Barbárok

Barbárok



Az ivó falán, a bejárattal szemben, a pult mögötti falon fönn: Kádár János fényképe függ kopott fakeretben. Valahogy ottmaradt. Lusták voltak levenni, nincs létrájuk, vagy annyira megszokták már, hogy észre sem veszik? Nem tudni, mindenesetre általában Kiskádárnak hívják a talponállót (melyet eredetileg Tulipánnak kereszteltek, bár így sose nevezte senki). A kocsma vendégtere alig több mint tíz négyzetméter, nem is lehet érteni, hogyan férnek el benne esetenként húszan-huszonöten is. Pedig elférnek, erre tanú az élő Isten – és a halott Kádár is.

A Kiskádár hajnali hatkor nyit, hétig dugig megtelik. Mindenféle emberekkel, akik a környéken dolgoznak: piaci trógerek, mesterek, segédmunkások, kórházi dolgozók, boltosok, tanárok, sőt még egy író is jár ide, úgy hívják itt: az Író, mert a nevét nem lehet megjegyezni, túl bonyolult és hosszú. Nem vacak kannás bort mérnek a Kiskádárban, hanem igazit – és ez ritka dolog egy talponálló esetében –, Mancika, a pultos kisasszony apjának borát. Nagyon jó bor, a legendák szerint Mancika apja csak azért ad ennek a lepukkant kis kricsminek a borából, hogy a lányának legyen munkája, ugyanis a tulajdonos, Tulipán úr csakis ezzel a feltétellel alkalmazta Mancikát.

Mikor Mancika felhúzza öt ötvenkor a súlyos, zörgő, régi vasrolót, néhány törzsvendég már a környéken ácsingózik, éppen úgy, ahogy a macskák várják feszülten figyelve, hogy a gazdi kis tálkában hozza már a reggeli tejecskét. Erre a jelenségre szokta mondani az Író, hogy Jedlik Ányos két híres találmánya – a dinamó és a szóda (ami nélkül nincs fröccs) – közül ez utóbbi azért sokkal fontosabb az emberi civilizáció számára, mert olyat még soha nem láttak, hogy valaki remegve várta volna az üzlet előtt reggel a dinamóbolt nyitását, ellenben sokszor megtörténik ez az italos ember és a fröccsöt árusító italbolt relációjában.

Mikor az öreg Prof megérkezett, fél hét körül, már félig teli volt az itatókuckó. Minden áldott nap ilyenkor érkezik. Csak biccentett, és a jobb kezének mutató és középső ujjával V betűt formált, ami annyit tesz: két fröccs rendel. Mancika visszabiccentett (ismeri a Prof elméletét, miszerint a fröccs alapegysége a kettő, olyan, hogy egy fröccs: nincs, tehát a fröccs szó alapból többes szám). A pultos kisasszony bort töltött egy pohárba, az apja borát, majd a hajnali félhomályban a szódapisztolyt a borral félig teli pohár fölé tartotta, és spriccelt. Több évtizedes rutinjának minden atomját beletette a mozdulatba, úgy spriccelte a szódát, olyan ősotthonosan, rusztikusan és magától értetődőn, ahogy senki más nem tudja. „A szódapisztoly Mozartja” – mondta rá egyszer egy zenetanár nem sokkal zárás előtt.

A Prof belekortyolt a borba, és azt sziszegte maga elé: „A kurva élet baszná meg, csak egyszer ne esne ilyen jól!” – majd megtörölte bal kezével ősz bajszát.

Nézte a vendégeket. Nem törzsvendégek, gondolta, még sosem látta itt őket. Heten voltak, töményt ittak borral. Valószínűleg egy közeli építkezésen dolgoznak, de az is lehet, hogy költöztetők, esetleg a piacra dolgozó csempészek.

„Barbárok” – mondta az öreg megvetően, majd kiitta a fröccsöt az egyik poharából. A második fröccs elfogyasztása után megismételte hangosabban: „Barbárok!”

A brigád egy emberként fordult az öreg felé.

„Akar valamit, tata?”

„Csak azt mondtam, barbárok!”

„Kikre mondta?”

„Ugyan kikre mondtam volna, ha nem rátok!”

„Tegeződünk, tegeződünk?” – kérdezte fenyegető vigyorral az egyik, egy köpcös micisapkás.

„Nem tegeződünk, csak én tegezlek titeket. Csendőrpertu” – vágta rá az öreg.

„Pofon kell, tata?”

„Kocsisok, béresek!” – legyintett a Prof. „Mindig csak a fenyegetőzés? Hol az ész ragyogása? A vita szikrázása? A szillogizmusok csillagok háborúja? Mindig csak ez a munkásököl-vasököl duma. Pfuj, barbárok!”

Ennek meg mi baja, néztek egymásra az építkezési munkások vagy költöztetők vagy csempészek: még el se kezdődött a nap, már meg kell suhintani egy nyughatatlan vén trottyost? Micsoda környék! Fel se jött a nap, már pattognak a nyuggerek!

Egy magas, széles vállú, borostás alak lépett oda a Profhoz, és csak annyit mondott szeszrágta hangon: „Ezt kifejtenéd, rozoga, mielőtt kitaposom belőled a szart?”

„Készséggel” – mondta az öreg vidáman, mintha csak erre várt volna, mintha csak azért provokálta volna őket, hogy alkalma legyen előadást tartani.

Mancika már ismerte a műsort, nekiállt poharakat öblíteni.

„Szóval, ki a barbár, fiaim? Barbarosz mindenki, aki nem görög. Na jó, Nagy Sándor makedónjai meg a rómaiak nem, de azon kívül mindenki. Ti görögök vagytok?”

Az idegenek egymásra néztek, és mint a bamba iskolások felelték: „Nem. Nem vagyunk görögök.”

„Akkor barbárok vagytok, tiszta sor. És ez azon is látszik, mit és hogyan isztok. Mert nem az ivás a baj, hanem a hogyan, drága fiaim. A hellének a bort vizezve itták, magyarul fröccsöztek, kis hülyéim. Miért? Megvolt annak a jó oka! Ugyanis Dionüszosz adományozta Ikariosznak az első szőlőindát, aki úgy berúgatta első borával a parasztokat, hogy azok bosszúból kapákkal agyonverték. Igaz, másnapos lélekfurdalásukban el is kaparták a világtörténelem első borászát a kert végiben. Az incidensből tanulva a görögök ezután borkeverő edényekben lögybölték a színbort vízzel. Arisztophanész A lovagok című komédiájában meg is adja a görög fröccs helyes keverésének pontos arányait: Itt a bor is: háromra két vegyíték. Tehát hellén barátaink a viceházmestert kultiválták. Világos, kis tinóim?”

„Világos” – mondták az építőmunkások vagy költöztetők vagy csempészek engedelmesen bólogatva.

„De ti tisztán isszátok a bort, nem úgy, mint a hellének, így borfogyasztási szempontból is barbárok vagytok. A bor és tömény kombóra most nem is akarok kitérni, mert akkor már a vandálokról is szót kellene ejtenem” – magyarázta az öreg.

„Na és a Barbár nevű bor?” – kérdezte félénken Mancika, és mikor kimondta, rájött, még sose beszéltek a Proffal, mindig csak biccentés és ujjak.

„Nagyon jó kérdés, Mancika. Látszik, hogy borász az apukád. Szóval a Barbár nevű bor bizonyos Heimann, szekszárdi borász műve, cabernet franc, merlot, tannat és kékfrankos házasítása. Heimann úr hivatalosan persze mindig Bartók Bélára és az Allegro barbaróra hivatkozik, mikor bora nevéről faggatják, de én azt hiszem, ez csak a sznobok megtévesztése, és az igazi indok mégiscsak inkább az, hogy ezt a bort igazi barbároknak készítette, akik tisztán isszák a bort, és valószínűleg egy szőlőindával csapna rá a kezére annak a hellénkedő gazembernek, aki szódát freccsent az ő tömény mámorába. Igaza van, mert van bor, amely csak tisztán élvezhető. Nem való a görögnek, se a rómainak! De az igazi nemes barbár ihatja tisztán, mert ő úgy tud inni, mint Szókratész: félelem és túlzás nélkül.”

A Prof intett Mancikának (V betű), majd levette kopott felöltőjét, megfordult, és a fali fogasra akasztotta. Hosszú előadás kezdetén volt, azt mondta: „De mi is a mámor? Ha ezt a témát akarjuk megközelíteni, ideje fellapoznunk Platónt, kinek Lakoma című művében Szókratész, az athéni bögöly ezt kérdezi szúrósan és szellemesen…”

Folytatta volna, de akkor a micisapkás köpcös mögé lépett, és meg se várva, hogy az öreg megforduljon, fejbe vágta valamivel hátulról.

Mikor a doktor megjött – amúgy is jött volna, minden reggel jön, most egy kicsit korábban jött, mert Mancika felhívta –, az öreg már jobban volt, de a vér még csepegett a fejéből.

„Vagy az építkezésen dolgoznak, vagy költöztetők, vagy csempészek” – magyarázta a Prof.

„A költöztetőt és a csempészt kizárnám, Vágó úr” – mondta a doktor, mikor a bontóvésőt kihúzta a Prof koponyacsontjából. n

Falopás



A karácsonnyal az a baj, hogy hó végén van. A Mikulás figyelmesebb ünnep, elviselhetőbb nyomor. A tartozások decemberi törlesztése esélytelenebb, nem is várják el igazából. Az év utolsó hónapjának elején lehet, sőt muszáj is pazarolni. A gyerekeknek járó, minél színesebben csomagolt édességek mellé egy-két napig elvárhatóak a jó illatú, nehéz ebédek és vacsorák. Amíg falun laktunk, még el-eljátszotta apánk a láthatatlanul érkező Mikulás színdarabját: a padlásfeljáróra kellett tennünk a csizmánkat, apánknak pedig gyakran ki kellett mennie az udvari pottyantósra – öten voltunk testvérek –, anyánkat érthetetlen szelídséggel dorgálta ilyenkor apu, mit főzhetett vajon, amivel így elrontotta a gyomrát. Gyanakodtunk persze, de senkinek nem volt érdeke elrontani tudással a reményt. Karácsony ünnepére is akadt mindig fa, hiába tiltották volna az erdészek, tudták ők is, hogy értelmetlen és embertelen fenyő nélkül hagyni a nyomorgó családokat. A falu havas, sötét utcáin egymást keresztező, mély nyomok mutatták, honnan, mekkora fát vonszoltak haza a családapák.

De amikor városba költöztünk, már a fa beszerzése is lehetetlenné vált.

Egy-két nappal az ünnep előtt mindig előkerült a fáskamrából apánk agyonhasznált biciklije, némán nézegette, és próbálta – megfelelő szerszámok híján – kikalapálni a nyolcast a kerekekből, összemaszatolta magát az elszakadt lánccal, és alig egy óra múlva csendesen visszatolta a használhatatlan kerékpárt a többi kacat közé. Azzal aztán nem lehet 10-10 kilométert letekerni s hazahozni vele a városszéli erdőből egy kisebb, lopott fenyőt. Már az is szégyen volt, hogy a fa kicsi, falun a lehető legnagyobbat hozta haza mindenki, nem is igen bírtak vele, és felesleges is volt 4-5 méteres örökzöldekkel hazaállítani, amikor az alacsony házakban még egy kétméteres sem fért el. De legalább volt mit eltüzelni a sokszori lefaragások után. Eltelt pár év, mire apánk rájött, hogy a fa alját és nem a tetejét kell csonkolni. Gyakran álltunk percekig a végre stabilan álló fenyő előtt, s méregettük a furcsa látványt, mintha a padló alatt kezdődött volna, s valahol a padláson lett volna a teteje. Mosolyogtunk, mi mást tehettünk volna. Az ajándékozás nem volt divat, hírből sem, nem is sejtettük, hogy a karácsony az ajándékozás ünnepe is lehet – annak örültünk, hogy mi díszíthettük fel a karácsony csonka ólomkatonáját papírból hajtogatott figurákkal.

De a városban erre sem volt esélyünk. Apu szokása szerint a konyhában ült, óránként rágyújtott a Munkásra, ügyelt rá, mert erősen fogyóban volt. Az asztalra könyökölt. Ránk sötétedett lassan a szenteste, mély csenddel, alig mertünk mozdulni. A konyha gázpalackos tűzhelye kékes lánggal világította be a helyiséget, negyven wattos villanyunk szégyenlősen pislogott. Egy szobánkban duruzsolt még a repedezett cserépkályha, bátyám rakta és figyelte a tüzet. Egy kevés füst lepte be a lakást, csak vizes fadarabokat tudott gyűjteni az udvarról.

– Nem húz rendesen a kémény – mondta, és ez is igaz volt.

Nagy veszekedés volt a szomszéd házban, kimentem az udvarra, a szürke ég alatt erősebbek voltak a kerítésen túli fények, de embereket nem láttam. Pár perc se telt el, sikítozások és érthetetlen kiáltások után kinyílt az ajtó, egy nagydarab, néma férfi lépett ki, maga után vonszolt egy feldíszített karácsonyfát, és nagyot lendítve rajta kidobta az udvarra. Alig pár méterre tőlem landolt, megadóan dőlt oldalra, mint egy leterített elefánt. A férfi még mindig szó nélkül visszament a házba. Sokáig csend volt, mintha ezzel elintézték volna a veszekedést. Hosszasan és meredten ültem a kerítés tövében, fáztam, de nem mozdultam. Vártam, vajon kijönnek-e még a fáért. Nem tudtam elképzelni, milyen veszekedés zajlott le bent, aminek az lett a vége, hogy az udvarra került a jó illatú, gondosan feldíszített fenyő. Tudtam, hogy a család szegény, és sokkal többen vannak, mint mi, talán húsz ember is lehetett abban a házban, ami akkor temetői csenddel hallgatott. Az udvari, a kapualj lámpája is felkapcsolva. Kutya, macska se mozdult, a hidegtől bekönnyesedő szememben festménnyé mosódott a szomszéd udvar. Aztán szép lassan elkezdett hullani a hó, és szinte azonnal meghallottam, hogy anyám utánam kiált, hol maradok már a hidegben. Nem volt időm gondolkodni, könnyedén átmásztam a kerítésen, a fához futottam, és magam után húztam a nehéz, megunt szörnyeteget.

A fával állítottam be a házba, alig fért be a konyhaajtón. Már bent ült a meleg szobában mindenki, talán nem is az ügyetlenkedésem zajaimra figyeltek fel, hanem a gyantaillatot érezhették meg, kijöttek mind. Érthetetlen volt, mi történik, ilyenkor kérdezni nincs is mit, csak némán álltak, hadd magyarázzam meg én, mi folyik.

– Kidobták – lihegtem.

Anyám apámra nézett. Ha kidobták… ugyan még nem tudta, kik, és miért van feldíszítve, ha fel van díszítve, miért dobták ki, és ha végül is tényleg kidobták, mi behozhatjuk-e. Egyetlen tekintetben annyi kérdés volt, talán egész éjszaka is beszélgethettünk volna róla. Akkor gondoltam arra először, hogy bolondságot csináltam. Még álltam egy pillanatig, apám szavára várta, hogy vigyem vissza oda, ahonnan hoztam. De lehajtotta a fejét, úgy szólt:

– Felállítom a szobában.

Volt fenyőnk. Mégsem mosolygott senki. Kész fenyő. Nem kellett még feldíszíteni sem. De illatozik mégis, színes, fenyő. Szaloncukor is volt rajta, de egyikünk sem mert rágondolni, hogy leakasszunk róla.

Ezt loptuk, törte meg a csendet legidősebb nővérem. Apám indulatosan felállt, a konyhába vagy az udvarra indult, nem derült ki, mert szinte ugyanebben a pillanatban valaki becsengetett hozzánk. Összerezdültem. A fenyőért jöttek. Apám háta mögött lopakodva kimentem én is, hogy lássam, ki áll a kapunk előtt. Még résnyire se nyílt a kapu, máris felismertem a férfit, aki kidobta a karácsonyfát. Beszaladtam anyám mellé.

Nagyon hosszasan beszélgettek kint, erősen füleltem, de csak a váltakozó baritonokat hallottam, egyetlen értelmes szó sem jutott el hozzám. Anyám arcát vizslattam, vajon vannak-e előjelei a közelgő bajnak, és milyenek.

A lábam már egy kicsit remegett, de uralkodtam rajta, és éreztem, hogy az arcom, a mellkasom is melegszik, mintha lázasodni kezdenék. A két férfi kint veszekedett.

– Nem!

– De, de, de!

Amikor apám visszaért, már készen álltam rá, hogy menekülnöm kell a pofonja elől. Egy megpakolt szatyor, amiből kilógott a kenyér sarka, valamilyen kolbász volt a kezében, a másikban pedig egy üveg vörösbor.

– Nem akartam elfogadni. Erősködött. A fa mellé hozta…

Láttam, hogy vörös az arca a szégyentől, más alkalommal már káromkodott volna, most azonban a konyhaasztalra tette az ajándékokat.

– Csinálj valami vacsorát – szólt anyámnak.

A bort az asztalon hagyta, nem ivott belőle egy kortyot sem, amíg tartott a karácsony. Apánk egyetlen ajándéka ugyanaz volt minden karácsonyra: nem ivott és nem veszekedett semmiért. n

Sarokasztal



Sokat járok a Szentendrén K… kávéházba – ezzel a rövidítéssel milyen kafkainak hangzik a dolog –, amely a Főtértől nem messze áll, és van egy egészen megkapó, utcára néző ablakkal ellátott szeglete, amely délelőtt és kora délután többnyire üres, meséli szentendrei író barátom. Téli délelőttökön ide szoktam bevenni magam, a pincérlányok már tudják, hogy dupla presszó édesítőszerrel és ásványvíz, a zene nem vészesen hangos, ha becsődül egy-egy csapat turista, azok hamar odébbállnak, az a kis hangoskodás meg direkt kell, mert írni rohadt idegesítő dolog, és kellenek bele az ilyen véletlenszerű pauzák.

Sarokasztal, természetesen, rálátni az egész teremre, senki sem kerülhet mögém, se mellém – legfeljebb balról, amerre az asztalok folytatódnak, de a magam melletti széket mindig jól telepakolom kabáttal-táskával, hogy azt a látszatot keltsem, ott is ül valaki, csak éppen kiszaladt egy percre. Szóval afféle Beobachtungsstelle, irodalmi és entellektüel megfigyelőpont, ahol nem kell szóba elegyedni senkivel, arisztokratikus elzárkózottságban, lefitymálólag, avagy mélységes empátiával lehet szemlélni a világot (na jó, többnyire a fityma).

Lehet szemlélni a világot, néha még egy-egy mondatot is le lehet írni, ha hagyják. Néha hagyják. Néha órákig nem történik semmi, a pincérlányok fecsegnek és chatelnek, árut hoz egy teherautó, bejön a postás, aztán a hittérítő bácsi osztogat szórólapot.

Már félig megvagyok egy tárcával.

Japán csoport áll meg kint az utcán, bizonytalankodva sillabizálják az étlapot, valamin nagyon tanakodnak, aztán odébb rebbennek. Még egy mondat. Majdnem jó, de aztán valahogy mégsem. Kihúzom. Aztán redozom. Ridúzom. Kicsinál, visszacsinál, mint egy óvodás anális poénkodásban. Az írás már csak ilyen óvodás dolog.

Megbánom az egészet, nem csak a mondatot, az egész tárcát, kérek még egy ásványvizet, nézem a tévét. Egész nap megy a tévé, ráadásul egy hírtévé, csak épp a hangját nem adják rá, hangnak valami helyi nosztalgiarádiót nyomatnak örökzöld slágerekkel. Mindenkinek van egy álma, dalolja Jean-Claude Juncker, majd az aleppói romok között Demjén Rózsi énekel. Leírok egy mondatot, amelyben egy autó elgázol egy lovat. Nem következik az előzményekből, de valahogy jól néz ki. Meghagyom.

Ekkor lép be a középkorú házaspár. Fényképezőgép, térkép a kézben, csodálkozó, tétova tekintet: turisták. Egy utazgató, középkorú házaspár. A gyerekek már kirepültek, végre élhetnek megint egymásnak. Minden negyedévben utaznak egy-két hetet, bejárják Kelet-Európát, megnézik Dél-Amerikát, talán még a Közép-Keletre is elmerészkednek. Grúzia. Kazahsztán. Irigykedve nézem őket. Kedveseknek és okosaknak találom őket. Forró csokit rendelnek, a férfi halkan felolvassa a nőnek az útikönyv Szentendrére vonatkozó szakaszát. Ulcisia Castra. Római limes. A férfi kis kiegészítéseket is megejt a római közigazgatásról. Kiejtésük alapján kanadaiaknak tippelem őket, de lehet, hogy tévedek. Még a tévedésemet is megszeretem miattuk. Két nyugdíjas kormánytisztviselő. Vagy középiskolai tanár. Értelmiségiek. Utaznak. Megöregedtek, és most kíváncsiak csak igazán a világra. Kedvem támad meghívni őket még egy forró csokira.

Mielőtt azonban hozzáfoghatnék, a nő egy tabletet vesz elő. Megérdeklődik a pultoslánytól a wifikódot, pruttyogva nyílik a Skype, tárcsáznak. Összedugják a fejüket, úgy hajolnak a képernyő elé. A túloldalt, a világ egy távoli – talán kanadai – pontján felveszik.

Szia. Tim, mi vagyunk, anyu és apu. Hol vagyunk? Magyarországon, tudod. Európában. Egy Szentendre nevű városban. Minden rendben? Mért tartod magad olyan furcsán…? Mutasd, légy szíves, a lakást. Légy szíves, állj odébb. Úristen, Tim, mért törted össze a bútort…? Tim! Figyelj ide! Kisfiam! Tim! Mi a baj? Nem mondod, hogy nem szeded a gyógyszert…!? De igen, Tim, te beteg vagy! Emlékezz, mit mondott a pszichológusod! Emlékszel, miben egyeztetek meg? Emlékszel, mit mondtál a kórházban…? Megígérted, hogy szedni fogod a gyógyszereket! De igen, Tim, beteg vagy!!!!

Tim ekkor elhordja az apját és az anyját mindenféle szemét rohadéknak, utolsó szarnak, amiért ott hagyták őt egyedül. Az anyja megkérdezi, hol van Monica, a barátnő, Tim azt üvölti, hogy neki nincs szüksége semmire és senkire, legkevésbé Monicára. Ő is egész nap azt hajtogatta, hogy szedje be a gyógyszerét, igen, kidobta! És a gyógyszerét is kidobta! És vegye tudomásul anyu és apu, hogy ha azonnal nem jönnek haza, ő a többi bútort is összetöri!!! Utána pedig kimegy az autópályahídra, és leugrik!

A szülők csitítják, rutinosan, csüggedten. Nyilván nem először játszódik le ugyanez. A férfi zavartan néz körül, én igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennék. Aztán a nő sírva felpattan, kirohan az utcára. A férfi utána. Látom a nőt, ahogy kigombolt kabátban szalad a Főtér felé. A férfi csüggedten követi, bicegve. Tudja, hogy a felesége meg fog állni. Tudja, hogy összeölelkezve fognak zokogni. És tudja, hogy megint, mint eddig mindig, az első holnapi géppel hazautaznak.

A tablet ott áll az asztalon. Nem is gondolom át, csak cselekszem: már ott is ülök a gép előtt. Kövérkés, kaporszakállú, karikás szemű, harmincas kis krapek Tim, Oxford feliratú, kék póló van rajta. Elkerekedik a szeme, amikor megpillant. Nyilván már jól kitalálta előre, milyen szavakkal fogja tovább gyötörni a szüleit, és most meg van sértve, hogy kizökkentem a győztes szerepből.

Ide figyelj, te pöcs, nekem fogalmam sincs, hogy ki vagy, nem is érdekel, de a szüleidet véletlenül ismerem. Állati helyes emberek. Most anyád sír, apád kivan, elrontottad az utazásukat, ahogy nyilván az egész életüket elrontod. Ha nem szeded be azonnal a kibaszott gyógyszeredet, megkereslek, és levágom a fejed, megértetted? Megtalállak, és megöllek, Tim, világos?

Pont végig tudtam mondani, mielőtt szétkapcsol. Látom a szemén az őszinte rémületet: ez a fordulat nem szerepelt a tervei között. Mikor a szülők csapzottan, kisírt szemmel, percek alatt éveket öregedve visszaérnek, hiába hívják, nem felel a Skype. Tim talán tényleg összetörte a lakást és leugrott az autópályahídról. Vagy bevette a gyógyszereit, és a sarokba húzódva retteg, mikor töri rá az ajtót egy kelet-európai akcentussal beszélő, kétmázsás barom. n

Mibe kerül egy mosoly?



Angelusz Iván emlékére

Ismerik azt, amikor bármibe fog az ember, érzi, hogy ez nem az ő napja? Amikor akármihez nyúl, elrontja, nem működik, nincs kedve hozzá? Amikor minden sejtjében úgy érzi, hogy ez a világ és benne saját maga csak sikerületlen, szétszórt töredéke, befejezetlen próbája valaminek, kellékszavatosságra vágyó, javításra szoruló termék? Amikor úgy érzi, lehetetlen, hogy volt egyszer vagy lesz valaha, amikor minden a helyére kerül, mert a jelen, amibe bezárva él, fényévnyi távolságra van ettől?

Álmos, fejfájós decemberi délelőttnek indult, amikor a legtöbb ember hajszoltan próbál a dolga végére érni vagy lélekben már az ünnepekre készül, nehezére esik a munkára koncentrálnia. Csak délután kellett bemennem a kiadóba. A kávé sem segített, tompán és elveszetten néztem a ködben, akár egy radar nélküli hajó a jéghegyek között.

Nem haladtam a rám bízott könyv szerkesztésével. Amikor az oldal aljára értem, rádöbbentem, hogy semmire nem emlékszem abból, amit az előző percekben olvastam. Szemem óvatlanul futott végig a mondatokon, állhatott ott bármi, átsiklottam rajta. Felálltam, járkáltam, álldogáltam a könyvespolccal szemben, leemeltem az egyik, majd a másik kötetet, belelapoztam, azután visszatettem.

Leültem az íróasztalomhoz, hogy jegyzetelgessek, de ez se ment. Még egy kávét főztem, majd teát. Eszembe jutott, hogy kotyvasszak valamit ebédre, de belenéztem a hűtőbe, és rájöttem, esélytelen vagyok, semmi nincs itthon. Marad a kifőzde. Bekapcsoltam a rádiót, hátha a klasszikus zene megnyugtat, de a zaklatott zongorafutamok mellett nem tudtam koncentrálni se az írásra, se az olvasásra.

Megörültem, amikor megcsörrent a telefon. Reb Slojme volt az, lehetett kicsit panaszkodni. Hallgatta egy darabig a sirámaimat, majd közbevágott, és azt javasolta, menjek ki vele a piacra.

– A piacra? – akadékoskodtam rutinból, de nem sokáig tétováztam, ezúttal minden megoldás érdekelt.

A Balzac utcán sétáltunk végig a hátunkba fújó hideg szélben, aztán balra a Váci úton. A Ferdinánd hídnál átmentünk a túloldalra.

– Tudja, nekem hiányzik a régi, szabadtéri piac – torpant meg a hajóformájú építmény orránál. – Nyáron szerettem a standok közt bóklászni. Olyan volt kicsit, mint gyerekkoromban, Újhelyen… Persze most tisztább, kulturáltabb. És ami a fő: ilyenkor télen is lehet smúzolni, nem fagy meg az ember. Mert nekem a piacban ez tetszik a legjobban.

Beléptünk a csarnok déli kapuján, elhaladtunk a pékség és egy nagy közért mellett, beértünk a zöldségespultok közé. Hétköznap volt, majdnem dél, nem vásároltak sokan.

– Ilyenkor szeretek jönni, jobban ráérnek az árusok – magyarázta, és hátratolta keskeny karimájú, szürke kalapját.

Máskor türelmetlen lettem volna téblábolásához, most azonban ez is jobbnak tűnt, mint otthon tipródni. Odalépett az egyes standokhoz, nézegette a narancsszínű répákat, a vajszínű karfiolfejeket és a pirosan duzzadó paradicsomokat. Végigsimított a sötétlila padlizsánokon, ujjával óvatosan megnyomkodott egy-egy avokádót.

Ahol nem álltak sorban, illendően köszönt, és néhány formálisnak tűnő kérdés után beszélgetni kezdett az eladóval. Nem tudom, hogy jutott el a zöldségektől és gyümölcsöktől addig, hogy az árusok egészségi állapotukról, hangulatukról beszéljenek, de mire feleszméltem, már a családjuk is szóba került. Reb Slojme figyelmesen hallgatta őket, és megértően bólogatott. Azt se vetették a szemére, ha csak tapogatta a pultra helyezett árut, de nem vásárolt. Látták, hogy tele a két szatyor, amit én cipeltem. Krumplival, almával, banánnal, néhány paprikával, paradicsommal raktuk tele őket. Egy doboz tojást is vettünk: valamelyik lánytanítványával szeretett volna lecsót készíttetni.

Delet harangoztak, de mi még mindig köröztünk. Aki tehette az árusok közül, megpihent egy oldalára állított műanyag ládán. Haraptak valamit, de közben is szívesen váltottak szót. A beszélgetésbe néha bekapcsolódott a szomszéd árus is, csak lestem és hallgattam e furcsa agorát.

– Maga miért ilyen morózus? Miért nem kérdez? Nőkkel is ilyen kuka? – kérdezte reb Slojme. Csak halk nevetése jelezte, hogy froclizni akar. – Nem jó ez így. Ne legyen ilyen zárkózott. Legyen kíváncsi az emberekre… Néha olyan, mint egy marslakó, aki idepottyant egy idegen bolygóról.

– Néha úgy is érzem magam… – motyogtam, és hirtelen nem éreztem a saját hangomban az iróniát.

– Minden ember idegen – bólintott az öreg. – Persze, ezt már a maga Adyja is szépen pedzegette. Utálhatják egymást a népek, de ne felejtse, minden ember hasonló bajoktól szenved és hasonló dolgokra vágyik. Mindenkinek baja van a pénzzel, a szüleivel, a gyerekeivel, az egészségével. És mind meghalunk. Kivétel nélkül. Erről hajlamosak az emberek megfeledkezni, miközben gyűlölködnek. Mintha épp ettől menekülnének. Ha a tudatukba vésnék, közelebb kerülnének egymáshoz. A bajaink egy része ered csak a különbségekből, a nagyobb része épp abból ered, hogy túlzottan is hasonlóak vagyunk és különbözni szeretnénk. Mindenki szeret és vágyik rá, hogy szeressék, hogy odafigyeljenek rá. Nahát, én most fél órát odafigyeltem másokra. Gondolja, hogy olyan nehezemre esett? Fenéket! Mibe kerül egy mosoly? Ennyibe! – csettintett két ujjával, és a Váci útra nyíló oldalajtó felé intett. Kifelé indultunk, de megint megállt. – Amikor éppen nem vagyok magam alatt, akkor kijövök ide és beszélgetek az emberekkel az életükről. És az emberek szeretnek magukról beszélni. Én meg szeretem őket hallgatni.

Majd leszakadt a karom. Kiült az arcomra a szenvedés.

– Mi az? Nem hisz nekem? – állt meg az ajtó előtt.

– Nem az, hogy nem hiszek – magyarázkodtam. Nem tudtam, mi zavar jótékony érdeklődésében.

– Azt hiszi, hogy valami személyes érdekem fűződik ahhoz, hogy beszélgessek velük? – kérdezte már az utcán, felemelve a hangját. – Úgy gondolja, azért csinálom, hogy ha egyszer újra ránk uszulnak, legyen, aki elbújtasson? Vagy ha szembejön egy suhanc géppisztollyal a kezében, akkor le ne lőjön?

– De hát én nem erre… – képedtem el. – Ezek a maga asszociációi.

– Az enyémek? – értetlenkedett. – Inkább a maga kétkedésének és zárkózottságának az okait kutatom. Maga el se tudja képzelni, hogy minden érdek nélkül is lehet érdeklődni a másik ember iránt? Csak azért, mert mindannyian magányosak vagyunk? – Elhallgatott és a fejét csóválta.

Össze voltam zavarodva. Egy pillanatra valóban nem tudtam, én lepleztem le őt vagy ő engem. Húzta a vállam a két szatyor, nagyokat szuszogva, szó nélkül mentünk egymás mellett hazáig. n

Dolina

és az államnyelv



A Budapest felé tartó vonaton felismertem azt a fiatal szlovák lányt, aki 1979-ben popénekesként az újvidéki Szabadság téren az utolsó Tito-stafétát vitte fel a díszemelvényre. Aztán Zágrábba költözött, ahol modellkedett. Az újságokban többször visszaköszöntek szexis fotói. A horvát fővárosban sem volt maradása, néhány év múlva visszatért Újvidékre. Híre kelt, hogy könnyen vállalkozik szerelmi kalandokra, az egyik jól tájékozott barátom szerint azért viselkedik így, mert valami sérelem érhette. Másoktól azt hallottam, hogy a pornócsillag a jogi kar csupa tízessel vizsgázó hallgatója. Egyik tanára annyira belegabalyodott, hogy asszisztensnek javasolta. Ő kerek perec visszautasította. Azzal indokolta az elutasítást, hogy nincs szándékában poros könyvek között könyvmolyként élni az életét. Másra vágyott.

A szemrevaló szépség az utolsó Tito-nemzedékhez tartozott, amely nem tudott mit kezdeni magával. A hetvenes évek káoszában élt, akárcsak sok más nemzedéktársa. Az elárvult késő szocialista nemzedéket apái árulták el, akik előbb maguknak hazudoztak, aztán a gyerekeiknek. Ők pedig az apák ellen háborogtak, miközben saját maguk ellen kellett volna lázadniuk.

A vidám apokalipszis korában a Belgrádból érkező népdalénekesnők Újvidék főterén koncerteztek, harcias dalokkal szórakoztatták a tömeget, sok volt a dobpergés, a szöveg természetesen hazafias szellemű volt ezzel a refrénnel. „Szerbia sok háborút vívott és egyet sem veszített.” Ajánlatos volt szidni az albánokat, a magyarokat és a zsidókat. A közönség soraiban eminens írók, akadémikusok tapsoltak. A tömeg háborúra készülődött, az urak meg a harácsra. Dolina a járda széléről figyelte a történéseket. Köszöntetek egymásnak, majd hallottad, hogy rövid idő múltán a férfiakat is lepipálva kanyargósat káromkodott, és sarkon fordult.

Három évtized múlva, mint egy káprázat tűnt fel a Budapest felé tartó szerelvényen.

Lopva mericskéltem őszülő hajszálait, miközben észrevettem, hogy megakadt a tekintete rajtam, majd elmosolyodik. Dolina? – kérdeztem. Igen, válaszolta, és beszédbe elegyedtünk. Elmondta, hogy egyhetesre tervezett rokoni látogatásra érkezett Újvidékre, ám harmadnap meggondolta magát, belátta, nincs ott semmi keresnivalója, visszatér Pozsonyba, mert tiszta mazochizmusnak tartja a saját ifjúságára emlékezni. Neki legalább volt ifjúsága, az utána következő nemzedékek emlékezettől megfosztott koravén utódok lettek. Emlékezett a káromkodásra is. Jólesett levezetni az összegyűlt felháborodást, válaszolta. Éppen akkor, a Tito marsall sugárúton döntötte el, hogy rövid, mindössze egyévi házasság után beadja a válópert. Férje is láthatóan megkönnyebbült ennek hallatára. Úgy tűnt, hogy ő is fontolgatta, miként szabaduljon meg szlovák származású feleségétől. A nyolcvanas évek végén kiderült, hogy hol rontotta el az életét. Férjével továbbra is ugyanazon a nyelven beszéltek, vagyis szerbül, de észrevette, hogy megváltozott a szavak jelentése. Addig soha sem volt beszédtéma, ki a szerb, illetve ki a szlovák. A nagy szerb nemzeti tüntetési hullám idején házastársa mind gyakrabban hangsúlyozta, hogy a kommunisták ki akarták verni a szerbekből a nemzeti érzést. Környezetében rendszeresen hangoztatták, hogy a szerb az államnyelv, és mindenkinek kutya kötelessége tudni szerbül. Felsóhajtott. Benne is felébredt a szlovák nemzeti érzés. Hogyhogy férjének soha sem jutott eszébe, hogy esetleg megtanulhatna szlovákul? Olykor álmában szlovákul beszélt, amit a férje szóvá tett. A nyelv elidegenítette egymástól a házastársakat. Megvilágosodott előtte, hogy államnyelven képtelen szeretkezni.

A válóper után összecsomagolt és Pozsonyba költözött. Kezdetben nehéz volt, végül perfekt angol-, német- és olasz-, szerb- és szerény magyarnyelv-tudásának köszönve egy külkereskedelmi vállalatban kapott munkahelyet. Rövid időn belül észrevette, hogy anyaországában sem érzi magát otthon. Nem tudott szabadulni a benyomástól, hogy ott is idegen. A szlovák férfiak körüludvarolták, szívesen ágyba vitték volna a „balkáni szerb pipit”, ahogy mondták maguk között. Szívesen kacérkodott velük, elégtételként élte meg a pozsonyi macsók elbolondítását, akik nem voltak olyan rámenősek, mint a balkániak. Inkább nyájas, puhány férfiakkal hozta össze a sors. Elhalmozták ajándékokkal, jobbnál jobb munkahelyeket kínáltak, miközben egyiküknek sem engedte át magát, mert idejekorán rádöbbent, hogy ők is államnyelven beszélnek. Ugyanúgy, mint a volt férje. Úgy látszik, örök életében viselni fogja az átkozott félelmet államnyelvtől.

Számtalanszor megfordult Lengyelországban, Magyarországon, Romániában, Csehországban, találkozott üzletemberekkel, politikusokkal. Volt ideje kielemezni őket, észrevette, hogy az új demokráciában a férfiak többsége infantilis szerepet játszik: nemzetállami macsók akarnak lenni. Jól kiismerte a nőkre vadászó „újdemokrata” hazafiakat. „Ezt a tót lányt megkaparintom”, mondta az egyik magyar úr, aki nem is sejtette, hogy Dolina a Vajdaságban megtanult magyarul is. Tót lány, dühöngött, ilyesmit a vajdasági magyarok soha sem mondtak volna ki, csak ezek, akik Párizsból vagy Rómából hozatják az öltönyöket, versengenek a karórák márkáival, de még a pezsgőspoharat sem tudják tartani, vacsora közben csámcsognak, arról nem is beszélve, hogy ha több fogásra van terítve, nem ismerik, melyik evőeszköz mihez használatos. A kommunisták illemtudóbbak voltak. Legendák szólnak arról, hogy Tito mennyi energiát fektetett az etikett szabályainak elsajátítására; aki nem tudott viselkedni, az rangosabb fogadásokon nem vehetett részt. Szóval elege volt az újdemokrata macsókból meg az államnyelven káromkodó újdonsült szlovák, magyar, lengyel, cseh és román urakból.

Torkig volt velük.

Váratlanul találkozott egy vajdasági szlovák fiatalemberrel, aki szintén áttelepült és a semmiből kezdte. Valami furcsa vajdasági szlovák makaróninyelven beszélt, s egyetlenegy szót sem ejtett ki államnyelvi hangsúllyal. Javára szolgált, hogy nem volt gazdag, macsó sem akart lenni. Nos, másodszor ehhez az egyszerű, szerény vajdasági szlovákhoz ment férjhez, akivel Pozsonyban olykor szeretkezés közben szerbül is beszélgethet. Szerbül – mert Szlovákiában a szerb nem államnyelv, nem muszáj vele az ágyba menni. Úgy érzi, most boldog, mondta némi keserűséggel. n