Addig nézzünk le a földre

A hatalom a közhely szerint eltorzítja az embert. Mintha ez nem lehetne igaz fordítva is. A hatalmat torzítják el emberek.

Néha rossz nézni, hogyan.

Ezért emberségesnek is tekinthetjük a Tiborcz család érkezésére készülő tarcali Andrássy-kúria vezetőinek a személyzethez szóló utasítását: „Ha megérkeznek, ne nézzenek a szemükbe, ne szóljanak hozzájuk, ne kérdezzenek tőlük semmit, egyszerűen csak nézzenek a földre, lehajtott fővel menjenek el mellettük…!” Magunk is sokszor jobban járnánk, ha ezt tennénk, amikor érkeznek, hozzánk persze csak a hírek.

Az például, amelynek címe szerint „Egy igazi hős: életet mentett Dózsa László színművész.”

Idézzük a Borsból: „Dózsa László elmondása szerint éppen feleségével ejtették meg a napi egészségügyi sétáját, amit az orvos javasolt a számára a szívoperációja után, amikor a hozzájuk közeli újpesti Farkas-erdőben a színész egy apró (…) kisállatra lett figyelmes, ami nem tudott (…) lábra állni.”

„Fogalmam sem volt, mit csináljunk a kis mókussal. Azt tudtuk, hogy a vadállatokat nem szabad megfogni, mert az ember szaga miatt a szülei soha többet nem viselik gondját. Rövid töprengés után egy nagy lapulevéllel fogtam meg a picit, majd a fa alá raktam, hátha a mama érte jön, és felsegíti a fára” – mesélte.

Másnap kora reggel indult, hogy megnézze, mi van a mókussal. Azt látta, hogy ott fekszik, ahol hagyta, sőt legyek és darazsak gyűltek köré.

Adjuk vissza a szót: „Azonnal levettem a pólómat, felvettem a mókust a földről, és az újpesti állatmentőket hívtam, segítsenek. Perceken belül elvitték az állatkát, és már hívtak, hogy a kezelésnek köszönhetően a kicsike jól van, újra ugrál” – tudjuk meg.

A címbeli minősítés, az „igazi hős” viszont mintha megidézné a kormánypárti sajtó és történészek számára kevéssé sikeres vitát arról, hogy, mint állították, Dózsa szerepel-e a híres ’56-os fotón pesti srácként, vagy mint utóbb a család, tudósok és a bíróság megállapította, Pruck Pál. Akár így, akár úgy, látjuk már, Dózsa László hős. Áttűnt rajtam a gondolat, hogy a Bors ironizált, de ez a stílus oly távol áll a Kesma újbirodalom csapatainak mentalitásától, hogy elhárítottam magamtól.

E Kesma kuratóriumi elnöke például Szánthó Miklós, aki a napokban generációs küldetést fogalmazott meg. Felidézte, hogy a miniszterelnök szerint liberális és illiberális erők küzdelme zajlik ma a nyugati civilizációban, és a nemzeti-keresztény oldalnak bátorságra, „félelemismeretlenségre” van szüksége, ha meg akarja nyerni ezt a háborút. Különös bátorsággal teszi hozzá Szánthó, hogy Orbán Viktornak igaza van. Az a nemzedéki küldetésük, hogy szembeforduljanak a liberális korszellemmel, internacionalizmussal.

E küldetés jegyében sajtószerte észlelhető bátor kiállások szép példáját adta a Nemzeti Sport, amely a Szlovákia elleni futball EB-selejtező előtt sietett leszögezni, hogy „a meccset nem a tribünön kell megnyerni, a Csallóközt és a Felvidék déli részét sem ebből az alkalomból kell visszacsatolni”.

Nem kérdéses tehát a szerkesztőség számára, hogy vissza kell csatolni e területeket, csak az, hogy mi erre a megfelelő alkalom. Valóban nem egy meccs, de egyébként is nehéz ilyet találni, ha eltekintünk egy esetleges újabb világháborútól.

Addig is, egyszerűen csak nézzünk le a földre lehajtott fővel, úgy hallgassuk, hogy csak az a magyar, akinek legalább négy gyereke van, és tizenhat unokája, mert két polgárháború volt Európában, amit a tankönyvek világháborúnak neveznek. Még egy kicsit kevesen vagyunk, de már most jobban kell majd élnie annak, akinek sok gyereke van, mint akinek kevesebb. Mivel ez segélyekkel láthatóan nem érhető el, gondolom, az jön, hogy kevesebbje lesz annak, akinek gyereke sincs elég. Levonják tőle a meg nem született gyerekeket.

Kincses Gyula Epilógusnak nevezi a következő részt blogjában, és itt is az. „Az augusztusi hosszú hétvégén az Őrségben jártunk. Gyönyörű. Ahogy mentünk Kétvölgyből Szentgotthárd felé, látjuk, hogy egy bácsi szaporáz az út szélén. Erős 80-as, de egyenes tartás, határozott járás. (…) Megálltunk megkérdeni, elvihetjük-e. Mondta, hogy az pont jó, mert lekéste a buszt (…) Kórházban volt, előbb műtét, utána rehabilitáció, most végre kijött megnézni az erdőjét, hogy vannak a fák. Kiderült, hogy Zalaegerszegen volt szívbillentyűcserén, és hogy nincs még egy olyan aranyos ember, mint az a külföldi főorvos, akinek az életét köszönheti.”

Rákérdezhetünk? Az az orvos, aki negyedszázad után otthagyta a zalaegerszegi kórházat, ahol számára elfogadhatatlan módon meghalt egy betege, amíg ő szabadságon volt. Akire most ömlik a gyalázat? Ő az. Ismételjük át. Ne nézzünk a szemükbe, ne szóljunk, ne kérdezzünk, egyszerűen csak nézzünk le a földre lehajtott fővel. Lehet ott akár egy mókus is. / Nagy N. Péter