok között egy új, tollal készült, pöttyös-ormányos lény.

Mintha erre született volna. Pedig éles kanyarral jutott el idáig, negyven elmúlt, mire megírta az első gyerekkönyvét.

Mindaddig tükörsimának látszott a pálya, amelyen halad. Feszt rajzolgatott, amióta csak ceruzát tudott fogni a kezében. Néha jöttek kérészéletű fellángolások, „mi lenne, ha” korszakok, például nagyon rövid ideig régész is akart lenni. De mindig visszatért a papírhoz. Kiskorától kezdve világos volt, hogy művész lesz, nem választ majd „normális foglalkozást”. Ahogy a családban sokan mások: édesapja és anyai nagyapja is író, sok a színész rokon is. Nem keltett tehát különösebb riadalmat az érdeklődésével. Arcizmuk sem rándult.

A budapesti általánosban is csak elvétve találta meg a poroszos rendszerrel gyakran együtt járó művészetfóbia. Apróbb kellemetlenségek azért előfordultak, amikor annyira elmélyülten rajzolt az órán, hogy nem vette észre a már jó ideje fölé magasodó tanárt. Végül egy osztályfőnöki intő árán, de el tudott készülni ez az alkotás is.

Egy barátjával már az általánosban képregényújságot készítettek az osztály életéről. Ugyan államvédelmi okokból, bármit jelentsen is ez, tilos volt a fénymásolás, ők megoldották ezt is. Okosba, ahogyan akkoriban szokták. Az egyik osztálytárs édesanyja a postán dolgozott, és ott stikában sokszorosította a képregényeket az osztálynak. Igazi szamizdat kiadvány lett ezáltal a képregényből, de megérte felvállalni érte az illegalitást. Imádták a kiskamaszok.

A kisképzőbe ment az általános után. „Az meg erre való” – mondja, mármint arra, hogy az ember éjjel-nappal rajzoljon. A rajzolás mellett pedig mindvégig ott maradt vele az írás is.

– Írtam különféle szövegeket, köztük meséket is, később újságcikkeket. Publikáltam is ezt-azt. Ez is a részem volt mindig. Időnként elgondolkodtam, hogy a rajz vagy az írás mellett döntsek-e.

Kellett pár évtized, mire megvilágosodott: nem kell dönteni, hiszen a kettő nem zárja ki egymást, sőt, tökéletesen működik együtt.

Addig is, a vagy-vagy időszakban, sorra jöttek a kiállítások, eleinte a Várfok Galériában, majd a Godot Galériához „igazolt”. Hosszú keresgélés után talált rá a saját stílusára, a fotórealizmusra. Reál: ez volt az utolsó, 2011-es kiállításának címe. Közben foglalkozott grafikával is. Meg persze mégiscsak kellettek azok a normális állások.

– Szép dolog a művészet, de valamiből élni is kell – sommáz.

Dolgozott díszletfestőként, EEG-asszisztensként a Lipótmezőn, később pedig külsős grafikusként, illetve képszerkesztőként. Az egykor színvonalas hetilapként működő Figyelőnél tizenkét évet töltött el.

Mondhatni, véletlenül keveredett a gyerekirodalom világába. Mindig is foglalkoztatta, hogy vajon meg tud-e írni egy történetet, amely „eljut A-ból B-be”. Hirtelen jött a lehetőség, hogy ezt kipróbálhassa. Szintén illusztrátor kolléganőjével, Pikler Évával egy tabletre alkalmazható, inter- aktív mesén dolgoztak, de a projekt befektetője – „ahogy ez elő szokott fordulni a befektetőkkel” – váratlanul, a munka közepén lelépett. Egy ideig úgy tűnt, a Pozsonyi Pagony Kiadó átvenné a projektet, de némi vacillálás után arra jutottak, hogy nem akarnak ilyesmivel foglalkozni, de addigra Dániel András elkészítette a történet szinopszisát, illetve megcsinálta a figurák terveit is. Mindez tetszett a kiadónak, így jött az első, visszautasíthatatlan ajánlat: dolgozza át a terveket gyerekkönyvvé. Nem sokat hezitált. Hamarosan megszületett a Matild és Margaréta, a két boszorkány A-ból B-be eljutó, még hagyományosnak mondható meséje.

Mindig is jól megértette magát a gyerekekkel, megvolt a közös hang, gyorsan ráhangolódott erre a munkára is. Nem volt kérdés, hogy folytatja. De akkor már tudta, hogy nem így. Valami újszerűt szeretett volna, valamit, ami legbelülről jön. Márpedig legbelülről az abszurd humor jött. És kiderült, az abszurd humor remekül rezonál a gyereklélekre.

A Kicsibácsi és Kicsinéni volt az első darabja a sornak, ott aztán volt minden, ami meghökkentő, vagy legalábbis nehezen illeszthető a hagyományosnak mondható „mesekánonba”. Dióban élő picike pár, akik kalitkában tartják a felhúzható bádognyulukat, közben Kicsibácsi újra feltalálja a Holdat.

Innen egyenesnek tűnik az út az elhagyatott réten élő, az örömteli semmittevésből minduntalan kizökkentett kuflikig, ám igazából mégsem volt az. Véletlennek indult ez is. Dániel András még mindig rajzol és állandóan firkálgat, jegyzettömbhegyeket, papírfecnikupacokat tölt meg mindenféle élethelyzetekben, akár beszélgetés közben is.

– Most épp nem rajzolok – veti közbe a telefonbeszélgetés alatt.

Az egyik ilyen papírdarabra került fel az „őskufli”, egy féregszerű, de nagyon is mosolyogtató lény. Azonnal bevillant, hogy ez amolyan kifli alakú kukac, vagyis kuflinak kéne hívni.

– Meg az is, hogy elhelyezhetném ezeket a figurákat a semmi közepére – ez lett az elhagyatott rét –, és ott kiderülne, hogy mit kezdenek magukkal.

Kezdettől jó ötletnek tűnt, mégis félrerakta a rajzot pihenni. Pihent is körülbelül két évet. Aztán valahogy újra elővette, majd amikor felmerült a kiadónál, hogy szeretnének egy új képeskönyvet, arra gondolt, hogy elkezdi komolyabban kidolgozni a kuflik ötletét. Kész lett az első történet, majd a második is, összeállt az első könyv. Korábban sokat hangoztatta, a kiadónál meg kiváltképp, hogy sosem írna sorozatot. Most meg ultimátumot kapott: vagy ír három kötetet a kuflikból, vagy nem adják ki. Sokan megirigyelnék az efféle zsarolást, ő is vállalhatónak ítélte. Különben is, a három rész tulajdonképpen nem is sorozat. Az azóta elkészült tizennégy rész viszont már annál inkább.

„Megvan! – kiáltott fel egyszer csak Pofánka. – Szerintem gyűjtsél pocsolyákat! Az annyira különleges lenne! Eső után rengeteget találni a réten…

– Hogyan kell pocsolyát gyűjteni? – kérdezte bizonytalanul Valér.

– Gondolom, egyenként, lavórba – vonta meg a vállát Pofánka. – Esetleg palackokba, úgy talán kisebb helyen elférnek.

– Ha egy pocsolyát beletöltünk egy palackba, az attól még pocsolya marad? – szólt közbe Bélabá. – Nem csak a pocsolya vize?”

És ezen a kérdésen még hosszan morfondíroznak az elhagyatott rét lakói a Gyűjtsél te is Fityircet című mesében. Mitől pocsolya a pocsolya? – filozofálnak. Végül arra jutnak, mégsem jó ötlet pocsolyát gyűjteni. De lehet gyűjteni felhőket, vagy a fűben heverészve ötleteket, amelyeket aztán el lehet tenni a többi ötlet közé.

– Ez egy óvodásoknak szóló képeskönyv volna – utalt egy ízben a kiadó arra, hogy egy idő után kezdte bátrabban adagolni az abszurd elemeket a kifliszerű kukacok életébe. Egyre több visszajelzés jutott el ugyanis hozzá, hogy a szülők meseolvasás közben maguk is igen jól szórakoznak, sőt, megjelent az olvasótáborban egy új réteg is, akik nem is szülők, és nincs is szükségük alibigyerekre ahhoz, hogy kuflis könyvet vásároljanak. Ezáltal megjelentek kisebb utalások, kikacsintások a felnőttek számára.

A Kicsibácsi és Kicsinéni második részében – újabb sorozat! – már teljesen elengedte a gyeplőt. A kiadó is lazábban kezelte a korhatárokat. „Repüljenek velünk bátran gyerek és felnőtt olvasók is” – írták a hátsó borítóra. Merthogy ebbe a kötetbe már bekerültek összetettebb, elvontabb történetek is.

– Megjegyzem, a gyerekek sokkal többet megértenek a világból, mint azt mi hisszük. És ha kacifántosabb is a történet, el lehet rajta gondolkodni, lehet egyfajta – komolykodó szóval mondva – nevelő hatása a szövegnek akkor is. Persze nem azért, mintha bármilyen tanulságot le kellene vonni ezekből a történetekből. Mindig mondom: no tanulság!

Benjamin Franklin 18. századi politikus, író, feltaláló számadást adott az életéről, megfogalmazta a legfontosabb erényeket, és megírta azt is, hogyan kell élnie egy alkotó embernek. Aszketikusan. Szoros időbeosztással, hajnali keléssel, szigorú munkamódszerrel. Nos, a kuflik nem így készülnek. Nem jön előre meghatározott időpontokban az ihlet. Spontán villannak be ötletek, amelyek aztán újabb és újabb kötetekké állnak össze. Vagy nem. Épp mostanában kecmergett ki egy méretes alkotói válságból. De azóta újra elkapta a lendület.

Készülnek felnőttszövegek, képeskönyv és egy új kufli. A sorozat 15. része. / Herskovits Eszter